A keverőpult monitorján Hunyó Szilvia közelije, amint bulvártévés stílusban sorozza kér-déseit a kamerába.
- Mészárszék polgármestere tehát szerződést kötött a Halállal? Vagy inkább az ördöggel?
Akár az ördöggel is, ahogy a szólás mondja? De elkészül-e időre a falu hiper-szuper Böllér-széke? Ami persze nagyrészt európai uniós pályázatok támogatásából épülhet meg a régi általános iskola alapjain. Vagy csúszik a határidő, és ezzel nagy valószínűséggel a falu végképp elesik az EU-s támogatástól? Akkor mi lesz? Beleölt önrész? Elfecsérelt milliók? És az adófizetők pénze? Vége az álmoknak? Mészárfa felvirágzásának annyi? Ki lesz a felelős?
Kenyérnapi alkotmányünnep helyett az lesz egyes mészárfai illetők egyetlen öröme, hogy lemond a polgármester? Aki pedig jelzálogot vett már fel a házára is, hogy a Böllérszék projekt megvalósuljon. Vagy... mmm...
- Állj már le!
A vágó kislány megállítja a felvételt, Hunyó kolléga ajka az „em”-met formálva mozdulat-lanná dermed. A helyiségben még a főszerkesztő, Hunyó és Kicsiny. Szilvia ajka a nem virtuális térben kicsit megremeg.
- Mi nem stimmel, főnök?
A tarkopasz, lófejű, tyúkmellű főszerkesztő a homloka közepéig felhúzott szemöldökkel érdeklődik.
- Milyen ünnep?
- Augusztus 20.
- És te mit mondtál, az milyen ünnep?
- Szent István-napi?
- De te nem azt mondtad, Szilvia!
- Mert mit is?
- Kenyérnapi alkotmányünnepet.
- Ja! Ezt... Sóder úrtól idéztem.
- Nem Sódar?
- Bocsi.
- Aranyom, ezt kivágni! - mordul a vágó kislányhoz a főnök.
Anyádat, köcsög! Én legalább mondok valamit. De te mikor dolgoztál terepen utoljára, hogy rohadnál meg? Ennyi belső monológ után egyetlen kérdés se telik a Kuntarcsai Kábel TV legszebb arcú üdvöskéjétől.
- Ezt a mondatot újravegyük? - ajánlkozik Hunyó helyett Kicsiny.
- Szerinted?
- Oké. A Szent István-napi kenyérünnep jó lesz?
- Szent István.
- Csak?
- Csak. És nem Mészárszék, hanem Mészárfa, Szilvia. Vagy te Mészárszéken jártál ma?
Hunyó kisasszony a nyaka tövéig elpirul. Ez tényleg ciki. De ő legalább tud még olyat, hogy elpirulni! De ez a lófejű tetű? Ez mit tud, mégis?
- És akkor mehet műsorba?
- Holnap még megnézem. A Halál Mészárfán? No igen, az lehet, hogy Mészárszéken... Neked nem a bulvár felé kéne váltanod, Szilvia?
Bár válthatnék - gondolja Szilvia. Kuntarcsán, mi? Bulvár. Az. Mondom, tetű. Á, jobbat mondok: geci.
PAPLAK, FOGADÓSZOBA (augusztus 5. péntek, 22 óra 05 perc)
Pörch Arisztid és György Sámson ülnek az asztalnál gyertyafény mellett. Az asztalon misebor, poharak. A tiszteletes úr és az ökonomikus kántor szokásos asztali beszélgetéseinek egyike folyik, ezúttal megfűszerezve Sámson bácsi komoly dilemmájával.
- De alkalmas vagyok én erre, Arisztid? - teszi fel harmadszor is a kérdést a kántor úr. És Pörch, ahogy jó baráthoz illik, őszintén válaszol.
- Maga természetesen nem alkalmas erre, Sámson.
- Nem?
- Nem.
- Ugye nem?
- Egyáltalán nem.
- Egyáltalán nem?
- Nem - nyugtatgatja Arisztid jólelkűen a barátját. György Sámson hálás ezért neki. Csendben elbólogatnak. Pörch hozzákoccintja a poharát Sámsonéhoz, felhajtja a jófajta nedűt. Elége-detten cuppant aztán. A kántor úr csak aprót kortyol. - Úgy is, mint zsidó, ugye?
- És úgy is, mint kántor.
- Meg azután, ha nem is lennék se zsidó, se kántor, akkor is meg kéne azt kérdezni, hogy mint énektanár, mit keresek én egy vágóhídon.
- Pláne - hagyja jóvá Pörch a probléma eme nézőpontját is. Ezen most megint elbólogatnak.
Pörch újra tölti a poharakat, mégpedig csordultig. Elvégre a borral spórolni, azt nem lehet.
Pláne, ha asztali, vagyis csaknem szakrális a beszélgetés. A spórolásról Pörchnek viszont egy ellenérv jut az eszébe.
- Pénzt.
- Pénzt?
- Pénzt, azt kereshetne. Mármint a vágóhídon.
- Én?
- Ha maga lesz az igazgató...
Ez mondjuk igaz. Pénzt, azt kereshetne. Ha őt neveznék ki. És nem Nagynagyot. Az a pénz, az bizony jól jönne, mert... De hogy? - Féldisznók közt?
- Egyetértek magával, kántor úr. Ez több, mint profánul hangzik. Bár ha ő maga, ugyebár, nem eszik azokból a disznókból... - De ha muszáj...
- De ha muszáj...
- Mert muszáj?
- Bizony az lenne, tiszteletes úr.
Hát nem könnyű. Arisztid töprenkedve keres valami kiutat.
„Add meg a császárnak, ami a császáré...” Igen, ez a mondás majdnem jó is lenne ide. De csak majdnem. Annyira azért mégse stimmel. Vagy ha nagyon akarja, akár bele is nyugod-hatna az ember. De akarhatja-e?
- Nos és mikor szeret majd az Úr?
- Vajon mikor, Sámson?
- Ha végül kineveznek, vagy ha nem?
No de szeret az Úr egyáltalán? És mi van, ha igen? És mi van, ha nem?
Pörch atyának meg muszáj erre egyet innia, hogy a kételyeit, ha egy átmeneti percre is, de az egy deci borral lefojtsa. De hát ilyenek ezek az asztali beszélgetések. Kételyekkel és kor-tyokkal telnek a percek. Pörch tehát koccint, ledönti a borát egy nyeletre, sóhajt.
- Ezt én nem tudhatom, Sámson.
- Mit nem?
- Ez a maga ura, a maga istene.
- Azért valahol a magáé is, plébános úr.
- Na, valahol - egyezik bele Pörch atya nagyvonalúan.
- Csak próbára teszi a hitemet? - töpreng tovább György Sámson.
- Ez is meglehet. - Pörch újra tölt, csurig. Odakoccintja a poharát Sámsonéhoz. Most Sámson is elkortyolgatja a jófajta homoki rizlinget. Savanykás kissé, de huncut az, aki az édeset szereti. Halk kopogtatás után György Izsák dugja be a fejét. - Jó estét! A szent emberek egy kissé meglepődnek Izsák felbukkanásán a paplakban. Ám Izsák máris siet a magyarázattal: - Láttam kint a biciklidet, apa.
NAGYNAGYÉK PORTÁJA, HÁLÓSZOBA, ESTE (augusztus 5. péntek, 22 óra 25 perc)
Nagynagy ingben, gatyában a padlón fekszik a hasán, a fotelja mellett egy szőnyegen. Ilona a hátán áll, az ura derekát tapicskolja. Gizi lányuk Ilona kezét fogja, hogy az anyja az egyen-súlyát megtartsa. A tévében valamelyik valami amerikai cé-kategóriás fim megy. Amiben valami baromi nagy tengeri izé tengeralattjárókat (is) eszik. Nem semmi teljesítmény tőle, mégse nézik. Kár ezeknek kunsztokat villogtatni.
Hiszen Nagynagy nyögdécselés közben is veszekszik. - Mi?!
- Jaj, apu!
- Hogy én? Vén marha fejjel?
- Nem is vagy még olyan öreg.
- Egy nyikhaj előtt vizsgázzak?
- Reggel még azt hittük, maga a Halál az.
- Egy olyan, aki elájul egy kutyától?
- Hát ha fél tőlük - szól közbe a tapicskolásra koncentráló Ilonka.
- És akkor nem hogy milyen Halál, de milyen böllér az ilyen?!
- Egy olyan, aki fél a kutyáktól - magyarázza az apjának Gizi.
Mondjuk ez így érthető, elfogadható, korrekt. Mért ne lehetne olyan hentes, aki retteg a kutyáktól. És közben a Halálra hasonlít. De egy vámpírra biztos.
Nagynagy átmenetileg hagyja is a témát, élvezi ezt a fájdalmas gyönyört, ezt a tapicskolást, amihez képest a szex csak szánalmas elő- vagy utójáték.
És akkor nem Ilona kotkodácsol fel? - De te akkor se hátrálhatsz meg, Jenő! - Akkor se? - mi az, hogy akkor se?
- Akkor se!
- Meghátrálni? Ki hátrál meg?
- De jó! Mégis jössz a tanfolyamra? - örvend meg Gizi.
- Azt nem!
- Nem mész?
- Nem!
- De akkor meghátrálsz! - érvel Ilonka két tapicskolás között.
- Nem megyek és kész!
Hogy lehet egy ilyen alakot meggyőzni? Lehet, hogy egy ilyen zárhoz nincs is kulcsa Ilonkának? Huszonöt évnyi házasság után se?
- Azt a kis időt a tanfolyamon guggolva is kibírod - érvel a férjének, pedig nagyon jól tudja, hogy nem ez a jó mondat.
- Így van, apu! Két hét csak, és...
- Nem bírom ki!
- De. Kibírod.
- Mért ne bírnád ki?
- Te ennél sokkal keményebb vagy, Jenő! - Így van, apu!
Mi ez a kotkodácsolás?! - Mert nem akarom kibírni! - fordul el oldalt Nagynagy, hogy a felesége lelépjen a hátáról. - És a franc a lumbágómba is!
- Még szívesen járok rajtad, Jenő. - Nem kell!
Nagynagy tudja, hogy ebből sértődés lesz. Jól tudja. Ilona durcásan lép a papucsába, és vonul ki a konyhába egy pohár vízért.
Nagynagy felül, marad a parkettán ülve, veszi fel az ingét, alulról felfelé nézve méregeti a lányát.
- Gizi, reggel íratsz Abáthtal kenőcsöt - szól rá szinte mogorván a lányra.
- Majd délben, jó?
- Mért csak délben? Akkor nem bírja kiváltani János a receptet. - Van, aki megkérheti a busz-sofőrt efféle szívességre.
- Reggel rohannom kell.
- Hova?
- Jönnek vissza a kábeltévések.
- Minek?
- És nyolcra neked is bent kell kéne ám lenned...
- Megmondtam, hogy nem megyek!
- Nem szabad elkésni, mert Tuba rögtön kizár.
- Süketek vagytok ti?
Nagynagy feltápászkodik a padlóról, belehuppan a fotelba. - Különben is! Én soha nem kések.
Sose! A sejtjeimben van a becsengetés!
- Csak aztán kicsengettek, Jenő - szól be a konyhából Ilona.
- Ki? Hát ki. Tehetek róla?
- Nem tehetsz, apu.
- Én röstelljem ezért magam?!
- Nem is a te szégyened!
Nagynagy ingerülten hessenti el a lánya vigasztalását. - Az a szégyen, hogy a mi falunkban nincs már iskola!
- Majd lesz megint, apa! - Ám ezt Gizi maga se hiszi.
Nagynagy felveszi a dohányzó asztalról a tévéújságot, fellapozza a kínálatot. Semmi jó. Gizi indul kifelé a szobából. Az apja utána szól:
- Te tudtad, Gizi!
Gizi megtorpan, behúzott vállal fordul vissza. - Mire gondolsz?
- Ne mondd, hogy nem tudtad!
- De mit?
- Ne mesélj! Hogy Sámsont is felkérték!
- De hát úgyis te nyersz majd.
- Mért én nyernék?
- Mert mi azt akarjuk.
- Kik azok a „mi”?
- És ha már muszáj pályáztatni, úgy nem elegáns.
- Mi? Mi nem elegáns úgy?
- Csak egyvalakit felkérni.
- Az nem elegáns?
- Mért? Az?
Nem, nem az. Az egész nem az. Bohócnak kellenek csak, ez most már teljesen világos. De hát mi más is ő, mint egy vén bohóc. No de a kántor úr?
- De mért pont szegény Sámsont?
- Mert... alkalmatlan rá, apu.
Nagynagy elámul erre a válaszra. Aztán annál mérgesebben csapja le a tévéújságot. - És én?
Én mi vagyok? Én is alkalmatlan vagyok!
- Hogy jutott ez az eszetekbe, Gizi? - néz be rájuk a konyhából megint Ilona.
- Nekem? Sehogy.
- A Sódarnak hogy jutott az eszébe?
- Sámson bácsi se született mészárfai.
- Na és?
- Ez a konszenzus.
- Mi?
Ilona nem érti. De Nagynagy már felfogta. - Se nem Sódar, se nem Véresh. Azért mi ketten?
- Azért.
- Én még mindig nem értem.
- Nem baj.
- Ja! - Már Ilona is érti. - Ez a kompromisszum?
- A konszenzus, anyu.
- Aha. - Nem is annyira buta gyerek ez a Sódar Dénes. Mondjuk, ezt nem is állította róla senki. Hogy zöldbáró meg mocskos kommunista. Azt igen. Meg hogy egy karrierista, törtető paraszt. Azt is igen. - Hallod? Tényleg Kuntarcsáról szokta csalni a feleségét?
- Dénes? Dehogy is csalja őt, apu!
- Honnan tudod?
- Viktóriát?! Messziről, Tolnából-Baranyából hozta!
- És? - ebbe azért belegondol Nagynagy. Hát csak nem hozna az ember olyan messziről szép-asszonyt, hogy aztán Kuntarcsáról csalja.
- Sámson bátyánk nem kóser zsidó, Gizi? - ugrik be a dolog Ilonának. Gizi úgy néz az anyjára, mint egy született antiszemitára.
- De most mondta a lány, te! - förmed rá Nagynagy.
- Mit? Hogy kóser? Azt nem hallottam.
- Azt akarták, hogy legyen biztosan alkalmatlan!
- Ja!
- Ja...
- Te nem vagy kóser, Jenő. - De én se nyerek.
- De te nyersz, apu.
- De nem nyerek, mert nem megyek!
Kész. Ennyi volt. Nincs vita. Nagynagy ismét felveszi az újságot, a sportcsatornákhoz lapoz.
Ilona és a lánya összenéznek. Ez képes, és komolyan gondolja? Ilona belegondol. A férje tényleg képes. - Nem lehetsz ennyire tutyimutyi! - fakad ki. Nagynagy csak felnéz az újságból, válaszra se méltatja a gyenge próbálkozást. Ám a felesége nem adja fel, hiába jelzi a lánya, ezt most ne. - Megmondtam! Előre megmondtam! Vagy nem mondtam meg neked a legelején, Jenő? Hogy nem lenne szabad idejönnünk? Mészárfára? Megmondtam, vagy nem mondtam meg?
- Lesz Barca tévé. Ismétlik a tegnapi meccset. Pedig kikaptak.
- Megmondtam, vagy nem mondtam meg?
- Hagyd ezt most, anyu.
- Már 1971-ben megmondtam. Jenő! Hozzád beszélek!
- Te időben szóltál, Ilonka - teszi vissza a tévéújságot a dohányzóasztalra Nagynagy, és veszi kézbe a távirányítót. Szinte rá se néz a kütyüre, úgy varázsolja a szeme elé a sportcsatornát.
Csak a Barca! Aki Reál Madrid-os, az nem ért a focihoz, vagy csak simán buzi.
Ilona csak úgy folytathatná a szépen építkező veszekedést, ha kikapcsolná a tévét. De annyit nem ér meg. Majd később. Morogva caplat ki újra a konyhába. Ott egy pillanatig tűnődik, mihez kezdjen, aztán úgy dönt, nincs is annál jobb koraesti szórakozás, mint babot fejteni. Ha közben az ura meccset néz a tévében.
Ilona kiönti a kosárból a fejteni valót a konyhaasztalra, az edényt a lába közé veszi. Már csak azért is, hogy legyen ott valami, ha már az ura a Barcelonát nézi a tévében. Régi szép idők!
Amikor még fiatalok voltak. Például nem volt tévé. Aztán lett. Hétfőn szünnap. Aztán már hétfőn is volt műsor. De nem volt benne sportcsatorna. Aztán lett...
Gizi ül le a konyhaasztalhoz, az anyjával szembe. A kezébe vesz egy szál fejtőbabot. De csak nem áll neki a lánya segíteni? Á, nem. Gizi csak nézi, forgatja a hüvelyt, mint aki még sose látott ilyet, vagy ha látott is, sose nézte meg úgy, ahogy kellett volna. Ilona fél szemmel lesi a lányát. Gizi végre csak kiböki. - Válik.
- Kicsoda? - Ilona sejti ám. Direkt nem tudja.
- A fia.
- Kinek a fia?
- Hát a Sámson bácsi fia!
Ilona a játék kedvéért hajlandó úgy tenni, mint aki újat hall, és ezen a híren igencsak meg-lepődik.
- Az Izsák?
- Ő a Sámson bácsi fia!
- Válik az Izsák?! Nahát! - Ilona bekiált még Nagynagynak is a szobába. - Hallod, Jenő! Válik az Izsák!
- És? Mi közöm hozzá? - érkezik vissza a konyhába üvöltve a válasz.
- Te vagy az edzője, nem?
- Az edzője, nem az ügyvédje.
Ilona a lányához fordul. - Látod? Apádat a hülye Barcelonán kívül semmi más nem érdekli.
Ezen elbólogatnak. A bab Ilona kezében fogy, Gizi kezében forog.
- Gyerektartás, albérlet, jelzálog, tanári fizetésből...
Ilona megint a lányára sandít.
- Még mindig Izsákról beszélünk?
- Szerinted?
- De ti már jártatok. Aztán szakítottatok.
- Óvodás korunkban. Meg nyolcadikban.
Nagynagy jelenik meg az ajtóban. Fröccsért siet. Pohár a kredencből. Bor a hűtőből, szóda a hűtő mellől.
- Hogy volt szíve annak a nőnek őt elhagyni? - fakad ki Gizi.
- Kit?
- Izsákot a felesége!
- Én azt nem értem, hogy bírt hozzá feleségül menni - viszi be magával a fröccsét a Barcához.
- Mert mi bajod Izsákkal?
- Mi? Pedagógus. Csak az.
- Te mi vagy, apa?
- Az más!
- Az mért más?
- Kérdezd meg anyádat!
- Anyu?