A szakirodalomban elterjedt az a nézet, mely szerint Mátyás 1477-ben Nagyvárad árumegállító jogát Debrecennek engedte át. Szűcs István 1882-ben még akként fo-galmazott: „1477. év mártius 29-ik napján Budán kelt rendeletével Mátyás király a magyar alföldi kereskedelem rakhelyéül Nagy-Várad helyett Debreczent rendelvén, ezen időtől vette kezdetét Debreczen országos vásárainak azon hirneve, melyet e város az ujabb időkig feltartani képes volt.”1Herpay Gábor, mikor 1916-ban össze-állította Debrecen város levéltárának oklevélregesztáit, még hasonlóképpen nyilat-kozott, amikor arról adott számot az 1477. évi oklevél regesztájában, hogy Mátyás
„Nagyvárad helyett Debrecent jelöli ki kereskedelmi rakhelyül.”2 Zoltai Lajos 1931-ben már tovább ment, amikor így írt: „Mátyás király 1477-1931-ben… elveszi Váradtól az árumegállító jogot és azt Debrecennek, mint alkalmatos helynek ítéli. Pár év múlva visszakapta ugyan a káptalan ezt a jövedelmes jogot, de azért most már az árumegál-lító jog nélkül is megtartotta Debrecen jól megalapozott közgazdasági jelentőségét”.3 A későbbiekben ez a vélekedés általánosan elfogadottá vált, és szinte minden Debre-cen középkori kereskedelmi viszonyait tárgyaló munkában megtalálható.4
* A dolgozat elkészítését a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj (BO/00132/09/2) pályázata támogatta.
1 Szűcs István: Debreczen város története. In. Debreczen szabad királyi város egyetemes leirása.
Szerk.: Zelizy Dániel. Debreczen, 1882. 826.
2 Debrecen szabad királyi város levéltára diplomagyűjteményének regesztái. Összeállította: Herpay Gábor. Debrecen, 1916. (továbbiakban Herpay, 1916.) 198. sz.
3 Zoltai Lajos: Debrecen szabad királyi város története a legrégibb időktől 1693-ig. In. Debrecen szabad királyi város. A város multja, jelene és jövője rövid áttekintésben. (Magyar városok fejlődé-se. Magyarország városai és vármegyéi. Szerk.: Kiszely Gyula. I.) Főszerk.: Csobán Endre, Csürös Ferenc. Bp., 1931. 34.
4 Vö. Szimics Mária: A debreceni országos vásárok története. Bölcsészdoktori értekezés. (A Debre-ceni M. Kir. Tisza István Tud. Egyetem történelmi szemináriumának Közleményei. 7. sz.) Bp., 1938.
11.; Csobán Endre: A Debreczeni család kihalásától a török hódítás kezdetéig (1404–1511). In. Deb-recen szabad királyi város és Hajdú vármegye. Szerk.: Csobán Endre. Bp., 1940. 66.; Sápi Lajos:
Debrecen település- és építéstörténete. Debrecen, 1972. 16.; Szendrey István: Debrecen, a mezőváros.
In. Debrecen története 1693-ig. Szerk.: Szendrey István. Debrecen, 1984. (továbbiakban Szendrey, 1984.) 224.; Velük ellentétben Kubinyi András úgy fogalmazott: „Mátyás… 1477. július 3-án a nagyváradi vásárokat királyi hatalmával megszüntette, illetőleg Debrecenbe helyezte át.” – Kubinyi András: A városi rend kialakulásának gazdasági feltételei és a főváros kereskedelme a 15. század vé-gén. In. Kubinyi András: Tanulmányok Budapest középkori történetéről. I. Bp., 2009. 310.
A kérdéses oklevelet a 15. század végén zajló váradi vámper során bocsátotta ki Mátyás 1477. július 3-án, s abban az uralkodó a prelátusok és a bárók tanácsából a kereskedést (commutationes rerum venalium) Váradról Debrecen városába tette át, azaz a kereskedés helye (locus mercantiis et commutationibus rerum venalium) e városba került át. Az uralkodó eltiltotta a szabad királyi városok és más városok polgárait, hogy áruikat kereskedés okán Váradra vigyék, és elrendelte, hogy a ke-reskedelmi áruk lerakása és árusítása (depositum et mercantias) Debrecenben történ-jék.5 Az oklevélben található depositum kifejezés lehetett az, mely a kutatókat arra ösztökélte, hogy az árumegállító jog átengedését lássák a királyi rendelkezésben, hisz az árumegállító joggal rendelkező településeket amellett hogy az árucsere helyeként (in loco depositionis et concambii / in loco communis concambii)6 jelölik meg a for-rásokban, többször nevezik lerakó helyeknek (locus depositionis)7 vagy lerakatoknak (depositorium).8 A kérdés eldöntését, azaz hogy Debrecen – még ha ideiglenesen is – bírta-e a korábban Váradot illető árumegállítás jogát, legkönnyebben úgy tudjuk el-dönteni, ha megvizsgáljuk, Várad rendelkezett-e egyáltalán ezzel a joggal, hiszen ha nem, akkor egyértelmű, hogy az Debrecenbe sem kerülhetett át.
Elsőként azonban fontos meghatározni, mit jelentett az árumegállító jog a kö-zépkorban, főképpen pedig, hogy a 15. század második felében – abban a korszak-ban tehát, amelyben ehhez feltételezhetően hozzájut Debrecen – mily tartalom tár-sult hozzá. Ez utóbbi azért lényeges, mivel e kiváltság tartalma az évszázadok fo-lyamán változáson ment keresztül és a városonként változó jog e század végére kezdett általános formát ölteni még akkor is, ha egyes különbségek a továbbiakban is fennmaradtak. A magyar szakirodalom árumegállító jognak nevezi azokat a ki-váltságokat, amelyek értelmében egy település a rajta áthaladó kereskedőt megál-lásra, kereskedelmi portékáinak kirakására és áruba bocsátására kényszerítette.9 Mint említettem, az árumegállító joggal rendelkező településeket többször nevezik a források „lerakó helyek”-nek (locus depositionis)10 vagy „lerakat”-oknak
5 huiusmodi depositum et mercantias omnes et singuli generaliter in dicto oppido nostro Debreczen libere faciant et exerceant: Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen I–VII.
Bearb. Franz Zimmermann, Carl Werner, Gustav Gündisch. Hermannstadt–Köln–Wien–Bucureşti, 1892–1991. (továbbiakban UGDS) VII. 146.
6 Vö. 1463.: Sopron szabad királyi város története. Közli Házi Jenő. I–II. Sopron, 1921–1943. (to-vábbiakban Sopr. Tört.) I/5. 79–80.; 1524: Sopr. Tört. I/7. 135.; 1524–1525.: Sopr. Tört. I/6. 374.
7 Vö. II. Ulászló 1492. decr. 103. art. – Corpus juris hungarici. Magyar törvénytár. 1000–1526. évi törvényczikkek. Fordították és jegyzetekkel ellátták: Nagy Gyula–Kolosvári Sándor–Óvári Kele-men–Márkus Dezső. Budapest, 1899. (továbbiakban CJH) 550.
8 Vö. 1445: Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon. I–XII. Pest, 1852–1857. (továbbiakban Teleki) X. 170.
9 Vö. Domanovszky Sándor: A szepesi városok árumegállító joga. Lőcse és Késmárk küzdelme az árúmegállításért 1358–1570. Bp., 1922. (továbbiakban Domanovszky, 1922.) 19.; Bruckner Győ-ző: Az árumegállító jog tartalma, gazdasági jelentősége és kulturális kihatása felsőmagyarországi városainkban. Miskolc, 1943. 3.; Granasztói György: A középkori magyar város. Bp., 1980. 160–161.
10 Vö. II. Ulászló 1492. decr. 103. art. – CJH 550.
torium),11 magát e jogot a 16. század eleji forrásokban a latin ius depositorii kifeje-zéssel illették,12 melyet ’lerakat-jog’-ként fordíthatunk, és a későbbiekben én ma-gam is e kifejezéssel élek, többek között azért is, mert a szakirodalomban használt árumegállító jog olyan következménnyel is jár, hogy a lerakat-joggal nem rendel-kező városoknak is árumegállító jogot feltételez. A ius depositorii királyi enge-délyhez kötött jog, mely során az uralkodó egy városnak kereskedelmi lerakat lét-rehozására ad engedélyt, ennek működését azonban a város már önmaga szabá-lyozhatja.13 A lerakat-joggal rendelkező városokban volt lehetősége a külföldi ke-reskedőnek kereskedelmi áruján túladni, ami azonban csak nagy tételben történhe-tett; a kereskedés pedig, mely csak belföldi kereskedővel volt lehetséges, és mely-nél a helyi kereskedők előnyt élveztek,14 vásároktól függetlenül zajlott. Minden ilyen joggal rendelkező város törekedett arra, hogy ez a joguk ne csak az országba behozott, hanem az országból kivitt árukra is érvényben legyen,15 azaz a hazai
11 Vö. 1445: Teleki X. 170.
12 1538: A 57 Magyar Országos Levéltár. Libri Regii. Királyi Könyvek. I. 355.
13 Pl. A 15. század elején Késmárk városa szabályozta azon külföldi kereskedők kereskedelmi tevé-kenységét, akik mindenféle áruikat a városában lerakják (nyderlog). Demkó Kálmán: Késmárk vá-ros kereskedelmi szabályzata a XV-ik század elejéről. = Történelmi Tár, 1886. 137–140. (további-akban Demkó, 1886)
14 A kassai nagykereskedők 1475. évi céhszabályzata is tiltotta az idegenek közötti kereskedelmet.
Kemény Lajos: A kassai kereskedők első czéhszabályzata 1475-ből. = Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 4. 1897. 191.; A késmárkiak 15. század eleji szabályozása értelmében külföldi kereskedők más külföldi kereskedővel nem kereskedhettek, csak az ország lakosaival. Demkó, 1886. 137–140.
Szigorúbban rendelkezik a Budai Jogkönyv, mely szerint idegen kereskedő áruját nem adhatja el másik vendégnek, amíg a városban együtt tartózkodnak, vagy amikor onnan el akarnak menni, ha-nem csak budainak adhatja el. Buda város jogkönyve I–II. Közreadja Blazovich László, Schmidt József. Szeged, 2001. (továbbiakban Budai jk.) II. 352–353. (74. art.). A tárnoki jog is átvette ezt a rendelkezést, ahogy az újlaki jogban is ezt találjuk. Štefánia Mertanová: Ius tavernicale. Bratislava, 1985. 169.; Statutum civitatis Ilok Anno MDXXV. (Monumenta Historico-Juridica Slavorum Me-ridionalium. XII.) Ed.: Rudolf Schmidt. Zagreb, 1938. 22–23. (22. art.); A Budai jogkönyv végén elhelyezkedő 1421-ben keletkezett rendelkezés már ehhez képest csorbítja a budaiak jogait, hiszen a kereskedést a Budán élőkkel, a pozsonyiakkal és más belföldi kereskedőkkel tekinti lehetséges-nek. Budai jk. II. 526. (407. art.).
15 Pl. Kassának 1347. július 28-án I. Lajos király biztosította azt, hogy a lefelé és felfelé menő szeke-rek áruikkal álljanak meg, és mint eddig, mindennap tartsanak vásárt (Codex diplomaticus Hun-gariae ecclesiasticus ac civilis. Studio et opera: Georgii Fejér. I–XI. Budae 1829–1844. (további-akban CD) IX/1. 468.). Kassa Buda város szabadságait kapta meg, ez az általános megfogalmazás azonban a későbbiekben különböző értelmezési lehetőségeknek adhatott volna teret. Így nem cso-dálkozhatunk azon, hogy I. Lajos 1361-ben e jogukat pontosította, és elrendelte, hogy az Oroszor-szágból, Lengyelországból és ezek tartományaiból érkező külföldi kereskedők szekereikkel és áru-ikkal Kassa városán túl már nem mehetnek (CD IX/3. 242–243.). Azonban 1399. január másodi-kán Zsigmond király már a bel- és külföldi kereskedőket szólította fel, hogy áruikat Kassán kötele-sek lerakni és eladni, és azokat onnan nem vihetik el (DF 269 225.). Azaz a 14. század végén Kas-sa lerakat-joga már kiterjedt a belföldi kereskedőkre is. És bár 1402. október 1-jén Zsigmond men-tesítette ez alól a belföldi kereskedőket – kivéve az Erdélyből érkezőket (Zsigmondkori oklevéltár.
I–XI. Szerk.: Mályusz Elemér, Borsa Iván, C. Tóth Norbert, Neumann Tibor. Bp., 1951– 2010. (to-vábbiakban ZsO) II/1. 1949. sz.), 1425-ben már újra kiterjedt e jog a belföldi kereskedőkre is (Ma-gyar Országos Levéltár, Diplomatikai Fényképgyűjtemény (továbbiakban DF) 269 248.).
reskedők is városukban rakják le, és nagy tételben bocsássák áruba az adott telepü-lés kereskedőinek kivitelre szánt áruikat, ezáltal az adott város egy-egy irányban a teljes külkereskedelmet irányítása alatt tudja tartani. Időnként természetesen az ér-dekek ütköztek, főleg ha ugyanazon irányban igyekeztek terjeszkedni a városok, így pereskedésre, sőt néha erőszakos eszközök igénybevételére is sor kerülhetett.16 A külföldi kereskedők a lerakatokon kívül az éves vásárokon, sokadalmakon foly-tathattak árucserét,17 a heti vásárokon való részvételüket azonban igyekeztek tiltani a különböző rendelkezések.18 Míg a lerakatokban az árukat csak nagy tételben ér-tékesíthették, a sokadalmakon kis tételben is árusíthattak.
Nem ismerünk olyan királyi privilégiumot, mely Váradnak lerakat-jogot biztosított volna, sőt nem ismerünk egyetlen olyan oklevelet sem, mely Várad ilyetén jogát emlí-tette, vagy az ellen lépett volna fel. Mindez pedig felettébb gyanúsnak tekinthető, még akkor is, ha elismerjük, hogy a város élénk kereskedelmi forgalom, árucsere központja volt, így akár egy esetleges lerakat-jog birtoklása sem lett volna elképzelhetetlen.
Bunyitay Vince szerint a váradi „vásárokhoz, mint okleveleink mondják, »a régi szent királyok« adományából ugynevezett áru-megállitó s jelentékeny vámszedési jogok valának csatolva, melyeknek haszonélvezete ismét nem a püspököt, hanem a káptalant illeté”.19 Váradon már az Árpád-korban tartottak hetivásárt, mely a váradi káptalan felügyelete alá tartozhatott, hisz a káptalan panaszolta el IV. László királynak, hogy a Váradon lévő vásárukat (forum ipsorum in Waradino) Borsa nembeli Tamás fia Ka-landus (Roland)20 elpusztította.21 A vásárt szombati napon tartották,22 és megyebeli je-lentőségét mutatja, hogy a 14. század elején háromvásáros kikiáltás színhelye volt.23
16 L. pl. Domanovszky, 1922.
17 A budai jogkönyv még azt is meghatározta, hogy a budai lerakatokból mely sokadalmakra szállít-hatták el megmaradt áruikat a külföldi kereskedők: így azt csak a budafelhévízi és az óbudai éves vásárokra vihették ki az árusok.
18 Budai jk. II. 536. (427. art.).; A rendelkezés értelmezéséhez l. Weisz Boglárka: Vásárok a közép-korban. = Századok, 144. 2010. 1409–1410. (továbbiakban Weisz, 2010.)
19 Bunyitay Vince: A váradi püspökség története alapításától a jelenkorig. I. Nagyvárad, 1883. (to-vábbiakban Bunyitay, 1883.) 253.
20 Vö. Engel Pál: Középkori magyar genealógia. In. DVD Könyvtár IV. Családtörténet, heraldika, honismeret. Borsa nem 1. Kopasz ága 1. tábla
21 UGDS I. 121. (RA 3599. sz.); Bunyitay Vince szerint az oklevél 1284-ben kelhetett. Bunyitay, 1883. II. 290.
22 Vö. 1322.: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. I–VII. Szerk.:
Nagy Imre, Nagy Gyula. Budapest 1878–1920. (továbbiakban AO) II. 24.; 1383.: Magyar Orszá-gos Levéltár, Diplomatikai Levéltár (továbbiakban DL) 89 512.; A szombati vásár őrződött meg Várad Szombathely részének nevében is. Vö. 1326. máj. 3.: de loco fori sabbati – DL 1594 (Anjou-kori oklevéltár. Documenta res Hungaricas tempore regum Andegavensium illustrantia. I–XXXI.
Szerk.: Almási Tibor, Blazovich László, Géczi Lajos, Kristó Gyula, Piti Ferenc, Sebők Ferenc, Tóth Ildikó. Budapest–Szeged, 1990– (továbbiakban Anjou-oklt.) X. 176. sz.); vicum Zom-bathhely: A váradi káptalan legrégibb statutumai. Közzéteszi: Bunyitay Vincze. Nagyvárad, 1886.
(továbbiakban Bunyitay, 1886.) 32.; A vásártér a Szent Jakab utca szomszédságában volt, 1339.:
DL 3280 (Anjou-oklt. XXIII. 778. sz.)
23 1322. jún. 29.: AO II. 24. (Anjou-oklt. VI. 655. sz.); 1322. aug. 12.: AO II. 42. (Anjou-oklt. VI. 733. sz.)
A középkor végén legalább 11 sokadalommal kell számolnunk a városban: vízke-resztkor (jan. 6.),24 Szent György nap tájékán (ápr. 24.),25 böjt kezdetén,26 nagyhé-ten,27 pünkösdkor,28 Szent László ünnepén (jún. 27.),29 Szent László halála napján (júl. 29.),30 Szent Egyed napkor (szept. 1.),31 Szent Ferenc napkor (okt. 4.),32 Szent Imre napkor (nov. 5.),33 Szent Erzsébet ünnepén (nov. 19.).34 A Váradhoz nemcsak térben, de jogilag is szorosan kapcsolódó Olaszin és Vadkerten szintén egy-egy soka-dalmat tartottak: 1428-ban Zsigmond király a váradi püspökségnek Olasziban Min-denszentek napján (nov. 1.), Vadkerten Invocavit vasárnapján, azaz a húsvét előtti ha-todik vasárnapon tartott éves vásárokat engedélyezett,35 ez utóbbi azonos lehet a hús-hagyó kedd tájékára engedélyezett vásárral,36 sőt akár azonos a Meder Handelsbuch-jában a böjt kezdetére helyezett – fentebb már felsorolt – sokadalommal.37 Kérdéses persze az is, hogy az Olaszi városrészben engedélyezett Mindenszentek napi vásár, és a fentebb felsorolt Szent Imre napi vásár nem azonos-e. Ugyanakkor, mivel a Szent Egyed plébánia Olasziban állt,38 hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy a Szent Egyed-napi sokadalomnak is e terület adott teret. Ezt megerősíti egy 1703. évi tanú-vallomás, mely szerint a Szent Egyed-napi vásárt Olaszi területén tartották,39 ugyan-ebből azt is megtudjuk, hogy Vadkerten nem csak a húshagyó keddi sokadalmat,
24 1431: DF 245 026.; 1502: Kerekes György: A kassai kereskedelmi társaság följegyzései 1502. és 1503. = Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle, 9. 1902. (továbbiakban Kerekes, 1902.) 106., 1562: Das Meder’sche Handelsbuch und die Welser’schen Nachträge. Handelsbräuche des 16. Jahrhunderts.
Deutsche Handelsakten des Mittelalters und der Neuzeit 15. Hrsg. und eingeleitet von Hermann Kellenbenz. Wiesbaden, 1974. 65.
25 1502: Kerekes, 1902. 106.
26 1562: Das Meder’sche Handelsbuch, 65.
27 1478: Teleki XII. 54.
28 1502: Kerekes, 1902. 106.
29 1502: Kerekes, 1902. 106.
30 1502: Kerekes, 1902. 106., 1562: Das Meder’sche Handelsbuch, 65.
31 1502: Kerekes, Kassa, 106., 1562: Das Meder’sche Handelsbuch, 65.
32 1502: Kerekes, Kassa, 106.; 1562: Das Meder’sche Handelsbuch, 65.
33 1502: Kerekes, 1902. 106.
34 1502: Kerekes, 1902., 106., 1562: Das Meder’sche Handelsbuch, 65.
35 Tum etiam pro utilitate et comodo et prefati regni et regnicolarum nostrorum ad vicum Olazy vocatum episcopatus Varadiensis in singulis festivitatibus Omni Sanctorum, necnon ad alium vicum eiusdem episcopatus Varadiensis Wadkerth apellatum in qualibet die dominica, in qua cantatur divinum officium Invocavit nundinas liberas sew forum annuale sub eisdem libertatibus et prerogativis, quibus nundine libere se fora annualia liberarum nostrarum regalium civitatum celebrari consueverunt in perpetuum celebrandum duximus annuendum gratiose et concedendum, immo annuimus et concedimus harum nostrarum litterarum patrocinio mediante, absque tamen preiudicio nundinarum liberarum et fororum aliorum – DF 270 636.
36 1431: ad duos vicos episcopales in ipsa civitate Waradiensis habitos, videlicet Olazy et Wadkerth vocatos, in duobus temporibus puta in festo Omni Sanctorum et circa Carnisprivium celebrandum – DF 245 026.
37 Vö. 1562: Das Meder’sche Handelsbuch, 65.
38 Vö. Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I. Bp., 1963. 648.
39 Vö. Bunyitay, 1883. III. 141.
nem vízkereszthez és Szent Lőrinc napjához kötődőt is tartottak, valamint azt, hogy a pünkösdi vásárt Péntek- és Szombathely utcákban tartották.40 Ezek közül csak a Szent Lőrinc-napi sokadalomra nem rendelkezünk középkori adattal. Ha a böjt kezdetén tar-tott és az Invocavit vasárnapjához, a húshagyó keddhez kötődő vásárokat, illetőleg a Mindenszentek napi és a Szent Imre napi sokadalmakat azonosnak tekintjük, akkor is Váradon és annak városrészeiben évente összesen tizenegy sokadalmat tartottak.
Kubinyi András felfigyelt arra, hogy a váradi vásárokat a 15. század második felében zajló vámper során „többnyire nem forumnak vagy nundinának nevezik, hanem locus cambii seu permutationis, cambium seu permutatio rerum mercimo-nialium, commutatio rerum venalium névvel emlegetik”.41 Ez pedig mindenképpen arra utal, hogy az itt tartott vásárok eltérőek voltak a más településeken tartott vásá-roktól, sokadalmaktól. A váradi vásárok jelentőségét mutatja az is, hogy a 15. szá-zad végén lezajló vámperek során 10 erdélyi város – köztük Nagyszeben és Brassó – mellett Buda, Pest, Fehérvár, Kassa, Pozsony, Eperjes, Bártfa, Lőcse és Ráckeve is fellépett a váradi káptalan vámszedése ellenében. Ugyanakkor e vásárok a kül-földiek által is kedvelt sokadalmak voltak, így kerülhettek bele Meder 16. század elején összeállított, Európa legismertebb éves vásárait felsoroló „Handel Buch”-jába. Feltűnő, hogy a vámper során fellépő városok között több olyannal is találko-zunk, melyek lerakat-joggal rendelkeztek, és melyek között korábban éppen a lera-kat-jog miatt keletkeztek viták. A következőkben ezek közül csak azokat emelem ki, melyek a váradi vásárral, illetve annak jelentőségével is összefüggésbe hozha-tók, azaz a kassai és a szebeni kereskedők közötti ügyeket.
1378-ban I. Lajos rendelkezése értelmében a kassai és más Erdélyen kívüli városok kereskedői Erdélyben csak Kolozsvárott (Kolozs m.), Besztercén (Besztercevidék), (Gyula)Fehérvárott (Fehér m.), Enyeden (Fehér m.), Tordán (Torda m.) és Szebenben árulhattak, ráadásul a posztót csak végben árusíthatták, és Szebenen túl sem a hét szász székbe, sem a hegyekbe nem mehettek, kivéve a sokadalmakat, és a székelyek vására-it és falvavására-it.42 1390-ben Zsigmond a szebeniek északi irányú kereskedelmét igyekszik támogatni, amikor megtiltja a huszonnégy szepesi város és Kassa polgárainak, hogy a nagyszebenieket útjukban akadályozzák,43 azaz sem Lőcse, sem Kassa nem érvényesít-hette velük szemben lerakat-jogát. 1390-ben, majd 1412-ben Zsigmond (azonos szö-veggel) a brassóiakhoz intézett oklevelet, mely szerint a szebeniek I. Lajostól rendel-keznek olyan kiváltsággal, hogy az Erdélyen kívüli kereskedők áruikkal Erdélyen ke-resztül Brassón túl a Havasalföldre nem mehetnek,44 mégis ezek a kereskedők mosta-nában ezt teszik, ezért kéri az uralkodó a brassóiakat, hogy a szebeni kereskedők ki-váltságai ellenében az Erdélyen kívüli kereskedőket ne engedjék Havasalföldre menni.45
40 Uo.
41 Kubinyi András: A városi rend kialakulásának gazdasági feltételei és a főváros kereskedelme a 15.
század végén. In. Kubinyi András: Tanulmányok Budapest középkori történetéről. I. Bp., 2009. 312.
42 UGDS II. 492.
43 UGDS II. 640.
44 UGDS II. 642.
45 1390: UGDS II. 642.; 1412: UGDS III. 520.; Ez utóbbit megerősítette Mátyás 1459-ben – Quellen zur Geschichte der Stad Hermannstadt. II. Handel und Gewerbe in Hermannstadt und in den Sieben
1399. január 2-án Zsigmond már Kassa érdekeit helyezte előtérbe, amikor felszólí-totta a bel- és külföldi kereskedőket, különösen az Erdélyből és Váradról érkező-ket, hogy amikor áruikkal Kassára érkeznek, azokat kötelesek ott lerakni és eladni, és azokat onnan ne merészeljék elvinni.46 1413-ban azonban Szeben számára meg-erősítette I. Lajos 1378. évi kiváltságát, melyben Kassa erdélyi kereskedelmét szo-rította korlátok közé.47 1433-ban Zsigmond előtt a kassaiak panaszkodtak, hogy ők eddig kereskedelmi áruikkal szabadon közlekedhettek az egész országban. Miután azonban az uralkodó elhagyta az országot, a budai és a fehérvári polgárok arra kényszerítették őket, hogy áruikkal sehova máshova az országban, mint Budára és Fehérvárra menjenek, áruikat pedig ott rakják le és értékesítsék.48 A 15. században az ilyen típusú ellentétek mintha háttérbe szorulnának – még ha nem is tűntek el –,49 ami feltehetően Váradnak is köszönhető, melynek vásárai olyan állomásai lettek a belkereskedelemnek, ahol azon kereskedők, akik a lerakatokban nagyban jutottak hozzá a külföldi árukhoz, azokat kicserélhették, így nem kellett hosszabb utat meg-tenniük, állandó viszálykodásnak kitenni magukat, hanem egy mondhatni „semleges”
területen hozzájuthattak a nyugati, a lengyelországi vagy a levantei kereskedelmi út-vonal áruihoz, majd azokat ők maguk értékesíthették a későbbiekben.50 Semmi sem kényszerítette Váradot arra, hogy lerakat-jog elnyerésére törekedjen. Egyrészt, mivel sokadalmai országos, sőt nemzetközi hírnévnek örvendtek, a város kereskedelmi te-kintetben jelentős helyet foglalt el az országban. Másrészt Várad nem rendelkezett olyan kereskedő réteggel, amely arra ösztönözte volna a váradi egyházat, hogy lera-kat-jogot szerezzen, így biztosítva elsőbbséget a város kereskedői számára az első-sorban külföldről érkező áru nagytételben történő felvásárlásában, hogy majd a ké-sőbbiekben ezt ők maguk értékesítsék, így a kiskereskedelemből származó hasznot maguk fölözzék le. Sőt talán azt is kimondhatjuk, hogy a káptalan érdeke ezzel éppen ellentétes volt, hisz ők a vámszedéssel jutottak hozzá jelentős jövedelemhez.
A váradi vásárvám a váradi statutumok szerint Szent László adományából egye-dül a káptalanhoz tartozott.51 Ez a káptalan jogigényét fejezte ki, amit a Szent Lász-lóra történő hivatkozás is mutat, hiszen így az Imre király által történő rendelkezés, mely Bihar megye falvaiban és vásárain szedett vámok kétharmadát a váradi egy-háznak juttatta, melyből két rész a püspökséget, a harmadik rész a káptalant illette
Stühlen 1224–1579. Herausgegeben von Monica Vlaicu unter Mitarbeit von Radu Constantinescu, Adriana Ghibu, Costin Feneşan, Cristina Halichias und Liliana Popa. Hermannstadt 2003. (továbbiak-ban QGSH) 149.
46 DF 269 225.
47 ZsO IV. 414. sz.
48 DF 269 238.
49 Így például 1491-ben a kassaiak a lőcsei polgárokat, akik Váradra igyekeztek a sokadalomra,
49 Így például 1491-ben a kassaiak a lőcsei polgárokat, akik Váradra igyekeztek a sokadalomra,