A családfakutatás nálunk nem volt divatban; ami keveset a korai ősökről fellelhettem, azt itt leírom, máskor nem lesz rá alkalmam. Az ősök mindannyian zsidók voltak; egyikük sem gondolta, hogy ez utó-daik életén nagyon mély nyomot fog hagyni.
Dédszüleim közül csak kettőről tudok valamit: anyai nagyanyám (a legtovább velünk élő Nagymama) apja könyvkötő volt a felvidéki Nyitra-zsámbokréten, apai nagyapám apja borkereskedő Nagyváradon.
Ez utóbbi dédapám fiát, a nagyapámat elküldte fát vágni Erdély legtávolabbi sarkába, Kovásznára, hogy a maga erejéből legyen emberré. Nagyapám vágta a fát és tette élire a keresetét, majd amikor úgy gondolta, itt az ideje, megkérte nagyanyámat. Még Kovásznán, 1906-ban megszületett az apám, azután nagyapám megvásárolt egy fűrésztelepet Komádiban, Bihar megyében, a berettyóújfalusi járásban, a Sebes-Körös part-ján. Az első világháborúban harcolt, megsebesült, megkapta a kisezüstjét, és úgy gondolta, ezzel már örök időre el van intézve az a dolog: rá már senki fia nem mondhatja, hogy ne lenne magyar ember.
Apámat a műszaki dolgok érdekelték volna, de nagyapám a gazdaságot komolyabb szakmának tartotta.
Apám gyors agyának ez se lett volna rossz, lehetett volna kiváló kutató közgazdász, de itt közbejött az a dolog a magyarsággal: mire egyetemre került volna, megalakult a Turul-szövetség, akik a magyar egyetemekről kiver-ték a zsidókat. Nagyapám, aki itt már érezhette, hogy az a kisezüst mégsem volt elég mindenhez, erre egy bécsi kereskedelmi főiskolába íratta be fiát, akiből kiváló könyvelő lett, később a kommunista időkben a selyemipar egyik gazdasági főnöke, majd – miután 1956-ban tagja volt a Könnyűipari Minisztérium munkástanácsának – újra, hol itt, hol ott, selyemgyárak minden gubancot kibogozni tudó főkönyvelője. Egyik első munkahelyén ismerkedett meg anyámmal, aki bár szintén tanult könyvelést is, leginkább boszorkányos gyorsaságú német levelezőként dolgozta át életét. Néhány szót anyám családjáról: anyám apja Fehéroroszországból menekült el egy pogrom alkalmából, útja Nyitrán vezetett át, ott beleszeretett nagymamámba, összeházasodtak, és együtt jöttek Pestre. Nagypapám órás-ékszerész mester volt, erős, sportos ember, aki egy téli súlyemelő edzés után este hajadonfőtt ment haza, megfázott és pár nap alatt meghalt. Nagymamámnak semmi érzéke nem volt a pénzhez, pár év alatt elköltötte a nagypapa örökségét, és ettől fogva, meglehetős nyomorban éltek hárman, serdülő majd fiatal felnőtt anyámmal és bátyjával, egészen szüleim házasságáig.
Anyám bátyját, Mernik Bélát, aki tüdőbajban halt meg kevéssel a születésem előtt, külön meg kell említenem: tehetséges zenész volt, egyetlen a felmenőim között. Ha zenei érdeklődésemnek van geneti-kai előzménye, az rajta keresztül érhetett el hozzám.
Apám a háborút munkaszolgálatosként élte át, dolgozott a szerbiai Bor környéki rézbányában, részt vett a cservenkai halálfutásban, végül a dachaui kőbányába került, ott szabadították fel az amerikaiak – százötvenen indultak, hárman kerültek haza. Szülei, valamint szintén Komádiban élő húgának lányai, unokatestvéreim: a 13 éves Zsuzsi és a 11 éves Ágnes, az auschwitzi gázkamrában haltak meg. Falubeliek mesélték, hogy deportálás előtt nagyapámat a csendőrségen alaposan megverték, hogy árulja el, hova rejtette a pénzét (ezt a rutinműveletet hívták pénzverőnek). Amikor kijött, és a körbeálló falubeliek, ba-rátai szörnyülködtek, mit tettek vele a csendőrök, nagyapám kihúzta magát és úgy mondta: csak a német ütött, a magyarok nem. Hogy ez igaz volt-e, sohase fogom megtudni. Apám öccse katonai munkaszolgá-latosként a Don-kanyarban maradt.
Apám bevonulása előtt egy kollegájától hamis iratokat szerzett nekünk, és egy lakás címét a Bezerédi utca 5-ben, ahol végszükség esetén meghúzhatjuk magunkat. Az 1944-es nyilas hatalomátvétel után anyámmal és nagymamámmal oda mentünk és ott éltük át a rémuralom hónapjait. Kétszer függött az életünk különösen vékony szálon: először amikor lementünk a pincébe és öt perc múlva a házat telibe bombázták, másodszor amikor a pincében egy lakótárs baráti hangon megkérdezte: Hogy hívnak, kis-fiam? Én mondtam a jól megtanultat, a papír szerintit. Erre ő: És azelőtt? Erre én: Azelőtt is. Ha mást mondtam volna, most nem írnám ezt az emlékezést.
Már iskola előtt megtanultam olvasni. Ha volt valami említésre méltó neveltetésemben, valami, ami a természettudományos pálya felé terelt, az a szemérmetlen tekintélyellenesség, amit apámtól kaptam:
vendégek előtt is szinte provokált, hogy ellentmondjak neki, és holtomig emlékezni fogok büszkeségtől ragyogó arcára, amikor ez sikerült. Mindig jó tanuló voltam, szinte erőfeszítés nélkül, így gimnáziumi éveimre, amikor már dolgozni kellett a humán tárgyakban a szinten maradásért, ez nem ment könnyen.
Mégis ezt érzem magamon a Madách gimnázium máig ható keze nyomának: a verseket, egymást váltó magyartanáraim egymásnak feszülő, de külön-külön megragadó véleményét ugyanarról a kérdésről, Ma-gyarország földrajzát, amit egy kiváló tanártól felpörgetve játékos versenyszellemben tanultunk meg a legapróbb részletekig, és a történelmet, amit akkor roppant hiányosan tanultam meg, de később, amikor rájöttem, hogy ez a kulcs más országokbeli barátaim lelkéhez, könnyen pótolni tudtam.
Apám szívesen látta volna, ha mérnök lesz a fiából, és elhalmozott népszerű műszaki-természet-tudományos könyvekkel. Ezeket szívesen olvastam, de a műszaki érdeklődés hamar lefoszlott rólam. A fizikát és a matematikát azonban már úgy tizenhárom-tizennégy éves koromtól úgy tekintettem, mint leendő szakmámat. Ebbe egy valami szólt közbe: a zene. Öt éves korom óta tanultam hegedülni, és ez is tizenhárom-tizennégy éves koromtól kezdett igazán jól menni. Szívesen tanultam volna ki a két szakmát párhuzamosan, de tizenhat éves koromban, amikor éppen felvettek a konzervatóriumba, egy állami „ra-cionalizálási” kampány keretében elrendelték, hogy oda csak az járhat, aki a zenei gimnáziumban végzi középiskolai tanulmányait. Erre apám – talán életemben egyetlen alkalommal – lelkemre beszélt: igazán le akarok-e mondani a fizikáról, hiszen „alkalmazotti” származással zenei gimnáziumból aligha vennének fel az egyetemre. Ez hatott: maradtam a Madáchban, a zene pedig megmaradt örökös hobbinak, örömök kiapadhatatlan forrásának, energiák telhetetlen nyelőjének.
Ettől fogva utam a fizika felé egyenes volt. Harmadik gimnazista koromban Csiszár Imre mögött második lettem fizikából a középiskolai tanulmányi versenyen (akkor Rákosi versenynek hívták), ennek következtében 1956-ban automatikusan felvettek az ELTE-re fizikushallgatónak.
Apám jó barátságban volt Haraszti Sándorral, a neves kommunista újságíróval, aki éveket töltött Rákosi börtönében. Tőle már 1956 kora őszén hallottuk, hogy nagy változások vannak készülőben; hogy ez nem marad meg a párton belüli megtisztulás keretei között, azt persze nem láthatta előre. Október 22-én ott voltam a műegyetemi diákgyűlésen, másnap este a Sztálin-szobor ledöntés22-énél, azután hazamen-tem. A forradalom további eseményeiről kevés emlékem maradt: a bezártság, amelyben minden szellemi élmény felerősödött; Mozart G-dúr vonósnégyese, amit akkor hallottam először a rádióban és azóta is szívem legmélyén lakik, és a vastag fizikakönyv – Spolszkij: Atomfizika első kötete –, amit azokban a hetekben olvastam végig, és sok fontos fogalmat onnan értettem meg. Persze a híreket mohón hallgattuk, de nem éreztem úgy, hogy az eseményekben részt kellene vennem. Novemberben, az orosz bevonulás idején egy szomszéd kitalálta, hogy a fiatalok felváltva álljanak őrt a kapunál. Rajtam volt a sor, álltam, ahogy kellett. Anyám leszólt, hogy jöjjek csak fel egy percre. Felmentem, egy perc múlva egy orosz tank öt utcányi távolból felfigyelt egy autóra és odalőtt – egy volt osztálytársam, aki pár házzal odébb állt az utcán, komoly lábsérüléssel került kórházba; ottani ápolónője ma is a felesége. Valamikor decemberben újra kezdődött a tanítás, immár a „honvédelmi ismeretek” tantárgy nélkül; hírek jöttek külföldre került osztálytársakról és évfolyamtársakról, szóba került, hogy akár mi is elmehetnénk, de nem gondolkoztunk rajta komolyan. Az egyetemi évekről nagy kirándulások emlékét őrzöm, meg azt, hogy harsányan és féle-lem nélkül politizáltunk, a néhány KISZ-taggal is változatlan baráti nyíltsággal csepülve egymás nézeteit;
a megrendülés csak később, Nagy Imréék kivégzésekor érte el lelkünket.
Első munkahelyem az MTA Műszaki Fizikai Kutató Intézetében volt, ott huszonegy évet töltöttem el.
Ott ismertem meg feleségemet, akivel 1973-ban házasodtunk össze; ott dolgoztam még lányom születésekor, 1977-ben is. Az ott töltött idő alatt – 1970-ben – védtem meg kandidátusi értekezésemet. Akkortájt tanul-tam meg vezényelni a Népművelési Intézet tanfolyamán, és két évig – 1977-79 között – vezettem az „Újpesti kamarazenekar” névre keresztelt amatőr együttest, ami – ezt már előbb is mondtam – hallatlan élvezettel és óriási energia-fogyasztással járt. A zenekarvezetésnek jelentékeny szerepe volt abban, hogy a szamárlétra következő fokozatára: az akadémiai doktori címhez csak húsz évvel később jutottam el. Addigra már – 1982 őszétől kezdve – az ELTE Atomfizikai Tanszékének docense voltam; az akadémiai doktori fokozatot még jókor kaptam meg ahhoz, hogy automatikusan maga után vonja professzorrá való előléptetésemet.
Közben történt a rendszerváltás, amely életemet alig érintette. Legszemélyesebb emlékem 1989 kora őszéről származik: vendégül láttam egy Dániában élő amerikai kollegát és családját, nekik mondtam, hogy úgy látszik, hamarosan igazi parlamenti választásaink lesznek. Hogy ők mit szóltak hozzá, azt nem tudom, de hogy én amikor mondtam, majdnem elsírtam magam, arra élénken emlékszem. A meghatott-ság azóta persze elmúlt, de hogy megérhettem a parlamenti demokráciát, azt azóta is életem nagy sze-rencséjének tartom. Még rendületlenül, ha nem is rendíthetetlenül hiszem, hogy a politikai élet minden komoly szereplője az ország valóságos gondjaira keres valóságos gyógymódokat. Mivel a világ bonyolult, minden gyógymódnak kockázatai és mellékhatásai vannak; a választásokon ezeket mérlegeljük, próbálva kiszűrni a versengő politikusok reklám-trükkjeinek zaját; ez a legjobb, amit tehetünk.
1998-ban a Természettudományi Kar a Múzeum körút – Puskin utca vidékéről átköltözött a lágymányosi telephelyre, ami a fizikai tanszékek komoly átrendeződésével járt. Azóta a „Komplex Rendszerek Fizikája Tan-széken” dolgozom, amelynek három éven át tanszékvezetője is voltam, 2008 márciusától pedig nyugdíjasként, a megtisztelő „professor emeritus” cím birtokában járok be ugyanabba a szobába, ugyanabba a megszokott baráti környezetbe. Szeretek tanítani, a fizika sokféle területéről tartottam előadásokat, de legkedvesebb tár-gyam a kvantummechanika, amelyről tavaly jelent meg afféle magam szervezte jutalomjátékként írott tan-könyvem. Van még egy-két ötletem tankönyvírásra, majd elválik, mennyi valósul meg belőlük. Időközben
lányom néprajzos – kulturális antropológus diplomát szerzett. Hogy két fizikus szülővel ezt a szép, de nem túl életrevaló szakmát választotta, abban a kettőnk lappangó humán érdeklődése mellett, ha nagyon áttételesen is, látni vélem apám minden tekintélyt elutasító liberalizmusának nemzedékeken át fennmaradó nyomát.
Személyes tanítványaim közül néhányan a szakma világhírű művelőivé váltak. A fizika még mindig érdekel és szórakoztat, különösen azok az ötleteim, amelyek megvalósíthatóságáról ma épp olyan kevéssé vagyok meggyőződve, mint kezdő koromban; most is ugyanúgy szeretem kopogtatni a falat, hátha éppen ott van a rejtett ajtó, ahol sejtem.
GÖMÖR BÉLA
HÁROM TÉTELBEN I.
Szüleim gimnáziumi tanárok voltak. Amikor, egyetlen gyermekként megszülettem, apám már 50.
évében volt. Nyilvánvalóan, a 16 évvel fiatalabb és hollófekete hajú, nagyon szép nő, édesanyám, vívhatta ki a gyermekáldást. Nem volt könnyű szülés, szigorló koromban elolvastam a jegyzőkönyvét a klinikán. Akkoriban két gimnáziumi tanár – minden örökség nélkül – 28, illetve 12 évi szolgálat után össze tudott hozni egy nagy, kertes, emeletes családi házat. Gépkocsiról, telefonról még továb-bi 25 éven át sem volt szó. Szegedről való távozásunk óta a házban az egyetem óvodája működik.
A harmincas években a gimnáziumi tanárok (vagy másoké is?) élete, a mai viszonyokhoz képest igen nyugodt volt. Igaz – hogy amint később magam is láttam, anyám minden nap készült a kö-vetkező napi órákra – de tudomásom szerint szüleim minden nap 1 óra után már otthon voltak és semmiféle délutáni elfoglaltságuk nem volt. A nyári szünetben pedig a vakációs és anyagi lehetőség révén – megszületésem előtt – mindig külföldre utaztak. Ebbe a békevilági környezetbe, a bennlakó házmester és háztartási alkalmazott asszisztálásával működő házba születtem bele.
II.
A németek 1944. március 19-i bevonulását követően a szövetségesek megkezdték a stratégiailag fontos magyarországi célpontok bombázását. Szegedet június 2-án érte az első attak. A 38 Li-berátor, a pályaudvar helyett az alsóvárosi házakat szórta meg. A 128 bombától utcák tűntek el, 42 halottat számoltak össze. Családi házunk a szörnyű pusztítástól mintegy fél kilométerre esett.
Szokássá vált, hogy amikor felbúgtak a gépek, a mi családunk is, védekezésképpen hanyatt-homlok szaladt le a pincébe. Kötve hiszem, hogy a ház találata esetén a pincénk valamiféle védelmet nyújtott volna. Világosan emlékszem, hogy a pince néhány lépcsőjének megtétele után visszanéztem, s láttam az égbolton a bombákat. Igazán nem féltem, hiszen nem nagyon érthettem miről van szó, de a becsapódások robaja már kellő izgalmat keltet bennem. Milyen jó azoknak, akik ilyen és ehhez hasonló háborús esemé-nyeket nem éltek meg! – 1995-ben kísérteties volt számomra, amikor esténként a Jugoszlávia felé vonuló NATO-kötelékek monoton búgása visszaidézte az 1944-es „élmény”-t. – Édesapám döntött. Feleségét és gyermekét megpróbálja kivonni a veszély-zónából, de ő ott marad „védeni” a házat (mint tette végig a háború és a front alatt). A szentmihályteleki (akkor még önálló község, ma Szeged része) Papp-család több fiú-gyermekét tanította a gimnáziumban, s kérésére a parasztcsalád szívesen fogadott be minket.
Így biztosítva látszott, hogy a bombázások rémséges következményeitől meg tudunk menekülni. Minden
rosszban van valami jó (vagy érdekes). A 6 éves gyermek olyan közegben találta magát, amiről segédfo-galma sem volt. Azt persze nem láttam, amikor hajnalhasadta után a szorgos népek kimentek a földekre dolgozni. Csak Papp néni maradt otthon, hogy végezze a háztáji munkákat és készítse az esti ennivalót.
Számomra legnagyobb élmény természetesen az istálló volt. Anyám féltése mellett nézegethettem be a tehenek, borjak, lovak lakhelyére, ismerhettem meg kigőzölgésük félreérthetetlen illatait. Hogyan láthat-tam volna addig a borjút, amely élénken szopik, vagy a tej lefejését. A természet körforgása, a szabálysze-rűségek, melyek a falusi életet egyértelműen meghatározzák, az örökkén valónak tűnő rend – bizonyára a tudat alattiban is hatott a 6 éves városi kisfiúra. S este mind otthon voltak a férfiak, akiknek a ruházata csak a fekete és fehér színeket ismerte. Meggondoltan és csendesen vettek és ettek a gőzölgő leveses tál-ból. Mert leves az mindig volt. Hús az nem. A legmegigézőbb pedig az egyszerű, de őszinte beszéd és az érezhető tisztelet és szeretet volt. Nekem nagy kaland volt, hogy új játékokhoz jutottam. A látottakat úgy képeztem le, hogy a kukoricacsutkákra – mintha azok lennének a lovak – spárgát kötözgettem, és ezek húzták a fadarabkákból eszkábált, lovas kocsinak minősített kis vackokat.
III.
A június-júliusi felvételi vizsgák eredményeképpen 1956 nyarán felvettek szülővárosom Orvosegyetemé-re, az általános orvosi karra. Szeptemberben megkezdődött az oktatás. Volt honvédelmi ismeretek tan-tárgy is. Mint sporttal elfoglalt egyén, az országban, de talán inkább egy kis létszámú társadalmi rétegben zajló eseményekről fogalmam sem volt. Újságot nem olvastam, TV nem létezett, szüleim nem beszéltek a dolgokról, bár apám minden áldott nap nem csak a Szabad Európa adót, hanem „eredetiben” az angol adásokat igyekezett befogni. Ennek ellenére a bölcsészkari fellegvárban, az Auditorium maximumban magam is részt vettem a MEFESZ megalakulását kezdeményező üléseken, amelyeken annyian voltak, hogy a különböző karok hallgatói még végig a lépcsőkön is ültek. Mára komoly irodalma van a kérdés-nek, hogy tulajdonképpen az október 23-i forradalom gyújtószikrája ide, a szegedi egyetemista gyűlésekre tehető. Aztán 23-án este már felvonultam. Láttam hogy a katonatiszt, aki minket honvédelmi ismeretek-re oktatott, döbbent arccal szemléli a zászlót lengető felvonulókat. Soha nem hallott, gyújtóhangú beszéd hangzott el a Klauzál téren. Az események a maguk valóságában fényévnyire voltak a budapestiektől, ekkor is és a későbbi, a szovjetek elleni komoly harcok tekintetében is. A véletlen úgy hozta – ma sem tudom, hogyan kerültem oda –, hogy 26-án a Széchenyi tér sarkán álltam és figyeltem a teret biztosító katonai kordon felé induló munkás-sorfalat. S néhány méterre tőlem találta el a golyó a forradalom egyetlen szegedi halottját, Schwartz Lajos kendergyári munkást, akivel a véletlenség folytán együtt jár-tam elemibe. Természetesen a végletekig felzaklatott a testközelben lezajlott szomorú esemény.
Ezután kijárási tilalom következett, gyéren érkező hírek a fővárosból, néma csend a városban, majd hónapokig tartó tanítási szünet.