Az Endresz György tér és Maros utca sarkán volt a Köztisztviselők Általános Fogyasztási Szövet-kezete 6. számú árudája. Ennek volt az üzletvezetője édesapám. Édesanyám háztartásbeli, anyai nagyszüleim úri szabók, apai nagyapám pedig „dupla huszár” volt. Ugyanis egy huszárezredben szol-gált, mint ezredkürtös, őrmesteri rangban. Az ezred a bolgár cár díszezrede volt. Ma is féltve őrzöm egy szép, fehér bársonybéléses, vörös tokban az érdemrendjét. Mellette egy névre szóló, cirill betűs díszoklevelet a cár aláírásával. No és a gyönyörű, sárgaréz ezredkürtöt! Éveken át próbálkoztam a megszólaltatásával – nem ment. Végre nagy nehezen sikerült néhány hang, de máig sem értem, hogyan lehetett azon dallamot fújni?
Apám önállóan határozhatta meg, honnan rendeli a különböző árucikkeket. A szállítók aztán ün-nepek előtt ajándékokkal kedveskedtek. A Koestlin finom kekszeket és teasüteményeket (ma is őrzök egy szép nagy, fa kekszes dobozt), a Gschwindt likőrgyár kiváló italokat, a Törley pezsgőt és italkészle-teket (ma is használom) küldött. Hogy az általam nagyon szeretett Pischinger torták kitől jöttek, nem tudom, de az nem is volt fontos. A Meinl adta a különböző édességeket, csemegéket, déligyümölcsöket és a kávét. Később babkávé már nem volt, a Franck- és a Kneipp-féle pótkávét ittuk. Nekem az is ízlett.
Mint ahogy imádtam gyermekkorom tápszerét, az Ovomaltine-t is.
Játékaim is bőven voltak: hintaló, búgócsiga, a két szoba közti ajtóra felakasztható hinta, stb. Volt egy rollerem is – fakerekű! Ha kimentem a folyosóra, vagy a keramitos udvarra, öt perc múlva a ház egy emberként követelte, hogy parancsoljanak be. Ám legjobban a mackómat szerettem. Nem tudom, volt-e még valakinek ilyen különös mackója? Ugyanis smaragdzöld színe volt! De engem nem zavart.
Apám valami oknál fogva rajongott a német AEG elektromos holmikért. A villany-melegítőpár-nától a világító stoppolófáig! Ez vajszínű bakelitből készült, a zsinórt be kellett dugni a konnektorba és akkor világított. Lehetett sötétben is stoppolni. Hogy anyám csinált-e ilyesmit, sose láttam. Pedig az óvóhelyen lett volna rá alkalma, de ott mással volt elfoglalva. És hát a nagy, világvevő rádió! Állandóan
szólt és én hallgattam. Mindent. Még Hitlert is hallottam beszélni. De igazán a zenét, a slágereket, a Kí-vánsághangversenyeket, a katonanótákat szerettem. Ma is fújom valamennyit: „Viszontlátásra hadnagy úr”, „Majd ha visszajöttök megint”, „Minden elmúlik egyszer”, „Jó éjt, drága kis hadnagyom”, „Valahol Oroszországban”, „Aludj kicsi fiam”, „Csak egy nap a világ”, „Pajtás, pajtás jössz te velem”, „Széles a Dnyeper, a honvéd arra menetel, Muszka ország közepébe”. Emlékszik még valaki?
1944 márciusában nagyszüleim Lajos utcai szabóműhelyének ablakából néztem, ahogy bejöttek a németek. Autók, motorok, ágyúk, tankok és rengeteg katona. Azután már többnyire német katonada-lok, indulók szóltak: „Lili Marlene”, „Wir fliegen (fahren?) gegen England”, „Erika”, „Die Fahne hoch”.
Aztán jöttek a légiriadók: „Achtung! Achtung! Lichtspiele! Krokodil groß!”, „Légi veszély: Bácska, Baja, Budapest” – és már süvített is a sziréna és mentünk a pincébe. Éjjel-nappal, egyre gyakrabban.
Egy szép, napos vasárnap délelőtt felmentünk nagynénémmel a Rózsadombra és megnéztük az akkori legnagyobb szenzációt, a Zilahy villát. Illetve a maradékát, mert előző éjjel azt érte az első budapesti bom-batalálat. Sok év múlva tudtam csak meg, hogy a tulajdonosa, Zilahy Irén színésznő, ott vesztette életét.
Horthyt is sokszor hallottam beszélni a rádióban. Utoljára azon az októberi vasárnapon, mikor bejelen-tette a fegyverszünetet. Utána egész nap indulók szóltak és a felhívás: „Beregffy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre!” És először hallottam (később annál többször): „Ébredj magyar, az ősi föld veszélyben!”
Az első halottat az Újlaki templommal átellenben, a Kuti pékség előtt láttam. A földön feküdt, drapp csomagolópapírral volt letakarva, csak a lába látszott ki alóla és egy kis vér. Ki lehetett? Miért lőhették le?
Naponta láttam, hogy fekete egyenruhás emberek összegyűjtik a Lajos utcában a zsidókat. Ott vol-tak a házban lakók is, de szinte mindenkit ismertem látásból. Állvol-tak az utcán, kofferekkel, batyukkal, ágyneművel. Vártak, míg mindenki odaért, aztán elindultak Óbuda felé. Mint később megtudtam, az újlaki és óbudai téglagyárba vitték őket. Ott voltak egész nap, este visszajöttek. Másnap újra. Nap mint nap. Esőben, szélben, hidegben. Sajnáltam őket és nem értettem, miért terelgetik ide-oda az embereket?
Jóval később derült ki, hogy már nem volt szállítóeszköz és gyalog valami okból nem indították el a transzportot. A házban lakók túl is élték a háborút.
1944 Karácsonyán volt a legszebb és legnagyobb karácsonyfám, padlótól a plafonig ért. 25-én szép, nyu-godt ünnep volt és én élveztem az új játékaimat. Legjobban egy gyönyörű repülőgépnek örültem. Felhúzva fel lehetett akasztani az ajtófélfára, körbe-körbe repült, közben négy bombát dobott le egyenként, melyek kis patronnal voltak töltve és a földön durrantak. A végén pedig a német katonapilóta katapultált és ejtőernyővel ért földet. Fantasztikusak voltak a német játékok. Másnap, 26-án, le kellett mennünk a pincébe, mert éjjel valahonnan belőttek az egyik ablakon. Megkezdődött az ostrom és a két hónapos pince-élet.
A nagy, háromemeletes háznak volt egy tágas, közös óvóhelye, priccsekkel. Az egyéni fásrekeszekből pedig a családok lassanként külön „szobácskákat” varázsoltak. Nekünk szerencsére egy nagy, kb. 3×4 méteres részünk volt, melyből szüleim egész lakosztályt készítettek, szőnyegekkel, függönyökkel, sezlo-nokkal. Volt egy kétlapos petróleumfőző, viharlámpa és a farakás mögött egész raktár. Apám telehordta edényekkel, nyersanyagokkal, konzervekkel, italokkal, csemegékkel. Ment a főzés, evés, ivás – amíg tar-tott a készlet. Csak azt nem tudom, kenyeret honnan szereztek? Szüleim ebben a „budoárban” laktak, én nagymamámmal és nagynénémmel a közös óvóhelyen. Ők ugyanis átjöttek hozzánk, mert kis földszintes házuk pincéjénél biztonságosabbnak tartották a nagy ház óvóhelyét. A választásról csak annyit, hogy L-alakú házunknak épp azt a szárnyát érte egy éjjel bombatalálat, ahol az első emeleten a lakásunk és lent az óvóhely volt. A 2. és 3. emelet teljesen tönkrement, a lakásunk félig (karácsonyfám teljesen!), de az óvóhely megmaradt. Óriási detonáció, hatalmas por, ránk hullott a plafonról az összes vakolat – mesélik, mert én fel sem ébredtem.
A pincei élet kicsit unalmas volt. A felnőttek találgatták, mi lesz? De mi, gyerekek – négyen-öten voltunk – játszottunk, ettünk-ittunk, szaladgáltunk és az idegeire mentünk mindenkinek. Egyszer jött három magyar katona és a ház sarkánál felállított egy Boforsot. Ez egy magyar légvédelmi ágyú volt, ak-korát durrant, hogy meg lehetett süketülni, de tűzereje szinte semmi. Három-négyet pukkantottak, mire az oroszok odalőttek egyet az utcába és a három katona úgy elment, mintha sose jártak volna ott.
Emlékszem az első oroszokra. Nagyon fel voltak szerelve és ellátva mindennel. Bőrkabát, prémgallér, jó köpenyek. Gyorsan körülnéztek, németeket kerestek és azonnal elmentek. Jó néhány nap múlva aztán ré-mes alakok jöttek. Mocskos, szedett-vedett öltözék, ordítozás, még egy sorozatot bele is lőttek a pincefolyo-só padlójába. A nők szénporral bepiszkították az arcukat, rondára öltözték magukat, elbújtak. Szerencsére mindenki megúszta, nem bántottak senkit. A ház lakásait viszont (a miénket is) teljesen kifosztották.
Valamikor február 25-e körül jöttünk fel a pincéből. Nagy hó volt, de nem fehér, hanem a füsttől és koromtól fekete. Lakásunk tönkrement, egy földszinti lakó fogadott be. Egy szobát kaptunk, oda volt bezsú-folva a megmaradt kétszobányi bútor. Ott éltünk két évig. Ennivaló már nem igen volt, ügyeskedni kellett és az asszonyok csodákat műveltek. Olyan ételeket találtak ki, amilyeneket addig el se tudtunk volna kép-zelni. Például babból készítettek fasírtot. Azt ettük, többnyire borsófőzelékkel, vagy babsalátával. Nekem ízlett. Meg kukoricakását, pirított hagymával. (Nagyon jó!) Egyszer egy lovat lőttek le a sarkon és apám (húsbontási ismeretét kihasználva) hozott egy nagy darab vesepecsenyét. Az rántva olyan finom volt, hogy később évekig – amíg kapható volt lóhús – gyakran vásároltunk. Sütemény is akadt, kukoricalisztből készí-tették és prószának, vagy málénak hívták. Ez egy kicsit száraz volt, mert a lekvárunk már elfogyott. Aztán jött a melasz. Ebből az állítólag emberi fogyasztásra alkalmatlan ipari melléktermékből – melynek nyúlós állaga, kicsit kellemetlen szaga, de édes íze volt – készült a „melaszos”, a kor legkedveltebb süteménye.
Tavasszal már a szabadban játszottunk. A Zsigmond tér akkor, majdnem a Császár uszodáig, egy nagy grund volt, tele lövészárkokkal, bombatölcsérekkel, lőszerekkel, elszórt felszerelésekkel, tankokkal és ágyúkkal. Remek játszótér! Rohamsisakban bujkáltunk a tankokban, szétszedtük a gépfegyver lövedé-keket és meggyújtottuk a puskaport, de legjobban a légvédelmi ágyúkat szerettük. Az égbemeredő, hosszú cső körül három ülés volt, melyekben majdnem fekve lehetett ülni. Előttük egy kerék, azt forgatva, az egész szerkezet körbe forgott. Ezt használtuk ringlispílnek.
Aztán elkezdődött az iskola. Az első év március közepétől július közepéig tartott. Akkor még voltak cserkészek, nagyon szerettem cserkész lenni. A liliomos övcsat és az árvalányhaj tartó boglár még ma is megvan. 1948-ban megszűnt a cserkészet és jött az úttörő-mozgalom. Nem léptem be, de aztán kötele-zővé tették, majd automatikusan következett a DISZ.
Így jött el 1956 és három fontos dolog: az érettségi, a felvételi a Színművészeti Főiskolára és a forrada-lom. Az érettségi kitűnőre sikerült a Petőfi Gimnáziumban, a felvételi harmadik rostáján is átmentem és kilencen felvételt nyertünk, de alacsony létszámunkra hivatkozva nem indítottak első évfolyamot. „Jövőre szeretettel várunk mindenkit, természetesen újra kell vizsgázni.” – mondta Olty Magda főigazgató. Mennyből a pokolba! Anyagkiíró lettem a II. sz. Autójavító Vállalat lakatos műhelyében. A munkaidő hattól kettőig tartott. Egy verőfényes keddi napon, október 23-án, hazafelé a Margit hídon, a villamosból már láttam a tö-meget, amint a Bem szobor felé vonult. Tájékozott voltam mindenről, mert nagy várakozással és figyelemmel követtem a Petőfi-körben zajló eseményeket. Alig értem haza, máris vissza akartam menni. Édesanyám kérlelt, ne tegyem (apám már nem élt, egyedüli gyerek voltam, rettenetesen féltett). Este a rádióban meghallgattam a Gerő beszédet és tudtam, hogy olaj a tűzre. Azonnal átmentem Pestre, a Parlamenthez. Sötét volt, de még mindig nagy tömeg, messziről már hallatszott a lövöldözés. Teherautók jöttek: „Aki magyar, velünk tart!”, meg fegyvereket hoztak a csepeli Lampart gyárból. Egy teherautóval elmentünk a Dohány utcáig. Az
Astori-án nem jutottam túl, a Rádiót már nem lehetett megközelíteni, a Múzeumnál egy tank állt. Erős lövöldözés, rengeteg ember. Éjjel értem haza, anyám halálra váltan várt. 25-én ismét a Parlamenthez mentem, a tünte-tésre. Váratlanul erős tűz alá vettek bennünket. Minden irányból lőttek. Ez volt a „véres csütörtök”. Volt ki futva menekült, ki hasra vágta magát és tehetetlenül várta a sorsát, köztük én is. Szerencsére a tér Margit híd felőli oldalán voltam, mi kevesebbet kaptunk. Így is vagy öten haltak meg körülöttem. Amennyire emlékszem, valamerre a Honvéd utca felé menekültem. A bomba után ezt is megúsztam. Azután a Kilián laktanya és a Köztársaság tér kivételével szinte mindenütt ott voltam. Sajnos a Sztálin szoborból nem sikerült szereznem egy darabot! Az üzembe is be-bementem. Munka nem volt, az összejött dolgozókkal az eseményeket tárgyaltuk a műhelyekben és az irodákban. A forradalom alatt fegyver nem volt a kezemben, legnagyobb „hőstettem” az volt, mikor – nagy sikert aratva – a lakatos műhely irodájának vaskályhájában ünnepélyesen elégettem a DISZ tagkönyvemet. Azóta nem voltam semminek sem tagja.
November 4-e után, valamelyik nap (már erős harcok folytak), a Zsigmond téren voltam egy barátomnál. Átjött egy szomszéd fiú is és arról volt szó, hogy menni, vagy maradni? Egyszerre fülsiketítő robbanás, por és az egyik ablak a fallal együtt eltűnt. A szoba a Margit híd felé nézett, amerre a tér akkor még majdnem teljesen nyitva volt. Az ablakon valami megmozdulhatott, vagy megcsillanhatott, mire az oroszok valahonnan találomra odalőhettek egy ágyúval. Azok akkor félelmükben lőttek mindenre, ami mozgott. Én az oldalfal közelében voltam, a légnyomás földhöz vágott, más bajom nem esett. Barátom azonban azonnal életét vesztette, a szomszéd fiú arca csupa vér volt, „Kilőtték a szemem!” – kiáltozta, kitámolygott a folyosóra és leugrott a negyedik emelet-ről. Szörnyethalt. Harmadszor is vigyázott rám a jó Isten.
Aztán decemberben volt még a „Nyugati pályaudvari csata”-ként emlegetett pofozkodás, mikor a kerület melósaival szétkergettük az akkor alakult KISZ, kormány melletti szimpátiatüntetését.
A forradalom mámorán és lelkes elvárásain kívül ez volt számomra 56. És Szabó bácsi emléke. Mikor néha meglátogattam édesanyámat munkahelyén, a Hússzállítási Vállalat Vágóhíd utcai irodájában, gyak-ran jött be egy, magas, bajuszos, kicsit görnyedt hátú, hallgatag kocsikísérő, akit Szabó bácsinak szólítottak.
Később tudtam meg, hogy ő volt a Széna téri csoport parancsnoka. Emlékét őrzöm, tisztelet Neki!
Ami az elvárásokat illeti, azokban 1989-ben sem volt hiány. Örültem a rehabilitációknak, Nagy Imre újratemetésének. Ott voltam a Hősök terén a ravataloknál és vártam az új világot, a szabad levegőt, hogy 56 törekvései megvalósulnak. Reméltem, ezen túl nem kell mellébeszélni, kétféle véleményt hangoztatni (egyet baráti körben, egyet kifelé), hogy minden jobb lesz. Így is indult. Lendülettel, frissen. Öröm volt az első szabad választás. Hónapokig figyeltem a parlamenti közvetítéseket. Aztán egyre ritkábban – ma már undorral me-nekülök előle. Mint az egész politikától. „Nekünk Mohács kell”– írja Ady. Igen, úgy látszik ez olyan magyar-dolog, hogy a bajban össze tudunk fogni, de békében egymás torkának ugrunk. A szép reményekből és jobbat akarásból így lett acsarkodás, gyűlölködés, uszítás, tömeghisztéria, üres ígérgetés, frázisok pufogtatása, őrjítő hatalmi harc, általános gazdasági és morális válság. Politikusaink – az ország és a lakosság felemelkedésével mit sem törődve – marakodásukban lassan tönkre tesznek mindent. (Igaz, mi választottuk őket! Megérdemel-jük!) Tizenhét év alatt tönkrement az oktatás, a kultúra (színházaink lassan működésképtelenné válnak az állandó elvonások miatt), az egészségügy, óriási az elszegényedés, mindent behálóz a korrupció, rémesek a köz-állapotok. Soha ennyi agresszív, magában motyogó, gyűlölettől villogó szemű embert nem láttam az utcákon.
És soha ennyi koldust és hajléktalant! Mondják: ez a korai kapitalizmus velejárója. Elhiszem, de nem lehetett volna ezt enyhíteni, emberibben csinálni? Igaz, szabadon beszélhet bárki, bármit. De ez azért, a létrehozott körülményekhez képest, nagyon csekély vigasz. Még az a jó, hogy számomra valószínűleg már nem tart olyan soká. De mi lesz a gyerekekkel?