Éjjeles koraeste érkezett a kötödébe, mert munkahelyén, a tervezőirodában, ahol gyártmánytervezőként élte nappali életét, nehézségei akadtak egyik munkájával, vagy még in-kább kukacoskodó főnökével, aki aznap valamiért nagyon nem akart hazamenni, és ehelyett kollégáit zaklatta feles-leges kérdésekkel, zavarodott ötletekkel. Éjjeles legalábbis mindezt szőrszálhasogató felettese felesleges zaklatásaként élte meg. Ráadásul a jó ötvenes férfit amúgy sem nagyon szívlelte, soha nem mondta ki, de született vesztesnek tar-totta, akivel csak a baj van. A kicsinyes főnököknél nincs rosszabb – állította sokszor – legfeljebb ha mindez buta-sággal és nagyfokú rosszindulattal társul. Éjjeles tudatában így festett munkahelye osztályvezetője.
Ideges volt az időveszteség miatt, sietett, hiszen munka-helyén kapott fizetése nem volt elég ahhoz, hogy fiatal há-zasként egyről a kettőre jussanak nejével, ezért is vállalt másodállást a kötödében. Már kulcsa volt a belvárosi bér-ház első emeletén az egykori mosókonyhából kialakított ablaktalan helyiséghez, Tulaj öt gépből álló kötödéjéhez, amelyben Nappalos mellett ő volt a másik kötőmunkás.
Tulaj állítólag tudott kötni, de csak ritkán mutatkozott a műhelyben, amit a két alkalmazottja cseppet sem bánt.
S bár az egykori sportélet, a kézilabda iránti olthatatlan szerelem összetartotta a más-más korosztályhoz tartozó hajdani játékosokat – akik az élet tréfájaként, véletlenül ke-rültek össze a kötödében – időnként voltak súrlódásaik a napi monoton munka során.
Éjjeles felkapcsolta a lámpákat, villámgyorsan átöltözött munkásruhájába és megkereste Nappalos ákombákom írá-sával hátrahagyott utasításait, mit csináljon meg, hány da-rabot kössön le egyik és másik fajtából, hol találja hozzá
a fonalakat. Nagy nehezen kisilabizálta a feladatot és mun-kához látott. Volt már vagy nyolc óra, mikorra belekezdett napi adagjába.
Hosszú volt a nap, nemigen fűlött a foga az esti, éjjeli munkához. Tizenegy felé járhatott, amikor elege lett az egészből. Ő is csak ember, lázongott magában és arra gon-dolt, hogy neje, aki sehogy sem bírta a késői lefekvést már egy órája az igazak álmát alussza. Tudta, hogy ha azonnal hazarohanna, és asszonya mellé bújna, akkor is csak egy álmából felvert, elutasító emberrel lenne dolga.
Gyorsan befejezte a még futó kötéseket, rutinmozdula-tokkal rendbe tette a gépeket, letakart mindent, megmosa-kodott, kimosta a mosdót – Tulaj nem volt rossz ember, bár volt vele néha gond, de a mosdó igazi gyengéje volt. Ritkán kiabált, legfeljebb morgott, ha nem tetszett neki valami, de a koszos mosdó mindig felidegesítette – felkapkodta a ru-háját és fél órával éjfél előtt már kint is volt a nyár elejei kellemesen langyos estében, a belvárosi mellékutcában.
Megkereste öreg Trabantját, beült és egyszerre rossz érzé-sek törtek rá.
– Hova rohanjak – gondolta – az asszony megint alszik, pedig jó lenne összebújni vele, de úgyis elutasít, akkor meg minek a sietség?
Egy darabig bánatosan ücsörgött a kihalt utcán jármű-vében, aztán indított és a kétütemű technikai csoda hangja belerobbant a mellékutca nyugalmába. Lassan hajtott, alig volt forgalom, élvezni akarta a vezetést. A külvárosi ház közelében állt le egy szabad parkolóban, éppen a kocsira lehetett látni parányi albérletükből, ha nagyon kihajolt az emeleti szoba egyetlen ablakából. Milyen jó lenne, ha a fe-lesége most onnan intene neki, hogy siessen, mert már várja.
Legyintett egyet, mert ez teljességgel lehetetlennek tűnt.
Lassan kászálódott ki a Trabant üléséről, bezárta a kocsit,
és ráérősen sétálva indult a házuk felé. Az utca másik ol-dalán egy fiatal, sportos testalkata ellenére is szemrevalóan csinos nő sétáltatott egy vizslát. Hirtelen ráköszönt a nőre.
– Jó estét. Nincs késő a kutyasétáltatáshoz?
Így kezdődött. Éjjelest ettől kezdve minden este várta a fiatal nő, vagyis inkább asszony, aki hasonlóan hozzá, rend-szeresen nélkülözte ura közelségét. Egy hét telt el a mind hosszabb éjszakai találkák után, amikor egy este kutya nél-kül várta Éjjelest a nő.
– Sétálunk? – kérdezte Éjjeles, pedig már jócskán elmúlt éjfél, mire hazajutott. Fiatal teste még jól bírta az erőpró-bákat, a kaland felpezsdítette vérét, testében fáradtságnak nyoma sem volt.
– Mehetünk – mondta a nő, aki gyorsan jelezte, újabb szintre akar lépni kettőjük kapcsolatában. Megfogta éjje-lest kezét és magához húzta. Könnyű csókot lehelt a szájára és nem csalódott. Éjjeles agyában egy gát, a hűség gátja szakadt át egy pillanat alatt, a kielégülést oly sokszor hiá-nyoló fiatal teste lobbant lángra. Magához húzta a fiatal-asszonyt és vadul csókolózni kezdtek.
– Ráérsz most? – kérdezte levegőhöz jutva Éjjeles – nem jön még haza a férjed?
– Otthon van és mélyen alszik, azt sem veszi észre, hogy nem vagyok mellette – válaszolta lemondóan a kipirult arcú asszony.
Éjjeles kézen fogta, beültette a Trabantba, majd a kihalt városon keresztül nagyon gyorsan visszahajtott a kötödébe.
Útközben egy szót sem szóltak, csak a piros lámpáknál mo-solyogtak egymásra, vagy simogatta meg az asszony Éjje-les kezét. A bérházhoz is volt kapukulcsa, hiszen munkája végeztével rendszeresen éjjelente ment ki a házból. Halkan felosontak a hátsólépcsőn és a következő pillanatokban csak annyi ideje maradt a férfinak, hogy bezárja a bejárati ajtót, majd ahogy kattant a kulcs nyelve a zárban, azonnal
tépi, rángatni kezdték egymásról a ruhát. Két megvadult, a vágytól feltüzelt, felhergelt fiatal, akik már semmin sem gondolkodtak, agyuk helyett ösztöneik cselekedtek.
Még arra sem volt ideje éjjelesnek, hogy kirántsa az egykori mosókonyhából elkerített parányi pihenőhelyiség összecsukható ágyát, ahol Tulaj szokta hagyományosan végrehajtani felesége megcsalását, és amelyet Nappalos is előszeretettel használt azonos céllal. Pár darab, a keze ügyébe kerülő, este megkötött pulóver lapjait vágta le a kö-töde talajára és tette magáévá ott, az éjszakai testmozgás e formájában nagyon is találékonyak és aktívnak mutatkozó fiatal nőt.
A másodjára már megadták a módját, felavatták, be-lakták a sok szerelmi kalandot látott heverőt, aztán némi pihenés, simogatás, beszélgetés után folytatták, ahol koráb-ban abbahagyták. Majd’ négy óra volt már, amikor kielé-gülten és óvatosan lelopakodtak a lépcsőn, s ültek be a hű-ségesen várakozó, titoktartó Trabantba.
A külvárosi parkolóban hosszan csókolóztak még, ne-migen tartva attól, hogy e korai órán bárki is meglátja őket.
Amikor végre sikerült elválni egymástól, a nő félve-re-ménykedve kérdezte?
– Holnap este is várjalak?
– Naná! – vágta rá vigyorogva Éjjeles és arra gondolt, hogy végre értelmet kapott számára az éjszakai munka fo-galma.