A Böllérszék épülete elkészült. Vadonatújan csillog-villog. A bejárat fellobogózva, fel-virágozva. Katonazenekar fújja harsányan, vidáman, pattogósan a Radetzky-indulót. Ám magát a zenekart nem látni. Mint ahogyan mást sem. Noha az ünneplő tömeg zsibongása tisztán hallatszik az induló hangfüggönye mögül.
Egy, azaz egy legény széles az vidéken mégiscsak látja magát? Szerte az rózsaszín fényben lüktető környéken? Csak nem Sódar Dénes várakozik kiöltözve, a bejárat előtt mosolyogva, bár kissé szorongva? De hát mitől szorong?
A Böllérszék gyönyörű. Impozáns! Meg nem mondaná senki, hogy a régi általános iskola romjaiból virágzott ki. Szebb, mint a makettje! És láss egy másik, alig kisebb csodát! Sódar Dénes mosolya azért oly furcsa, mert visszanőtt mind a két kivert foga! A jobb felső tépő és mindjárt mellette a metsző. És ahol két brutálisan kipofozott fog visszanőhet, ott minden más is lehetséges.
Íme!
A Rákóczi utcába, rendőr motorosok kíséretében befordul egy elnöki fekete LIMUZIN. A Radetzky-induló crescendóban. Nem látható iskolás lányok és fiúk luftballonokat eregetnek és virágszirmot szórnak a limuzin elé.
Ami lefékez a Böllérszék előtt. A rendőr motorosok körbeveszik a járművet, amiből komor arcú testőrök pattannak ki. Olyan bő zakós fülhallgatósak, mint a „cé” kategóriás amerikai filmekben. A gorillák meggyőződtek a főnök biztonságáról. Az egyik kinyitja neki a limuzin ajtaját.
Sódar járul a nagy emberhez. A limuzint jobban megnézve hirtelen olyan luxus Csajkának látszik, amit manapság már csak múzeumokban tartanak, mementó gyanánt.
És így aztán Sódar számára nem is annyira meglepő, hogy a Csajka mélyéből maga Sztálin elvtárs kászálódik elő.
Sódar több mint megilletődve tátog, úgy érzi, ennyi bőven elég, hogy köszöntse a vezért.
Sztálin elvtárs jóakaratúan biccent neki, aztán nyájasan néz körül, visszakézből integet a még mindig nem látszó, ám igen harsány ünneplő tömegnek.
Sódar végre szavakat formál a tátogásból: - Tiszteletem, Vezér elvtárs!
Sztálin végigméri Sódart - Szervusz, fiam! - aztán kissé összehúzott szemmel, már-már kriti-kusan megszemléli a Böllérszék épületét. Sódaron rettegés zsibbad át. A következő fél perc dönt életről, halálról, dicsőségről, bukásról.
Aztán a harmadik csoda! Sztálin elvtárs újra biccent, most már direkt arra, hogy tetszik néki, amit láthat. Mi több, ismét elmosolyodik!
- No, édes Sódar fiam, látom, szépen kiglancoltad ezt az öreg akolt - mondja, persze oroszul, de Sódar így is érti, mert álomban ez nem probléma.
- Igenis! - rikkant.
- És akkor ez vágóhíd lesz, nemde? - érdeklődik Sztálin elvtárs.
- Már az, Sztálin elvtárs! De tessen befáradni! - áll félre Sódar, a piros szőnyeg szélére, és mutatja az utat. Sztálin elvtárs harmadszor is biccent, tesz néhány lépést a bejárat felé. Sódar mögé, mellé sorol be, derékban kissé meghajolva, ahogy illik, az ajak szegletére fagyott mosoly, a szem enyhén guvad, a tenyér izzad.
Sztálin megtorpan, gyanú felhőzi nemes homlokát. - És az iskola, Sódar?
Jézusom! Az iskola! Azzal mi is van? Mi is lesz? Ja, igen, kész a válasz: - A Böllérszék nyereségéből, Sztálin elvtárs! Új iskola, mellé gimnázium, és aztán egyetem!
- No. - Sztálin tovább lép, ám megint torpan. - De itt nem lett közben kapitalizmus, Sódar?
Nálatok, Vengrijában?
- De az lett! Sztálin elvtárs! - szégyenkezik igen mélyen Sztálin szűznemzett magzata.
- És te is burzsuj lettél, fiam?
- Én nem!
Sztálin nagyon nézi Sódart. Azokkal a sárga szemeivel. Akár a röntgen. Sódar visítva tekeregne, mintha elevenen sütnék lassú tűzön, de tartja magát, sápad, remeg. Érti már. Ehhez képest, ahogy a vezér nézni bír, a tarkón lövés a megváltás volt maga. És jő a negyedik csoda!
A vezér elfordítja a tekintetét. - Na azért... és most már minden kétely nélkül besétál a króm-nikkel-üveg- csempe palotába, ebbe komputer vezérelte komputer épületbe.
Egy perc szünet.
Sódar a láncait csörgetve a jobb oldaláról a bal oldalára fordul.
Talán egy óra múlva már pirkad.
A lecsós lábos alján néhány hangya küzd a felfalt cipó egy darabkájával, amely zsíros tunkolásnak indult, ám elfeledett túlélőként végezte. Az Utolsó Tunk.
Teremtője Sódar (Utolsó) Dénes. Az apátlan, anyátlan punk. Tunk a Punk: ő apunk.
Aki most nyammogva visszaalszik, és az éjszaka tán utolsó, szám szerint ötödik csodája révén az agyvelője úgy lögybölődik, hogy visszatalál az előző álmába.
Az egy perc szünet letelt.
Sztálin áll a Böllérszék vezérlőjében, ami akár az Enterprise parancsnoki hídja is lehetne.
Kijelző kütyük villognak, sokcolos monitorok mutatják a gyártási terület minden szegletét. A vezér mindent értőn figyeli a monitorok képeit. Sódar alázatos háttal áll mögötte.
- Tehát ide érkezik meg a transzport - állapítja meg a vezér, az egyik monitorra mutatva.
Sódar nagyot nyel, lelkesen bólint, habogva válaszol.
- Hátul az udvarba.
- És amott jönnek ki. Mármint a készáru.
- Mégpedig dalolva, Sztálin elvtárs, ahogy megígértem.
- Helyes, helyes. Dalolni fontos.
- Igenis! Dalolni mindig nagyon fontos.
- Nekem legyen vidám ukrán, orosz, tatár, zsidó, örmény, német, disznó. A menet akkor is daloljon, ha a halálba megy! Sőt! Leginkább akkor. Maga ért engem, Sódar fiam?
- Igenis.
- És hol is készül az a Világ Nagy Hurka?
- Az, jelentem, a focipályán.
- Hol?
- Azelőtt „Szovjet-magyar barátság” lőtér volt a neve.
- Nocsak.
- Tessék jönni, mutatom!
A helyszín szünet nélkül megváltozik.
A focipálya közepén, mint valami gigászi nagy légballon, vége nem látható hosszú, vagy ötven méter széles hurka lebeg rézsút a földtől az égig. A földi vége a hurkavég csomójával kipányvázva, a hurka platóján, a járást megkönnyítendő, végtelenbe hullámzó kötélkorlát.
Sztálin és Sódar a hurkán sétálnak az ég felé. Mögöttük, előttük, biztos ami biztos, a vezér testőrei. Sztálin ajkán hetyke kis vigyor, ettől Sódar is felszabadultabban érzi magát.
- Jól esik a séta, Joszif Viszárjonovics?
- Véres a véres hurka útja, drága fiam. Íme, a csillagok közé!
- Ez is... de nagyon igaz, elnök elvtárs!
- Meg szép is, nemde?
- Úgy van, elnök elvtárs!
Sétálnak tovább a hurkán, alig-alig kapaszkodva a kötélbe. Ez most az ifjú Sztálin, még tán éppen csak a Nagy Honvédő Háború utáni, nem az öreg, az éppen csak balzsamozás előtti rozoga. Most megáll, a langy szellőt élvezve pislant le. A focipálya, a templom, a Böllérszék, a falu ilyen magasról már Lilliputnak látszik.
Kies. Azt meg kell adni. A homokos táj, a buckák, távolban Kuntarcsa, a tarcsai katolikus templom, amellett a víztorony...
Sztálin elvtárs szinte szeretettel fordul Sódarhoz.
- Aztán a te utad innen merre visz, fiam?
- Öt! Nem, három év múlva Mészárfa önálló lesz, megyeszékhely lesz!
- És még?
- És látványstrand! És wellness! És lovas túra!
- No és még?
- Minden házba széles sávú internetet!
- És az ellenségeid?
- Mit törődök én velük?!
- Törődjek én velük?
- Megtenné ezt nekem, atyuska?
Sztálin szembefordul Sódarral, szomorkás félmosolya múlik, az arca megkeményedik, a szeme besárgul.
- Mert téged a druzsba köt gúzsba, mi?
- Mit tehetnék?
- Ne hagyd, gyerek!
BÖLLÉRSZÉK, KORA HAJNAL (augusztus 8. hétfő, 5 óra 15 perc)
Sódar a raklapokon fekve, a fejét egy csomóba kupacolt láncvégen nyugtatva tűnődik a vezér javaslatán. Ám nincs rá elég ideje, mert Sódarné, Viktória keltegeti őt a vállát rázogatva.
Pedig Sódar még kérdezné a főtitkár elvtársat, hogy tegyen úgy, hogy ne hagyja. Az ember végül is mihez nyúlhat egy ilyen ergya demokráciában, ahol a Véresheknek áll a zászló?
Viktória már nem bír a hisztériával, pofozza az urát. - Dénes! Ébredj! Dénes!
Ennek már a fele se tréfa, felpattan a polgármester úr szeme, aztán hördül.
- Mi?
- Ne aludjál!
- Mert mi?
- Ébredj!
- De szép nagyot álmodtam, Viki!
- Térj magadhoz!
- Nagyot, nagyot, de lesz még nagyobb!
- Baj van! Nem érted?
- Mi? - Dénes rémülten ül fel, körülnéz, megrángatja a láncokat, kissé megnyugszik, az épület még megvan. Naná, hogy meg, hiszen Mészárfán nem lopnak. Másodszor is megcsörgeti a láncait, az is mind megvan. - Na. Mért óbégatsz?
- Több baj is van.
- Mondd az elsőt!
- Sámson bácsi az éjjel belehajtott biciklivel az árokba!
- Bele?
- Bele!
- Nem is iszik!
- Akkor is bele.
- És? Eltört valamije?
- Bevitték Kuntarcsára a sürgősségire.
- Az istenit! - Dénes feltápászkodik, indulna, a láncok megakasztják. A zsebében tapogat, hová tette a lakatkulcsokat. - Megyek be. Mije tört?
- Csak a válla ficamodott.
- Az nem olyan nagy baj.
- Nem is tartották bent.
- Hála isten. Akkor mért ijesztgetsz?
- Más baj is van.
Sódar félbehagyja a kulcskeresést. - Micsoda?
- Valakik az éjjel... az Ödön-majorból... elhajtották a disznókat!
ÖDÖN-MAJOR, REGGEL (augusztus 8. hétfő, 7 óra 32 perc)
Lepusztult hely már az Ödön-major. Valaha, az elátkozott kommunista időkben a Véres Csillag MGTSZ minta sertéshizlaldája volt. Kapacitás egyszerre kétezer hízóra, komoly infra-struktúrával, terménytárolókkal, saját vízglóbusszal, állatorvossal, ágazatvezetővel és vagy harminc munkással.
Mára ördögszekér-járta, kísértet-lakta nyomorúság. Senki se lakja a hosszú cselédházat, vagy a régi tanyát. Csak a Véresh (Petrovics) egyik emberi őrzi itt a semmit. Már ha itthon van. És nem részeg. És nem alszik. De hát innen úgyse lehet semmit elvinni. Nem beszélve arról, amit nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy Mészárfán nem lopnak. Pláne innen nem. Mit? Az ólak deszkafalai rég kiszálkásodtak, az ólajtók kidöntve. Szemét, kosz, lütyős szutyok.
Repedt autógumik kisebb piramisokban.
Józsi rendőr mellé segítségül Kuntarcsáról helyszínelők érkeztek. Most éppen szalaggal távolságot mérnek egy traktorhoz illő keréknyom és az egyik leszakadt ólajtó között. Az udvarban Józsi rendőr magyaráz valamit a láthatóan síkideg Sódarnak.
Már Hunyóék is a helyszínen. És még mondja valaki, hogy a kuntarcsai kábeltévések nem a CNN színvonalán nyomulnak. Kicsiny Péter szubjektív kamerája a Zúza-Bendő tandemet fókuszálja, akik a tanya kapujában nyilatkoznak oda a minden eddiginél kialvatlanabb Hunyó kisasszonynak. Ezen már a kora hajnali, a reggeli, de még a délelőtti smink se segíthet. Tehát valaki vagy egész éjjel dugta, vagy egész éjjel nem dugta. Ám itt, Ödön-majoron most nem ez az igazán fontos kérdés. Hanem momentán az, mit látott Zúza és Bendő. Most, hogy kivéte-lesen nem a Vadas kerthelyiségében aludtak, hanem alkalmi munkaként itt kint.
- Dógoztunk! - nyilatkozik Zúza a kamerába.
- Aluttunk! - nyomja mögé a sajátját Bendő.
- Mer’ mink szerettyük a kántor bácsit! - toldja meg a mondandóját Zúza, és Bendő ezzel bólogatva egyetért. Hunyó szeme megrebben, ez hogy jön a sertések eltűnéséhez? De már ismeri annyira a Zúza-Bendő tandemet, hogy tudja, velük kapcsolatba nem kell, sőt, nem is szabad mindent érteni. Úgyhogy inkább rákérdez Bendőre: - És éjszaka semmit se láttak?
- Mi?
- Maguk.
- Hol?
- Itt az Ödön-majorban, Bendő úr.
- Ja!
Zúza válaszol Bendő helyett: - Az nekünk nem vó’t mondva, hogy éjje’ nekünk ke’ a disznók-ra vigyázni!
- Ja! He! - egészíti Zúza mondandóját Bendő. - Csak az vót mondva, hogy segítsünk.
- Mit?
- Hát mit?
- Hogy dógozzunk, he!
- De aztán itt aludtak?
- Mi?
- Maguk.
- Ja.
- De nem itt vó’tunk, mer’ ott aluttunk! - mutat Zúza a hosszú cselédház legvége felé.
- Hol? - fordul irányba Hunyó kisasszony és Kicsiny Péter meg a kamera.
- Nem ‘tom - áll meg tétován Zúza mutatóujja. Inkább Bendőhöz fordul. - Hallod? Mink’ hol is aluttunk?
- Mer’ a Józsi hol talá’t meg?
- Tényleg, a Józsi hol talá’t meg? Józsi! - üvölt át a rendőrnek Zúza. - Hol találtál meg?
Józsi rendőr odanéz a két idiótára, rájuk legyint, magyaráz valamit Sódarnak tovább. Hunyó Szilvia nem azért lett Mészárfa révén a kuntarcsai CNN, hogy hamar feladja. Ismét rákérdez Zúzára. - Szóval Józsi őrmester talált magukra?
- Ja!
- Á, nem ő! - Nem ő?
- Várjál má’, hogy is vót’?! - Bendő most vállalja, hogy a kora reggel nem is annyira szép Hunyó Szilvia és a kuntarcsai kábeltévét nézők kedvért nagyon utánagondol. Lassan megy neki. Annyira lassan, hogy Hunyó meg is unja.
Mivel a polgármester úr lódul meg nagyon indulatosan a telephelyről kifelé.
Mögötte Józsi. Hunyó int Kicsinynek, kerüljenek Sódar elé. Nem sikerülne, ha Zúza rá nem szólna. - Dini! Dinikém! Hallod?
Sódar szeme véreres, az arca hullasápadt, de megpróbál udvarias maradni. - Mit akarsz, Zúza?
- Te se tudod, hol aludtam?
- És te, hogy hová tűntek a disznók?
- Á, aztat én nem tudom.
- E’vitték őket? - érdeklődik hökkenten Bendő.
Sódar rálegyint Zúzára, menne tovább. Hunyó kisasszony állítja meg.
- Polgármester úr!
- Tessék.
- Tudna valamit nyilatkozni?
- Sajnálom.
- De...
- Kérdezzék az őrmester urat!
- Igen, de...
- Kérem! Szilvia! Most ne! - Sódar otthagyja őket, ül be az öreg Opelba. Hunyó tényleg meg-sajnálja az év lúzerjét, ezért hagyja futni. Józsi rendőrhöz fordul, vele Kicsiny és a kamera. - Őrmester úr! Kiderült már valami?
Józsi rendőr felfújja magát, érzi, eljött az ő pillanata. Olyat mondhat, amit még Hollywoodban is csak kevesen, és közülük is csak az erre kifejezetten klónozottak, Íme:
A nyomozás jelenlegi szakaszában nem áll módomban nyilatkozni.
Mi? Azért? Ilyet mondhatni, bele a nyilvánosság nyálas képibe? A kandi kíváncsiságuk köze-pébe bele? Ez azért nem semmi. Rendőrtisztek ezrei. Mit ezrei? Százezrei álmodoznak erről.
Hogy elmondhassák ezt a mondatot. Ám Hunyó (CNN) Szilvia most se hagyja magát. - Az éjszaka elloptak egy csomó disznót. Ezt csak tudja.
- Persze, hogy tudom... - Józsi lépked elfele, de ezt is úgy ám, ahogy a filmekben a klóno-zottak.
- És semmi nyom?
- Tessék! Ott egy traktor keréknyoma - mutatja Józsi somolyogva.
- Szóval egy traktorra rakták őket? - csap le a riporternő. - Á, azt nem hinném.
- Hát akkor...
- Inkább pótkocsijára, nem? - ki hitte volna Józsiról, hogy mely frappáns és szellemes is bír lenni egyszerre, pláne oly kényes helyzetben, mint most ez.
- És maga szerint ki és hová vitette őket?
Hoppá? Kérdésben a válasz? Józsi csapdát sejt, mi több látja, és nem lép bele.
- Már mondtam, hölgyem, a nyomozás jelenlegi szakaszában...
És akkor ez a retardált Zúza nem hagyja Józsinak másodszor is elmondani, mert a vállára csap és az arcába hajolva kérdezi:
- Józsi! Akkor mink’ hol is aludtunk máma?
Anyádba.
VÉRESH GYÖRGY PORTÁJA