Zolika korán kelt, hogy időben elkészüljön. Nyolcra kel-lett mennie, ezért már fél hatkor ébren volt. Kibotorkált a fürdőszobába, hogy a napi rutinja szerint végezze azt, amit ilyenkor illik, majd halkan a nappaliba ment, nem akarta felkelteni a nejét, amúgy is olyan rossz alvó már egy ideje, hát hadd pihenjen. Az asszony este kikészítette neki a szükséges eszközöket, hiába mondja, hogy nem kell őt ki-szolgálni, a ruhák, a cipő, meg minden más segédeszköz mindig ott sorakozik az ülőgarnitúrán, hogy neki csak bele kelljen bújnia.
Ez persze általában nem megy olyan könnyen. Először is elővette a fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő kré-mét, hogy fájó térdét bekenje. Jól bemasszírozta a bőrébe a kenőcsöt, aztán fogta a könnyű bandázst és óvatosan, hogy el ne szorítsa a vérkeringést a lábában, körbetekerte a térdét. Ezzel még nem végzett, lassú, megfontolt moz-dulatokkal még felhúzta a nemrégiben vásárolt, kétoldalt fémrugóval merevített térdszorítóját. Kicsit megmozgatta, csak úgy ültő helyében a lábát. Rendben volt, hát folytatta a készülődést.
Újabb krém került elő a dohányzó asztalra készített gyógyszeres dobozából, ezúttal egy izomlazítót kent a két vádlijára, majd ugyanezzel a krémmel bekente a két fel-karját és derekát is. Ez utóbbira, miután érzékelte, hogy bőre beszívta a balzsamot, egy speciális, széles, gumis, me-legítő-rögzítő derékövet tekert. Néhány laza törzsfordítást végzett, csak úgy, egészen könnyedén, hogy lumbágója ki ne újuljon, de mindent rendben lévőnek talált.
Miután vádlijait már jól bekente az izomlazító krémmel, most egy újabb réteg, egy bemelegítő kenőcs került a bőr-ére. Ezt is jól belemasszírozta a bőrébe és gyorsan felhúzta
térdig érő, lábát nem csak melegen tartó, de a visszér ki-újulása ellen is segítő zokniját.
Jól haladt, gyorsan bekapta az asszony által már előre elkészített két vékony szeletke mézes kenyeret, ezzel egy időre be is vitte a szükséges kalóriát, megitta gyógyteáját, ez jót tesz az emésztésnek és még folyadékot is pótol, egyúttal bevette a legfontosabb gyógyszereit is. Külön fi-gyelt rá, hogy megfelelő legyen a káliumbevitele, mert tar-tott az izomgörcstől.
Már nem volt sok ideje, gyorsan szaladnak a percek, ha az embernek időre kell mennie. Felvette hát a két könyök-rögzítőjét, leellenőrizte, hogy táskájában ott vannak-e a szükséges gyógyászati eszközök, úgymint a csuklórögzítő, egy második térdszorító, a rugalmas pólya és az itala, mert ásványvíz nélkül egy lépést sem tesz. A doktor is meg-mondta, rendszeresen innia kell.
Zolika – barátai hívják így – munkára és tettre készen állt a nappaliban. Még egyszer végigtekintett magán, hogy nem hagyott-e ki valamit, belenézett táskájába, hogy labda, ütő ott van-e aztán kilépett az ajtón. A teniszpályán öröm-mel üdvözölték a partnerek, mindenkivel kezet fogott, egy-két baráti kérdés, gyerekek, az asszony, mi van velük, aztán máris irány a salak, a szokásos heti derbi. Mert, hogy Zoli-ka és társai, akik közül a legfiatalabb is elmúlt már hatvan, hetente kétszer megmérkőztek egymással.
Zolika sem volt mai gyerek a maga hatvanhat évével, sokszor gondolta is, hogy nem normális dolog, amit mű-velnek, négyen együtt több mint kétszázötven évesek, aztán mégis itt rohangásznak reggelente a pályán. Azután persze kell vagy három nap, hogy úgy-ahogy újból játékra kész állapotba tákolják magukat, de ezek a játékos órák sok-szor feledtetik korukat, állapotukat, azt, hogy egyre több kenőcs és gumiszalag kell a működőképességükhöz. Bez-zeg mennyit röhögtek harminc, vagy negyven évvel ezelőtt
a Margit-szigeti pályán ugráló véneken, akiken mindenféle rögzítők fityegtek és kopaszon, nagy hassal, visszeres láb-bal ugráltak, rohantak összevissza, veszekedtek, vitatkoz-tak egy-egy kétséges ponton. Aztán tessék, egy pillanat alatt lettek ők is vének, és teszik ugyanazt, mint a korábbi öregek. Biztosan komikusan festenek, mint két lábon járó gyógyászati segédeszköz reklámok. De kit érdekel?
Hazafelé, a kocsiból kiszállva már támadtak Zolikának nehézségei, lemerevedtek a lábai, a talpa begörcsölt, de majd az asszony rendbe beteszi. Mindig azzal fogadja, hogy na, megint kicsináltad magad? Persze büszke is az urára, hogy nem hagyja el magát akkor, amikor a fiatalok csak a hasukat növesztik és öngyilkos életet élnek, két végén égetik életük gyertyáját.
Zolika lezuhanyozott és pár falat pótreggelit követően ledőlt még egy kis ebéd előtti pihenőre. A következő mecs-csig össze kell szednie magát, mert ma kikaptak, pedig sokat futott, ennek ellenére is veszítettek, de hamarosan visszavághatnak partnerével a most diadalmaskodó fiata-loknak. Fiatalok, mert legalább négy-öt évvel mögötte kul-lognak korban. Van közöttük, aki még csak nem is nyug-díjas, na persze, annyi idősen még ő is virgoncabb volt.
A fáradtság gyors álmot hozott szemére, távolról hallotta még neje dünnyögését, hogy már megint csupa izzadtság a pólója és majd egyszer tényleg kicsinálja magát a pályán, de aztán egy pillanat alatt újra a teniszpályán volt, szervált, futott, ütött, szinte úszott a levegőben a labda után és re-mekül érezte magát. Csak az volt a furcsa, hogy egyetlen térd, vagy könyökrögzítő sem volt rajta és mégsem fájt semmije sem.
Az álmokban minden megtörténhet.
Tesiórán
– Tanár bácsi, meddig csináljuk még? – Laci, az osztály hangadója meglehetősen feldúlt arccal nézett a testnevelő tanárra.
A vidéki kisváros általános iskolájának hetedik osztálya cseppet sem volt kedvelt a tanárok körében. Legtöbbjük számára fegyelmezhetetlenek voltak a gyerekek, az órákon nem figyeltek, beszélgettek, tízóraiztak, visszabeszéltek a tanárnak, házi feladatot kedvük szerint készítettek. Néhány igyekvőbb tanulót leszámítva többnyire nem volt kedvük hozzá.
– Vigyázz, nehogy téged is megegyenek reggelire – fi-gyelmeztette jóindulatúan a tornaterem gondnoka az óra-adó tanárként bemutatkozó, jó harmincas férfit, a kör-nyékbeli sportklub kézilabdacsapatának edzőjét. – Tavaly két tanárnő is sírva rohant ki az órájukról, aztán fel is mondtak, elmentek ebből az iskolából. Ezért is kellettél te, mert nem volt, aki tanítsa őket.
– Na, ezt velem aztán aligha fogják megcsinálni – nyug-tatta meg János a gondnokot, hiszen nem egy csapattal dol-gozott már és a játékosai sohasem tartoztak a könnyű esetek közé, de mindig szót értett velük. Igaz, ők önként mentek edzésre, ezek a gyerekek meg úgy utálják a testnevelési órákat, mint a tökfőzeléket a menzán, nem csoda, ha rosz-szalkodnak.
Nem csalódott, pont az várta, amire számított. A vegyes, fiúk, lányok alkotta osztály tanulói ímmel-ámmal álltak sorba, közben ment a kuncogás, suttogás. Ha nem is tuda-tosan, de tesztelték új tanárukat.
János egy mondattal bemutatkozott, majd elkezdte a bemelegítő gyakorlatokat. A zsivaj mind hangosabb lett, akadtak, akik tessék-lássék elvégezték, amit mutatott,
mondott, mások csak mímelték, hogy valamit is mozog-nak. Az udvaron körbefuttatta a gyerekeket, de a helyzet mit sem változott. János megállította őket, jelezte, hogy álljanak tornasorba és megállt előttük. A duruzsolás egy pillanatra sem maradt abba. János felemelte a jobb kezét és merően nézte a hangadót, a legnagyobb szájú, legerő-sebb fiút, Lacit. A gyerek láthatóan zavarba jött, elhallga-tott. Pillanatokkal később teljes volt a csend. János nem mozdult, várt. Már-már kibírhatatlanul feszélyezte a gyere-keket a helyzet, zavarodottan álltak, lehajtott fejjel, amikor a tanár alig hallhatóan megszólalt.
– Gyerekek, ez így nem fog menni. Amíg nincs csend, nincs fegyelem, alaki gyakorlatok fogtok végezni. Ha va-laki megmukkan, tovább csináljuk. Ha az év végéig, akkor addig.
János volt sorkatona, órákat töltött el alaki gyakorlato-zással, teljes menetfelszereléssel a laktanya alakulóterén.
Jobbra át, balra át, hátra arc, lépés indulj, állj, pihenj, oszolj! Álmában is tudta, utálta, de emlékezett a fegyelemre és az igyekezetre, nehogy hibázzon, ahogy a társai is igye-keztek, mert addig csinálták, ameddig minden tökéletesen nem ment. Ezt vetette be a hetedik osztály ellen.
Még csak tíz perce gyakorlatoztak a gyerekek a kelle-mesen meleg, kora őszi napsütésben az iskolaudvaron, ami-kor elhangzott Laci indulatoktól nem mentes kérdése: tanár bácsi meddig csináljuk még?
János nem volt szívtelen, látta, kezdik megérteni a diá-kok, hogy őt nehezebb lesz kipiszkálni innen, „megenni reggelire”, mint két elődjét. Így hát áttért a játékos gyakor-latokra, szigorúan meghagyva, hogy nem akar üvöltözést, fegyelmezetlenséget. A gyerekek megígérték, szemükben ott volt az öröm, és a megállapítás: hálaistennek, vége!
Pár percig minden jól is ment, de aztán kezdődött elöl-ről a lazítás, kiabálás, röhögcsélés, szóval lassan káoszban
fordult az óra. János ezt végképp nem engedhette, felemelt jobb kézzel megállt az udvar közepén és megint merően kezdte nézni Lacit. A fiú zavartan megállt, majd pár másod-perc múlva csendben állt az egész lihegő kipirult társaság.
– Sorakozó! – adta ki a parancsot János – majd amikor felállt előtte az osztály, folytatta: jobbra át, lépés indulj!
A lemondó, beletörődő csendben mosolyogva nézte a tá-volodó, katonásan menetelő diákokat. Jó gyerekek ezek, csak tudni kell velük bánni. Tudta, hogy ezzel a társasággal az év végéig már nem lesz baja.