Mindig örömmel beszélek családom eredetéről, mert tisztességes családtörténetünk van. Apám csa-ládja Hódmezővásárhelyről származott és nagyon sok minden kötött oda, mert gyermekkoromban rengeteget nyaraltunk ott. Anyám családja, a Hubert család pedig szegedi származású, bár az ő csa-ládjuk nyugatról került oda. Az anyai nagyapámék korán felköltöztek Budapestre, viszont később ott nagyon szoros kapcsolatom volt velük. Ez a nagyapám vízimérnök volt, Hubert Lajos, a megle-hetősen szerencsétlen sorsú tiszai vízrendezésekben vett részt. Azért mondom, hogy szerencsétlen sorsú, mert köztudott az, hogy a Vásárhelyi-féle vízrendezések végül is nem tettek jót a Tiszának, eltüntetvén az ártereket, amik nagyon hasznos mezőgazdasági területek voltak.
A hódmezővásárhelyi családban nagyapám katolikus volt, nagyanyám, akit Fodor Mariskának hívtak és kövérkés, evangélikus asszony volt. Az anyám családja keresztény volt. Apám vásárhelyi családjának volt egy plebejus vonása vagy karaktere, amit apámon később is nagyon lehetett érez-ni és ez valahogy átsugárzott ránk. Ránk, azt úgy értem, hogy az öcsémre, Gyurkára és énrám. A vásárhelyi eredet nagyon fontos, mert nagyszüleink egy gyönyörű L alakú, nagy polgári házban lak-tak, ahova sűrűn lejártunk nyaralni, és magunkba szívtuk a mezővárosi helyzetet, amely szerintem remek magyar emberanyagot nevelt. A nagy alföldi mezővárosokban komoly kultúrélet volt, nem úgy, mint manapság. Csak gondoljunk József Attilának a makói éveire, hogy Makónak, ami még Vásárhelynél egy kisebb hely volt, milyen intenzív szellemi élete volt.
Apám fiatalemberként felkerült Budapestre, a Műegyetemre, ahová hosszú ideig járt, mert mint épí-tész nehezen diplomázott le. Húzta-halasztotta a diplomát, legfőképpen azért, mert nem tudta eldönteni, hogy költő legyen-e, újságíró vagy építész. De aztán a végén szerencsére építész lett. Ő 1929-ben szerzett oklevelet és 32-től különböző építészirodákban dolgozott. Sok építészeti munkát végzett másoknak a neve alatt. Bizonyíthatóan az ő keze vonását viseli, például az Áfonya u. 3. alatt lévő ház, fenn a Ró-zsadomb tetején. Az ő építészeti munkássága két, majdnem azonos terjedelmű részre bomlik, a háború
előttire és utánira. A háború előtt több jelentős középületet épített, pl. a Palatinus strandot vagy a Fő utcában lévő Könnyűipari Minisztériumot, amit annak idején Anyaghivatalnak hívtak. Tervezett két tűzoltóságot, az Újpestit és a Feneketlen tónál lévőt, egyik szebb, mint a másik. A II. világháború után pedig a többi tervezővel együtt államosították és nagy állami irodákban dolgozott, ahol nagy feladato-kat kapott. Ő kezdte helyreállítani a Vár palotarészét, aztán később megkapta a miskolci műegyetem tervezését, ami egy zöldmezős vadonatúj egyetem volt és építése elhúzódott egészen a haláláig, 1966-ig.
Épített egy gyönyörű házat a műegyetem területén, a Stoczek utcában és egy talán még gyönyörűbb épületet, a hódmezővásárhelyi művelődési házat, aminek érdekes a története. Köztudott, hogy bizonyos tanárok a műegyetemet kimenekítették Nyugatra és amikor vége lett a háborúnak – visszahozták az embereket. Ezek közé tartozott, pl. Jánossy György és Zalaváry Lajos. Ezek a fiatal építészek magukkal hozták a skandináv, főleg a dán építészet szeretetét és hatását. A hódmezővásárhelyi művelődési házon, ami viszont gyönyörű meleg sárga színű téglából van és amit apám 1949-ben Jánossyval együtt tervezett, kifejezetten érződik ez a hatás. És ugyanannyira vásárhelyi is – hiszen az köztudottan téglaváros. Jó tég-lát gyártottak a környéken, úgy hogy még a parasztutcák is téglával voltak burkolva.
A II. világháborút gyerekként éltem át, elég rossz helyen, a főváros a II. kerületében, a Bem József utcában. Ott laktunk a 7. szám alatt, s ott volt mellettünk a Radetzky laktanya, aminek a közelségétől mindig féltünk, mert azt hittük, hogy bombázni fogják, de végül megmenekültünk. Ott voltak mellettünk a hidak, amiket felrobbantottak, és elég ronda dolgok történtek a Margit körúton is. Nem voltunk messze a budai Vártól, amelyiknek a gyilkos ostroma hónapokon át tartott.
Nagyon kevés élményem maradt a háborúból, mert kisgyerekként ott dugdostak minket a közpon-ti fűtés kazáncsövei által behálózott pincében, kevés élelmünk volt, kukoricalevest ettünk és aztán időnként az asszonyok kirohantak, amikor egy ló feküdt az úton és abból kanyarítottak. Egy furcsa élményt akarok elmondani, hogy ne általánosságokat mondjak. Volt egy német tiszt, akit Günthernek hívtak, igazi magas szőke német katona volt, aki időnként megjelent hosszú, szép lóden köpenyében, aztán időnként eltűnt. Néha ott aludt a pincében nálunk, és ő hozott citromot, amivel a csukamájola-jat be tudták adni nekünk. Ez a Günther valahogy figyelmetlen ember lehetett, mert nem vette észre, hogy az oroszok már elfoglalták körülöttünk a II. kerületet és akkor jutott eszébe, hogy neki is el kéne menekülnie. Elköszönt a ház lakóitól, s elindult a Bem József utcából a Rózsadomb felé, hogy majd az erdőkön keresztül eljut Németországba. Egy pukkanást hallottunk és láttuk Günthert ott feküdni a Margit körút és a Bem József utca sarkán. Aztán borzalmas detonációt hallottunk, és utána fejvesztett jelenetek zajlottak, amikor az úgy nevezett Regent házat felrobbantották, ami tőlünk nyolc vagy tíz házzal volt csak odébb, és légtérben szinte szemben voltunk vele. Mielőtt megjöttek az oroszok zab-rálni, nagyapám eldugta az óráját, de majdnem rajta vesztett. Az oroszok természetesen megtalálták az órát, de rájuk jellemzően, azért nem vitték el a szép aranyfedeles órát, mert nem volt felhúzva, és amikor a katona a füléhez tartotta, nem hallotta a ketyegést, s azt hitte rossz. Visszaadta.
Öcsémmel együtt a környéken lévő Medve utcai iskolába jártunk, ahol egy ideig Németh László is tanított. Ott éltünk szüleimmel a Bem József utcai lakásban, a gimnáziumi évek alatt és az egye-temi évek alatt is. Gyönyörű lakás volt, tele gyönyörűbbnél-gyönyörűbb bútorokkal. Magát a házat az a Hofstätter és Domány iroda tervezte, amelyik a Szent István parki épületeket is megalkotta.
Nagyon érdekes vonás volt, hogy apám nem sokat foglalkozott a mi nevelésünkkel. Körülmu-tatott a nagy könyvtárában és azt mondta, ha mi ezt hasznosítjuk, akkor rendben van, ha nem, hülyék maradunk. Ezzel szabadjára eresztett minket. Mi nem kallódtunk el, hanem katalogizáltuk azt a több ezer könyvet és így már korán meglehetős műveltségre tettünk szert.
Mivel már gyermekként jól rajzoltam, apámék felfigyeltek ambícióimra és a Képzőművészeti és Ipar-művészeti Gimnáziumba adtak be, ami kitűnő iskola volt és most is létezik. Nem csak a művészettör-ténetet tanultam meg jól és nem csak a rajzolást gyakoroltam minden nap, hanem a matematika és fizikaoktatás is nagyon jó volt. Úgyhogy, amikor 1956-ban felvételiztem a műegyetemre, akkor nem csak engem, hanem négyünket vagy ötünket csont nélkül vettek fel, mert mi rajzoltunk a legjobban és még matematikából és fizikából is patkoltak voltunk. Érdekes dolog volt a műegyetemi felvételi, mert utána rögtön, mint friss egyetemi diákokat hamarosan levezényeltek Mohácsra az árvízkárosultaknak házat építeni. Alig értünk haza a mohácsi tábori kalandok közül, rögtön kitört a forradalom. Ezt úgy szoktuk egymás között mondani, hogy kitörtük a forradalmat.
A Műegyetemen alaposan belekeveredtem az 56-os eseményekbe. Elég zűrzavaros dolog volt ez.
Megjelent egy teherautó, amelyik hatalmas kocka alakú ládákat rakott le az egyetem nagyaulájába, ame-lyik a Duna-partról nyílik a központi épületben. Ezeket a ládákat pajszerrel felfeszítettük, s akkor láttuk, a zsírtömbben, mint a befagyott halak, úgy úszkáltak a géppisztolyok. Miután azokat kicuppantottuk, órákon keresztül a széles műegyetemi folyosókon tisztogattuk őket. Aztán hazaindultam, s megjelentem a dobtáras géppisztollyal a Bem utcai polgári lakásban. Apámék rettenetesen megrémültek és egy óvatlan pillanatban bezártak a fürdőszobába. Nem tudtam kijönni, s közben apám elcsaklizta a géppisztolyomat, s elásta a szomszéd telken. Azóta sem lett meg, ráépítettek egy házat. Gondolom, közben megtalálták az ujjlenyomataimmal, vagy nem tudom mi lett vele. Nagyon szép új géppisztoly volt. De aztán mivel éppen akkor erősen udvaroltam a feleségemnek – akivel már gimnáziumba is együtt jártunk, s azóta is együtt vagyunk – folyton kijártam a város másik végébe, mert ők kinn laktak Pestlőrincen. Én folyton a hul-lák, tankok és emberekkel megrakott, ide-oda robogó teherautók között közlekedtem Buda és Pestlőrinc között. Ez a pestlőrinci udvarlás nagyon hasznos volt, mert megismertem egy egyszerűbb miliőt, ami különbözött a mienktől, és ez nagyon rányomta a bélyegét a későbbi építészeti érdeklődésemre.
JUHÁSZ ELŐD
Édesanyám Nagybányán, édesapám Nagykárolyban született. Budapesten kötöttek házasságot. Én már Pesten születtem 1938. május 4-én hajnali fél ötkor (a Bika jegyében, Bak aszcendenssel – ahogy ké-sőbb megtudtam). Cseperedtem szépen, rendben, csendesen. Azért csendben, mert hároméves koromig nem voltam hajlandó megszólalni. Aztán a család megkönnyebbülésére végre szinte folyékonyan beszélni kezdtem.
A II. világháborúról, Budapest ostromáról mozaikképeket őrzök: heteken át összezsúfolódva éltünk a Vár alatti Batthyány utcai tömbház pincéjében. Szirénázás, bombatámadások, katonák, hullák, törme-lékek, felfordult lovak, sorban állás – lókolbász, puliszka – és egymásba-kapaszkodás, újrakezdés.
Iskolák: kitűnő eredménnyel. Az elemiben: papírral beragasztott ablakok, hideg, de melegszívű kivá-ló tanárok. Első „írói” zsengék – természetesen az ostromról, háborúkról.
A folytatás: szép, harmonikus évek az Attila utcai általános iskolában, majd az akkoriban százéves centenáriumát ünneplő Toldy Gimnáziumban. „Jó tanuló” voltam, a szó minden – jó és kevésbé jó – ér-telmében.
És a zene? A családban felmenőim között vannak muzsikusok: nagyapám tanárember volt és magyar nótákat is írt. Anyai nagybátyám profi karmester-zeneszerző-zeneíró lett. Apám még a Műegyetemi ta-nulmányai idején hegedült… Ennyi. Nálam: semmi rendkívüli. Tíz éves kortól zongoraórák – intőkkel,
botladozva. Aztán egy néhányhetes nyári önként vállalt technikusi munka során kiderült, hogy aligha követem néhai édesapám pályáját. Tizenhat éves elmúltam, amikor szinte villámcsapásként tudatoso-dott: a ZENE! Eszméletlen sokat kellett behoznom.
1956 nyarán érettségiztem a Toldy Gimnáziumban, ahová nagyon szerettem járni. Októberben szin-te a szin-teljes társaság nyugatra ment – érettségi találkozónk ezért mind a mai napig nincs. Kár! Csak, osz-tálytársammal, a későbbi Oscar-díjas Szabó Pistával szoktuk olykor végigfutni a névsort, ki hol, hogyan – és egyre inkább: ki már nem.
Egyszerre három helyre felvételiztem. A Zeneakadémiára, karmester, illetve zenetudományi szakra és – mivel a művészeti főiskola mellett erre akkor volt lehetőség, – a „Közgáz” külkereskedelmi szakára, hogy legalább a nyelvtudást lehessen ott tökéletesíteni. A háromból kettő sikerült: a zenetudományi és a külkereskedelmi – de ekkor már a döntés nem volt kétséges.
Öt csodálatos esztendő a Zeneakadémián! Életre szóló tarisznyát kaptam, ragyogó tanároktól: Bart-ha Dénes, Bárdos Lajos, Gárdonyi Zoltán, Kókai Rezső és talán mindenek előtt: Szabolcsi Bence! Bol-dogságban, szinte lebegve jártam-keltem, valósággal ittam minden szavukat. És persze, Ujfalussy Józsefről és Szegedi Ernőről sem feledkezhetem meg, utóbbinál zongoratudásomat fejlesztettem. És legalább ilyen fontos volt, szinte minden este opera, koncert – néha még pendlizve is. Az Operában a zenekar fölötti legfelső kakasülős páholy volt a miénk, ahonnan a színpadból ugyan kevés látszott, de hallani mindent a legtökéletesebben lehetett, és ha akartuk, zseblámpa-fénynél partitúrával követhettük az előadást.
Főiskolásként már dolgoztam: különböző kórusoknál, mint zongorakísérő, betanító korrepetitor, karnagy, zenei előadó és ugyancsak zongoristaként népi együtteseknél is bővítettem gyakorlati tapaszta-lataimat. A fellépések sorozata és velük együtt az országjárás már akkor elkezdődött. Egyre több cikkem, kritikám, recenzióm jelent meg szaklapokban és másutt: évtizedek során több mint 1400 publikáció!
(Amelyek persze nem egyformán fajsúlyosak.)
1961 nyarán diplomáztam, 1962-ben gyakornok voltam a Zeneműkiadó Vállalatnál, 1963 januárjától pedig belsős zenei szerkesztő lettem a Rádiónál.
Nem untatom a Tisztelt Olvasót a rádiós szerkesztői pálya lépcsőfokainak visszaidézésével – alulról jártam szinte mindent végig, ami igencsak jó iskola. Hamarosan riportokat is készíthettem, majd élő mű-sorokat, egyre érdekesebbeket és mind többet. Mégis, 18 év után megérlelődött bennem az elhatározás:
váltani kell! Ezt a nagyon is kockázatos lépést 1981 nyarán tettem meg a TV felé. Ma sem döntenék másképp. De ne szaladjunk ennyire előre.
1966-67-ben Ford-ösztöndíjasként egy esztendeig tanulmányoztam az Egyesült Államokban az ame-rikai zenét és zenei életet! Előzmény: az 1964-ben megjelent első könyvem („Gershwin”), ami jó „belépő”
volt ahhoz, hogy elfogadják jelentkezési témámat: az amerikai zene és zenei élet tanulmányozását. Fiatal voltam, nőtlen, és tágra nyitott szemmel, füllel és lélekkel fogadtam be a kint tapasztaltakat.
Bekerülni a kiutazók közé, persze, nem volt egyszerű. Sok jelölt közül úgy választották ki az utolsó körben a „mindkét oldalról” megfelelőt, hogy egy amerikai professzorral kellett négyszemközt /?/ beszélgetni jó óra hosszat a Gellért szálló egyik szobájában. Leginkább a politikai kérdések érde-kelték, főképp 1956.
Elmondtam, hogy október 23-án még ott voltam a Parlamentnél, Nagy Imrét hallgattuk. Aztán semmi, mert házunk két belövést kapott, mindkettőt éppen a mi lakásunk. Égi jelnek tekintettem azt, hogy a ledőlt falak között tökéletesen épen megmaradt a nagy bécsi zongoránk! Igen, KISZ-tag is voltam, de párttag nem (később sem, soha). És nem kívánok máshol élni, hiszen imádom a rádiós munkámat, itt vannak a szüleim, családom, barátaim.
Egyetlen negatív utóhatása volt az életutat, karriert döntően meghatározó amerikai tanulmány-útnak. A hatvanas-hetvenes években még kötelező „úti jelentésekből” évtizedekkel később valamiféle
„ügynöki” tevékenységet próbáltak faragni. A korombeliek a megmondhatói, hogy abszolút nulla be-folyásunk volt arra, hogy bizonyos „találkozásokat,” beszélgetéseket hova soroltak, azokkal mit és ho-gyan manipulálhattak. Szerencsére a „ho-gyanúsítgatások” jó része lecsengett, és – általános tapasztalatom, – azokat meg sem érintette, akik a több évtizedes zeneátadó munkásságot tekintik kiindulópontnak.
De vissza az életúthoz! Amerikából hazatérve nemsokára megházasodtam, aztán néhány hónap után elváltam. Másodszor nősültem 1972-ben, ebből a hét évig tartó házasságból született Ildikó, Laura és Lilla lányom.
Különböző sok-éves, „esti egyetemi” tanulmányok után az ELTE-n doktoráltam filozófia-esztéti-ka szakon 1974-ben. Témám a zene átadásának, „közvetítésének” megannyi lehetősége volt. Közben rengeteget dolgoztam, mind többet utaztam. Mindent, mint mindig: lépésről-lépésre.
A rádiós Zeneközelben és „testvére”, a televíziós Zenebutik sorozat mintegy négy évtizeden ke-resztül adta munkám vezérfonalát. A nem éppen „sima” nyugdíjazásomat követő, és több más, meg-lehetősen negatív élethelyzetet feldolgozó vidéki „visszavonulásban”, „feltöltődéssel” töltött csaknem két esztendő után új lehetőség adódott számomra 2005 februárjától: múzsarandevúk megvalósítása a Szépművészeti Múzeumban.
A múzeumi vezetésnek fontos célja: minél szélesebbre kitárni a kapukat, hogy ne csak a szo-rosan vett képzőművészet rajongóié legyen a múzeum. Ehhez hívjuk segítségül a társművészeteket, ezeken belül hangsúlyozottan a zene különböző műfajait. Ennek a koncepciónak kialakításában, tartalommal megtöltésében és a csütörtök esti ún. Múzeum+ estek házigazda szerepében vállaltam örömteli és számomra is fontos szerepet.