A CSALÁD
Apám közigazgatási jogász volt. 1949-ben anyakönyvvezetőként tette a dolgát a XII. kerületi elöljáró-ságon, amikor kirúgták, mert nem írta alá, hogy Mindszenthy József hercegprímást ki kell végezni. Fi-zikai munkásként tudott elhelyezkedni, a BSzKRT villamos-kerékgyártó üzemének kovácsműhelyében segédmunkásként, éjszakai műszakban, igaz csak egy hétre, mert utána jobb helyre került. Éjjeliőr lett egy raktárban Óbudán. A kálváriája folytatódott, Salgótarjánban volt segédmunkás egy öntődében, majd szerencsésen vissza tudott kerülni a fővárosba és egy gyógyszertárban volt fűtő és takarító. Végül a karrierje csúcsa lett, amikor az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár kőbányai telepén raktári munkás, később raktáros, majd raktárvezető lehetett. Hatvanéves korában nyugdíjba mehetett, de néhány nap múlva agyvérzés következtében meghalt. A mamámnak gyors- és gépírói végzettsége volt, de nem dol-gozott, mert akkor nem nagyon dolgoztak a feleségek, pláne nem két gyerek mellett. Ennek ellenére a mamám elment állást keresni, de a férje miatt soha nem vették fel. Mindezek ellenére nagyon szép gyerekkorom volt. Persze, szokták mondani, utólag minden szépnek tűnik. A fenti történetek már ak-kor zajlottak, amiak-kor mögöttünk volt Budapest ostroma, ahol ugyancsak szép élményeim voltak.
AZ OSTROM
Amikor születtem, apám akkor is katona volt és nem is volt otthon. A visszacsatolt Felvidékről írta, hogy örül a kisfia, azaz az én születésemnek. 1944-ben pedig a Királyhágó utcai 11-es tiszti kórház élelmező tisztje volt. A családot Pilismaróton helyezte el. Egyszer a falu fölött légi csata zajlott. Nagy lövöldözés folyt és töltényhüvelyek potyogtak. Még a pincébe is bemenekültünk. Ezek félig föld fölött, félig föld alatt lévő pincék voltak.
Apám, úgy határozott, menjünk fel Pestre, mert már közelednek az oroszok, és Pesten nagyobb biztonság-ban leszünk. Egy esztergomi kofahajóval jöttünk haza. Talán két hetet jártam iskolába a Németvölgyi útra. De már novembertől kezdve nem működtek az iskolák, és a bizonyítványomból ki volt húzva mind a két félév.
A tiszti kórháztól két sarokra laktunk, a Hollósy Simon utcában. Jött a karácsony. A mamám szé-pen feldíszítette a karácsonyfát a szobában, mi pedig az öcsémmel kint vártuk a konyhában az angyal-ka érkezését. A papám hatra mondta az érkezését, de nem jött. Egy idő múlva a mamám azt mondta, megjött a Jézuska, menjünk be. Égtek a gyertyák a karácsonyfán. Az ajándékokra már nem emlékszem, csak arra, hogy nyolc óra körül beállított egy alacsony kis öreg katonácska, a papám tisztiszolgája, azzal az üzenettel, hogy azon nyomban szedjük össze az ágyneműnket és menjünk be a kórházba. Mi ebből nem értettünk egy kukkot sem, de a mama összekötötte egy nagy batyuba a lepedőket, a pap-lant, a párnát, és a sofőrrel együtt segítettek lehurcolkodni egy katonai mentőautóba. Körülbelül öt percig tartott az út, s bár tudtam, hogy hová megyünk, rettenetesen féltem. A kórházba érve a pincébe mentünk, ahol emeletes ágyakon, körülbelül hatvan ember volt elszállásolva egy teremben. Később kiderült, hogy a papámék, mint a katonai kórház dolgozói megtudták, hogy az oroszok karácsony
nap-VISSZAEMLÉKEZÉSEK
ján, éjfélkor kezdik meg az ostromot. Ezért hívott be minket, hogy biztonságban legyünk. Éjfélkor el is kezdődött a lövöldözés, és egész januárban tartott. A kórház mellett volt egy Mária Terézia korában épült régi épület, nagy barokk katonai kórház, amit teljesen szétlőttek. Az egész épület összeomlott, sokan meghaltak. Akik életben maradtak, azokat áthozták hozzánk, így a folyosókon és a pincében már nem lehetett megmozdulni. Tele volt az épület hordágyakon fekvő betegekkel. A mi épületünk tetejét is szitá-vá lőtték, de lőtték a szitá-várat is, ahol sokáig voltak még német katonák. A németeknek volt egy légelhárító ágyúja a Vérmezőn, és amíg el nem fogyott a lőszerük, addig lövöldöztek a Svábhegyre, az oroszok felé.
Az oroszok pedig ezért állandóan vissza tüzeltek.
A kórházban az öcsémmel a folyosókon, a hordágyakon elhelyezett betegek között fogócskáztunk.
Egyeseknek a feje már le volt takarva újságpapírral vagy rongydarabbal, róluk tudtuk, hogy meghal-tak, csak még nem merték kivinni őket az udvarra elásni. Sokan nyöszörögtek, üvöltöztek. Volt egy jó haverunk is, úgy hívtuk, Csonki. Valahonnan Jugoszlá viából menekült a szüleivel. Amikor felrobbant mellettük egy bomba, a szülők meghaltak, de őt megtalálták. Mind a két karját és lábát levágták. Egy kis ágyacskában feküdt. Folyton viccelődtünk, hülyéskedtünk és nagyokat röhögött ő is, mi is. Mondtuk neki, hogy Csonki, ő pedig nagyon örült, milyen jó kis neve van. Aztán egy hónap múlva meghalt.
Étkezésre nem volt más, mint mazsola és szárított borsó. Ráadásul a borsó olyan kemény volt, hogy nem lehetett szétrágni, hiába főzték meg. Ez volt az ebéd, a reggeli és a vacsora. Forró vízben megfőzték a borsót, és pár szem mazsolát. A mazsolának legalább volt valami íze. Az egész kórház ezt kapta, de mi mindig egy fél adagot kaptunk, nehogy valaki azt mondhassa, hogy a papám, mint élelmező tiszt, a családjának többet ad.
Amikor bejöttek az oroszok, a vastag beton légóablakokon dörömböltek. Kinyitottuk nekik, benéz-tek géppisztollyal, látták, hogy nincsenek katonák, fegyveres emberek. Erre bemásztak, és amikor már jó néhányan bent voltak, kérdezték, hol vannak a fasiszták. Végigjárták az egész pincét, nem találtak fasisztákat, és akkor jött a következő kérés, hogy mindenki mutassa a csuklóját! Ebből azóta már kabarét csináltak, de emlékszem, a mamámról is leszedték a karóráját. Egy duplafedeles aranyórája volt, a belső fedelén még színes rekeszzománccal. Gyönyörű kis óra volt, amit házassági ajándékul kapott. A mamám akkor ápolónőként dolgozott, és ezért annyi dolga volt, hogy elfelejtette felhúzni. Az orosz katona meg-hallgatta, megrázta, de nem indult el, ezért visszaadta. Komikus, hogy fogalma sem volt arról, milyen értéket tartott a kezében. Ha járt, bármilyen vacak olcsó órát boldogan elvittek.
A kórház vezetősége orosz lett, de nem értették, hogy egyeseknek miért vannak begipszelve a vég-tagjai. A magyar orvosok elmagyarázták nekik, ők pedig csodálkoztak, mert náluk csak két faléc közé tették a törött csontokat. Minden esetre aztán szereztek egy egész vagon gipszet a kórháznak és minden-kit mániákusan be akartak gipszelni. Még a nyílt töréseket is. Ilyenkor persze tiltakoztak az orvosok, hogy nem szabad, erre merevítő kötést kell rakni, két sín közé.
Tavasz volt, február végen volt a „felszabadulás”. Emlékszem, a kórház lépcsői be voltak szakadva mindenütt. Azonban, mivel betonból épültek, egy tíz centi széles sáv megmaradt belőlük a fal mentén, mi azon mentünk fel az emeletre. Az elsőn beüvegeztek egy ablakot, mert valahol megmaradtak üvegek.
Ide költöztünk, itt volt a szobánk. Minden nap délben a Vérmezőn robbantás volt. A tűzszerészek szedték össze a Vár oldalában fel nem robbant lőszereket és mindig délben robbantottak.
A papám mindig déli 12 óra előtt feljött, hogy kinyissa az ablakot. A kórházi szoba a Királyhágó utcai oldalon volt, háttal a Vérmezőnek, de a légnyomás oda is elért. Egyszer elkésett. Én ott ültem az ablak előtt az asztalnál, és valamit firkáltam. Hallottam a robbanást, a papám pedig pont abban a pillanatban nyitotta ki az ajtót, amikor a légnyomás odaért. Az ablakot kerettel együtt kidöntötte, és az üveg a fejemen tört össze. Ültem az ablakkeretben, a fejemből kiállt egy üvegszilánk. A papám lerohant velem a műtőbe,
összevarrták a fejemet, de fertőtlenítőszer akkor már nemigen volt. Gézzel tíz centi vastagon átkötöztek.
Egy nagy gombóc lett a fejemből. Pár nap múlva az öcsém szerzett egy kalapácsot és odasettenkedett a fejem mögé azzal, hogy úgysem érzem, mert olyan jól be van csomagolva. Ráütött a kalapáccsal. Még most is látszik, ma is érzem, ha időjárás változás van, mindig viszket. Elkezdtem ordítani, véres lett a gézkötés, lerohantunk megint a műtőbe, ami a pincében működött, megnézték, és megállapították, hogy megint össze kell varrni a sebet. Ráadásul be is gennyesedett, ezért el kellett altatniuk. Két rémes élményem volt a háború alatt, az egyik, amikor be kellett menni a kórházba és öt percig ültem a mentőautó sötét hátuljában, a másik pedig ez az újabb műtét és altatás, amikor az orromra tettek egy gézt, és rácsöpögtették az étert.
Lélegeztem kettőt, és rájöttem, hogy nem kapok levegőt. Rugdalództam, össze-vissza kapálóztam, az összes ápolót odahívták, hogy lefogjanak. Aztán persze végül elaludtam és összevarrták a fejemet.
Egyszer mászkáltunk az üres, szétbombázott szobák között a kórházban, és egy nagy gézcsomagot találtam. Nekiálltam és szétbontottam. Egy könyöktől amputált kardarab volt benne. Nyilván odaadták egy katonának, hogy vigye ki. De ő nyilván nem mert kimenni a bombázások miatt, ezért inkább felsza-ladt vele és lerakta.
Amikor aztán már iskolába jártunk, arra emlékszem, hogy négy vagy öt osztálytársunknak nem volt keze vagy lába, hiányzott a fél szeme, pontosan azért, mert hülyéskedésből ráugrottak egy lőszerre, vagy meggyújtották, és az felrobbant.
Kis kölyök voltam, és egy kölyöknek minden gyönyörű. Nagy élmény volt például, hogy a pincében elhelyezett egyik kórterem ablakait ki lehetett nyitni, és onnan föl lehetett látni a várra. Azt néztük minden éjszaka. Olyan volt a vár, mintha ki lenne világítva minden ablaka, és a kupolája furcsa, világító gerendákkal lenne tele. A vasgerendák izzottak napokon keresztül, leégett róluk minden. Napközben, amikor kinézett az ember, ebből persze semmit sem látott, csak fekete füst borította a környéket. De este az izzó vasgerendák gyönyörű látvány volt. Emberek haltak meg mellettünk a kórházban, de én akkor is elkaptam az öcsémet, mert épp fogócskáztam vele. Ilyenek voltunk, ilyenek a gyerekek.
Valamikor tavasszal összeszedték az embereket és elvitték hadifogolynak. Köztük a papámat is. A kór-házban volt egy rajztanár, aki később segített a gimnáziumba bekerülnöm. Barát Pálnak hívták. Ő mindig bekötözte a fejét, és úgy járkált, nehogy véletlenül elvigyék, mert akkor már sejteni lehetett, hogy mi lesz.
A hadifoglyokat szám szerint szedték össze. A papámat – mint később kiderült – csak Ceglédig vitték egy fogolytáborba. Később mesélte, kísérték őket az utcán, és időnként megállították az egész társaságot, hogy megszámolják, hányan vannak. Ha volt valaki, akinek sikerült beugrani egy kapualjba, elfogtak helyette az utcán egy másikat és beállították a sorba. Ezért még az is előfordult, hogy valaki lement vízért és soha többé nem jött haza. Apám Cegléden, a fogolytáborban vérhas fertőzést kapott. Mesélte, egyszer odajött egy orvos, ránézett, fogta a gyógyszerét, ami oda volt téve az éjjeliszekrényre, és azt mondta: – Ennek már úgysem kell semmi! – És elvitte magával. Valahogy mégis kiheverte. Még megvan a levelezőlapom, amit onnan küldött. – Nagyon-nagyon jól vagyok, rettentő jól érzem magam, olyan jó itt lenni – írta. Minden levelet, amit továbbítottak, elolvasták, ezért nem írhatta senki, hogy mennyire szenved. Tényleg hátbor-zongató volt. Aztán szerencsére egyszer csak felolvasták a nevét és hazaengedték.
1956-OS FELJEGYZÉS
1956. október 23. (ekkor az Egyesült Gyógyszergyárban dolgoztam).
Unalmas volt a gyár. Úgy vágyódtam az után, hogy főiskolai hallgató legyek. Olyan időkben. Akkor talán több jogom lenne a forradalomhoz.
Forradalom. Szépen lassan erjed a dolog, a diákok mindig gyűléseztek, az írók is mozgolódtak. Délután a gyárban tudtam meg, hogy a város tele van kokárdás diákokkal. Új március 15-e. Gondoltam, amolyan nagy hazafias lelkesedés.
Mentem haza a trolival, 2 lánnyal. Borzalmas ez. Ilyenkor úgy szeretnék hallgatni, esetleg magamban vihogni rajtuk. S ehelyett butákat kell beszélnem, mert hát okosat nem lehet.
Szerencsére előbb kiszálltak. Milyen jó volt, hogy egyedül mentem tovább. A Körút sarkán rendkívüli kiadást árult egy rikkancs. Furcsa, gondoltam. És kíváncsi lettem.
Elérkeztünk a Kálvin-térre. Sötét volt. Az emberek nyüzsgő fekete tömeget alkottak, s amint láttam, tényleg csak nyüzsögtek.
Tűzoltó autó kanyarodott be a térre, mögötte 2 teherautó diák, bekerítették, elállták az útját. Vitat-koztak. A tűzoltók ellenkeztek is meg nagyon barátságosan meg is adták magukat. S én még mindig nem értettem semmit az egészből.
Sündörögtem, meghallottam ezt-azt.
– A stúdió ég!
Igen. Nyilván ezért jöttek a tűzoltók.
– Persze a tömeg közé akartak spriccelni.
Ezt is mondták.
– Mi van itt? – kérdeztem végre egy mogorva tekintetű embertől. (Általában azon az estén mindenki mogorva volt, nem törődött semmivel, olyan titokzatosan éreztünk együtt s akkor még nem tudtuk, hogy mindenki velünk érez.)
A kérdésre a mogorva úr úgy nézett rám, hogy nem szólt semmit. Mindebből úgy tudat alatt megértet-tem mindent, s a valóságban olyan voltam, mint a sült hal, sodródtam, aztán megindultam a Rádió felé.
(Itt megszakad a kézirat. Egy esetleges házkutatástól tartva, a további szövegrészek megsemmisítésre kerültek.) (Köszönet illeti Szilágyi Gábort, aki lehetővé tette, hogy az általa évek óta folyamatosan készített Baranyay-életinterjú kéziratából felhasználjuk a fenti részleteket)