Vállalkozó Géza üldögél egy koszlott fotelban a betonkeverő mellett. Két munkása téglákból művészkedett maga alá széket. Az asztal két raklapon még egy raklap, azon a volt iskola szertárából egy világtérkép a terítő. A térkép persze már rég nem érvényes. Az Ázsia részen még ott vöröslik büszkén, birodalmi gőgben a Szovjetunió.
„Régi szép idők! Amikor már három forintba került a kenyér! Kötelező volt dolgozni, és Trabant volt a jó érzés, legfeljebb ha Lada! A gyerekek úttörők voltak, és minden nyáron a Balatonra mentek táborozni! Amikor vagy békepap volt az ember, vagy tisztán utálhatta a kommunistákat, és nem kapott sehol szószéket!
De már lehetett pusmogni, hogy ruszki pasli damoj! Hogy sajtószabadságot! Vesszen Trianon és legyen keresztény demokrácia!
No de mit gyűlöljünk most? Kit? És mit szeressünk? Kit? Jézus urunkon és Szűz Márián kívül, persze? Ezért mondom én néked, hogy...”
(Pörch Arisztid: Asztali beszélgetések)
A kőművesek a villásreggelihez méltó csendet egy rádióadás kereskedelmi neszeivel édesítik.
Az asztalon fehér kenyér, szalonna, felvágott, zöldségek, kannás bor és sörök. Géza már be-fejezte az étkezést, most fejét hátrahajtva élvezi a napot.
Sódar Dénes érkezik a kábeltévé stábbal, mögötte kisteherautó. Sódar kiszáll az autójából, int Hunyónak és Kicsinynek, csak maradjanak, aztán a kisteherautó sofőrjének, hogy tolasson a bejárathoz. A kisteherautó platóján az új csempe és padlókő.
Sódar jéghideg gyűlölettel méri végig a pihengető munkásait, ám egyelőre a kisteherautó navigálásával foglalkozik. Csak aztán ballag a megterített raklaphoz. Úgy dönt, visszafogja magát, ordítozás helyett bepróbálkozik az iróniával. - „Na, jó étvágyat.”
- Aha - engedi meg neki a jókívánságot az egyik segédmunkás.
- Az volt... - ironizál vissza a másik.
Géza az arcát a naptól a polgármesterre fordítva, nyájasan néz Sódarra.
- Megnyugodtál, Dini?
- Itt az új csempétek.
- Király - Gézának esze ágában sincs a fotelből feltápászkodni, hogy megnézze a hozott árut.
- A saját zsebemből vettem ám. Ezt is.
- Nem kellett volna.
- Ebből lett volna a bútor otthon a gyerekszobába.
- Mondom.
A két munkás nyammogva, unottan figyeli a csevegést.
A kisteherautó sofőrje aprót dudál, jelezvén, el kéne kezdeni a platótól lerakodni, mert más dolga is lenne még ma.
- Remélem, ez nem tűnik el, Géza.
- Mészárfán nem lopnak - ásít bele a vállalkozó a polgármester arcába. Ettől már megtolul a fölös vér Sódar agyában.
- Mészárfai ember nem is, Géza. - Ez a kijelentés elég súlyos lenne, ha a vállalkozó és a két embere magára venné. Mivel ők nem mészárfaiak. Ám az a helyzet, hogy annyi nekik Sódar Dénes, mint vak komondornak a vert asszony vagy a döglött bolha.
Hunyó Szilvia úgy dönt, mégiscsak kikászálódik az öreg Opelból. Kicsiny operatőr úr kis-vártatva követi. A ma reggeli felállás náluk szinte ugyanaz, mint tegnap. Szilvia kora reggeli sminkje még nem az igazi, Kicsiny Péter másnapossága viszont annál inkább.
A sofőr megint dudál, most hosszabban. Sódar otthagyja a munkásokat, visszasiet a kisteher-autóhoz, a platóhoz lép, lenyitja az oldalát, visszanéz, elveszti a maradék türelmét. - Gyertek már ide!
Géza és a két munkás összenéznek, mit akarhat ez.
- Minek?
- Lerakodni, az úristenit!
Hunyó Szilvia int Kicsiny Péternek, a forgatás máris indul. Csakhogy a kamera az Opel csomagtartójában. A munkások elképedve bámulják meg a polgármestert, aztán a főnökre néznek. Géza megint nagyot ásít, feltápászkodik, nyújtózkodik.
Ha a puszta nézéssel ölni lehetne, ez lenne Géza utolsó kéjes mozdulata. Vagy az utolsó előtti, ha a szívhez kapással egybekötött halálhörgés annak számít. Mármint kéjes mozdulatnak.
Megszólal Sódar mobilja, nem törődik vele. - Szólj már a munkásaidnak!
- Egy pillanat, Dinikém. Egy pillanat. Előbb megnézzük azt a csempét, okés?
Géza a kisteherautóhoz battyog, unottan ránéz a burkolatanyagokra.
Sódar előveszi a kitartóan jelző mobilt, megnézi, beleszól. - Mindjárt bent vagyunk, Gizi.
Hunyó Szilvia közelebb sétál az eseményekhez, közben semleges mosolyt ereszt meg Géza és a munkások felé.
Kicsiny Péter, mintha csak arra várt volna, hogy egy pillanatra magára maradjon, kis üveget kotor elő a zsebéből, kitekeri a nyakát, a pálinkát giga mögé hajítja, az üveget gyorsan zsebbe vágja.
- Lerakodnátok végre?!
- Nyugodj meg, mondom!
Sódar zsebre rakja a mobilt.
Géza hitetlenkedve fikázza a burkoló anyagot. - Ez meg mi?
- Hogyhogy mi?
- Azt kértem, olaszt hozzál.
- Ez olasz.
- Ez bóvli, ez nem olasz.
- Mi van? A padlókővel együtt ráment a jövő havi fizetésem is!
- Ez akkor se anyag, Dini.
- Akkor is ez van.
- De ez egy szar.
- Ezt rakod fel.
- Szart?
- Szart!
- Te tudod... - Géza elfordul, mint akinek nincs több dolga, sétál vissza az embereihez. Sódar utána üvölt.
- Most hová mész?
- Hogy hová?
- Nem rakodsz le?
- Én?!
- És ti mit ücsörögtök ott?
- Mi van?
- Hozzánk szólsz, köcsög?
- Anyád köcsög!
Szilvia a fogát szívja. Szemrehányóan néz vissza Kicsiny Péterre, hogy lehet a kamerát a csomagtartóba tenni. Kicsinyben már jótékonyan dohog a kis feles vodka.
- Nem órabérben vagytok! - ordítozik Sódar.
- Főnök!
- Beszélj ezzel!
- Dinikém, reggelizünk.
- A fuvaridő is az én zsebemre megy, basszátok meg!
- Rendben, Dinikém. Szólhatok, de tudod hogy van, a szakszervezet...
- Milyen szakszervezet?!
- Jó, jó, jó! Csak ne idegeskedj!
- Mi az, hogy ne idegeskedjek?
Közben a kisteherautó sofőrje is kiszáll, somolyogva figyeli a meccset.
Aztán inkább Hunyó Szilviát mustrálgatja. Nem is rossz. Csak gőgös a kis rüfke. Elképzeli, ahogy leolvad róla ez ridegség és lenézés, amikor mondjuk hátulról beakaszt neki.
- Oké, Józsi, kapkodjátok le! - adja be a derekát Géza. A munkások morogva tápászkodnak.
Géza visszaballag Sódar mellé, aztán halkan, bizalmasan szól hozzá, hogy a tévés kiscsaj ne hallja. - Viszont szerintem még ne küld el a kocsit.
- Mi?
- A kistehert. Még ne küld el.
- Mért?
- Gyere be, Dini, megmutatom - karolja át Géza Sódar vállát.
- Jézusom! Mert most mi van? - rázza le magáról Géza karját Sódar.
- Gyere csak, ha nem látod, úgyse hiszed...
Vállalkozó Géza karonfogva vezeti be Sódart a régi iskolába.
„Az Első Háború alatt a férfiak színe-javát besorozták a gulyáságyúk mellé Galíciába és az olasz frontra. Templomunk harangját elkobozták, beöntötték. A gulyáságyúk mellett hős módjára elesettek emlékszobrot kaptak. A Szíven Talált Hadtápost ma is látni a falu főterén, alatta a szobor gránit talpazatába vésett nevekkel, amelynek aranyát/rezét bizony koptatja az idő. Pedig csupa vitéz, csupa hős! Véreshek, Sódarok, Abáthok! A Zúzák, Bendők, Kokasok és Gácsérok! Felsárok és Szűzpecsenyék! Pörköltök, Vada-sok! Kolbászok, Töltikék, Hurkák! Sertésben, marhában, szárnyasban, de még birkában se tudsz olyan tőkehúst vagy feldolgozott, füstöltárut mondani, kedves Vándor, mely családi névként az Első és a Második Nagy Háború elesettjei között ne szerepelne! Mi,
mészárfaiak vérünket áldoztuk mindig Mária Országáért. Bizony nem mi tehetünk arról, hogy nem négy vagy akár több tenger mossa kies hazánkat! Hogy nem lett Moszkva magyar falu! Hogy nem lesz soha japán-magyar határ! Hogy akkor kik a felelősek?
Azt nem az én dolgom megítélni. Hidd el nekem, Vándor, elég nekem az én nyájam is.
Hiszen már meséltem, de nem tudom eléggé hangsúlyozni: nekünk, mészárfaiaknak is megvannak a magunk bűnei, de nem kevesen, hanem számosan. Amit nem győzök gyomlálni, ostorozni. Ámde mégis? Hogy kik tehetnek honunk romlásáról? Megmon-dom én neked Vándor! Hát azok, akik még a Ferencvárost is képesek voltak adminiszt-ratíve száműzni a második osztályba! Azok, akik...”
(Pörch Arisztid: Mészárfa rövid története, 1376. old)