A LAKÁS
Király utca 35/37. Harmadik emelet. 101 lépcső. A jobb oldali lakás a nagymamáé. A mentőcsónak. Három szoba. Volt nagypapa, nagymama. A Steiner Riza. Voltunk anyám meg én. Volt a nagymama nővére, Steiner Malvin néni Bécsből. Ein bisschen Milch, ein bisschen Kaffee, ein bisschen Milch, ein bisschen Kaffee. Egész délután. A Steiner görlök heten voltak. Nagypapa nyaralni ment. Vitték a bűnöst. Kistarcsára. Légiriadókor a nagymamát be kellett fűzni a míderbe. Mire lefújták, készen is voltunk. Volt még Dezső bácsi, a gazdag. Sa-rokház az Aréna út és Thököly út sarkán. A saSa-rokházban a Dezső bácsi Vindémia borpalackozója, kocsmája.
A lakás az egész első emelet. Két vécé, két cseléd. Felesége a Steiner Róza, a Vali a lányuk. Szúr a szakálla.
Meg még epilepsziás is. Drága pénzen vett orvos férje eltűnt a háborúban. Itt jól elfértek egy fél szobában.
Dezső bácsit a Hotel Majesticba hurcolták, hogy kipofozzák a pénzét. Vittünk neki rántott gombát. Már 1946-ban ott nyaralt. A Hotel Majestic1946-ban. Az azesz. A panzió előtt tankroncs. Az én játszóterem. Vali kapott új férjet. Könyvelőt a borpalackozóból. A Fehér Bandit. A Bandi meg egy Simcát. Együtt vitték őket teherautón a Hortobágyra. A Bandi maradhatott volna Pesten. Ment. Csak ő jött vissza. Volt még a Féner Rózsi, apám húga, anyjával, a nagyanyámmal. A Rózsi handlé a Telekin. Sose volt neki engedélye. A család szégyene.
Minden este felfalt egy tyúkocskát. Egy falatot se adott. Amikor meghalt, maradt utána egy barna papírzacskó arany. Mind az amerikai öccsére, a Józsira hagyta. Pedig mi látogattuk. A mamával. A bal oldali lakás le volt zárva. Valami kúriai bíróé volt. De télachra lépett. Így aztán elfoglaltuk, amikor kijöttünk a gettóból. Felsza-badultunk. A cselédszobában krumpli és szén. Három orosz tisztet szállásoltak be a lakásba. Tudtak németül.
Hoztak enni. A téliszalámit meg kellett főzni levesnek. A galambot is, a lovat is. Csak a Chat Noir kölniből nem adtak a mamának. Azt megitták. A konyhát laktuk mind. Az volt fűtve, meg az oroszok szobája. Bor a Csörgits szétlőtt hordóiból. Ili, adj bort. A Féner nagymama. De lebillent a feje. Ukrán. Egy lopott csónakra szántalpat szegeltünk, abban húztuk ki a Fiumeibe. Káddist mondtunk, otthagytuk. A Rózsi lencsibabát és cukrozott narancshéjat meg étcsokoládét lopott a Stühmertől. Aztán melasz, hamis májpástétom élesztőből, hamis húsleves tökbélből, szürke szójababkolbász és szárítottzöldség-leves a hitközségtől. Tojáspor, tejpor. Az-tán társbérlő. Meg albérlő a cselédszobában. A Mari. Szegény. Együtt lakott a harminckét papagájommal. Tíz forint a tyúk, tizenöt a kakas. A Mari udvarlója, a Gyuszi könyvelő volt az ávónál. Ötvenhatban, a cselédszo-bában, a sezlonban. A papa a Kátaytól, a vasüzletből jött. Nyögve felkuporodott a sezlonra, és rókázott. Az Aradi sarkán akkor akasztották az ávós Tóth századost. Aztán a Gyuszi mégsem vette el a Marit.
TETŐTERASZ
3. Akkor monda az Isten: Legyen világosság, és lőn világosság.
4. És látá Isten, hogy jó volna a’ világosság, és elválasztá az világosságot az setétségtől.
5. És nevezé az világosságot napnak, és a setétséget étszakának, és lőn az estve és az reggel első nap.
Mózes 1. I. 3, 4, 5
A terasz. Már rég elfelejtette mindenki, hogy a Király 35/37-nek van tetőterasza. Akkor ruhaszárító volt, és poroló. Kettévágva baloldalt: gyerekpiknik, jobboldalt: a csillagos házban. Világosság és se-tétség. A mosókonyhában, a padláson ruhafőző üstök. Schmier-szappan szag. Születésnapi piknik a csillagos házban. Kis szendvicsek, plantatea, citrompótló, szacharin. Válasszunk magunknak csillagot.
Csillagom a becsület. Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok. Fekete csillag a két szemed. Csillagoltó sötétségben csak mi vagyunk éberen. Na ja. Mert féltünk. Vettek rácsot a kapura. Kovács, a házmester, kapupénz nélkül is nyitott. És nem is igaz, hogy mindent ellopott, amíg mi „nyaraltunk” novemberben, decemberben. Úgy kellett mondani, hogy nyaralni mentünk. Meg 1950-ben is úgy kellett mondani.
Mert mi mindig kifogtuk a nyaralást. Apa a Bécsi úti téglagyárban. Kerítésen át adtunk be enni, amíg lehetett. Aztán mégis valahogy télacholt. A mama is. A Teleki térről. A Tattersall: Imre bácsi. Az úri társaság az idő tájt ilyen helyeken gyülekezett. Ő nem télacholt. Ott is maradt. Ukrajnában. A csillagos ház. Este békés, csendes rettegés – jönnek-e. Napközben munka. Kényszer. A Tsuk szűcsnél.
Katonakesztyűk ujjáról kellett nyirbálni a szőrt, hogy össze lehessen varrni. Néha a Stern szűcsnél.
Az három házzal odébb volt, kíséret nélkül nem volt szabad hazamenni. Éjjel festékesdobozba kellett pisilni. A Stern nénit aztán fejbe lőtték a Duna-parton. De visszajött. Aztán Kalocsán is ült ötven körül. Másfél évet. Ő akkor is nyaralt. Öt kiló zsírért, belesült libacombért. Nálunk akkor már nem volt se zsír, se libacomb, így a papa meg a mama a Stern néni kulcsa miatt nyaralt pár hetet. Akkor nagymama fejbe vert a lábossal: anyád, apád ül, te meg zabálsz? A Stern bácsi is hazajött. Még 45-ben.
Nyári tiszti uniformis februárban, mert csak az volt neki, meg kard. Ment is nyilaskaszabolni. Az első lépcsőfordulót még elérte. Utána fehér tiszti zubbonyban jártam iskolába.
A PAPA BOLTJA
A bolt a Hegedűs Sándor utcában, a Hunyadi téri csarnok oldalában volt. Kétszer vették el öt év alatt.
A nyisták. Vagy a laskomunok. Vagy a marslakók. Mert mind magyarul beszéltek. Megtévesztésül.
Mert magyar ember ilyet nem tesz. Van egy fényképem. Sportkocsiban ülök a bolt előtt. Mögöttem a kirakat. Ha felnézek – talán ez az első kép-emlékem –, szörnyű vadkanfej gipszből. Meg ökörfej. Az is gipsz. Minden tavasszal Fülekről jöttek a favágók az áruikkal. A télen faragott fakanalakat meg vá-gódeszkákat hozták, és nekem ajándékot. Nagy faautót, máskor farepülőt. A farepülőt a légópincébe is magammal vittem. Meg a zöld vadászkalapos babát. A háború után hivatalokba jártunk ablakozni.
Hólyagpapírral. Az íróasztalfiókokból száraz sercliket gyűjtöttünk. Melegítve, beáztatva egész jó. Az-tán nyitottuk a boltot. Az üzlet előtt szétlőtt Fiat taxi. Apránként felhordtam a galériára. Apránként felhordtam a galériára, apám meg le, ahogy jött az áru. Még az a néni is visszahozta a porcelánt, aki ellopta. Sajnos minden darabot a papa aláírt, így hiába fáradt. A néni. A petrólámpa üvegtartálya. Az asztalra tett, gipsszel telt gyűrűbe az üveget egy mozdulattal kell beborítani. Ha sok a gipsz, le kellett faragni azt, ami kifolyt. A pincében az öblösárú. A pince hideg, vizes. A megfogott patkányokat papa dobozba rakja, szép céges papírba csomagolja, kirakja a bolt elé. Elviszik. Kapok a csarnokban pusziért parizeres zsemlét kovászos uborkával, játékot. Pusziért. Aztán papa fizet. A bolt az élet. Pénteki ebéd az íróasztalon. Enyém a sült liba combja. A kis bőrgyűrűben a toll tokja. Jom kippur előtt gepóre hátul a boltban. Vagy kaporo. Ijedten vergődő kakas a kezemben. Hozzám ér a szárnyával. Tollas. Hideg a lába. Azóta nem eszem madarat. Kmoskó virágosnál a csarnokban halottak napja előtt krizantémfes-tés a pultba bújva. Fújom a színes púdert. Ahogy a kedves vásárló. Karácsony előtt karácsonyfa-javítás cigányfúróval. Anyám gyárba megy dolgozni. Azután húgyszag jön a bolti falikútból. Apám biciklin, fonott hátikosárral a hátán komissióz. Együtt zárunk. Mindennap a kocsikenőcsös roló-középoszlop.
A kirakatlámpa. Azt este be kell vinni. Meg el kell menni a Vasedénybe venni beutelbögrét, meg edi-son meg favorit poharat. Annyiért adjuk, amennyiért vettük. Mert nem lehet azt mondani, hogy nincs.
Aztán az államosítás. A biciklit is vitték.
PINCE A HOLLÓ UTCÁBAN
A nagymama nagyon szép asszony volt. Kemény és önző. A nagymamának nagymamaszaga volt. Cold krém. Hogy mindig sima legyen a bőre. A komáromi bolt ráment a bécsi rongyokra. Mondta Rehberger nagypapa. És hogy énekelte Závodszky, az operaénekes, a családi legenda szerint a komáromi ház ablaka alatt az erger-bergert a legényeivel. Nagyságos asszonyom, délelőtt a szolgálat, délután a szórakozás. Ló-láb. Mama Cseh-Komáromba járt iskolába. Amikor jött a hídon haza, Magyar-Komáromba, félt, hogy a vámosok megnézik az iskolatáskáját. Abban volt a hús, amit hozott. Félt, hogy kilóg a lóláb. Húsért járt a csehekhez. El is képzeltem: mama kis hátitáskája, amin két oldalt egy-egy szőrös lóláb. Ócskapapír-pince a Holló utcában. Törött lépcsők, középen nagy, orsós prés. Tekergő éles bálakötözők. Oldalt kis, fűtött fabódé a nagymamának. Ez is egy megélhetés. Viszont úrias a lakás a Király utcában. Gobelin hátú szalongarnitúra, kristálycsillár. Cseh. Hálószoba. Altdeutsch bútor, életnagyságú fényképek, nagy gobe-lin. Valami diadalmenet. Vitrin. Porcelánok. Karlsbadi emlék. Kínai teáskészlet, Unserekaiserundsissy-s tányér. A háború után mind a bizóba. A jósnő. Mert szegény Imre, a fiuk nem jött vissza. A zacc meg drága. A pince. Az ember préseli, a méhes meg einstandolja a bálákat. Nem fizet. Mert a papír locsolva van. Hogy nehezebb legyen. Már hogy is lenne. Anyám naponta rohant a méheshez. Vihettem könyvet, amennyit akartam. Az a pár kiló igazán nem számít. Papa meg elszedte, legyen mivel fűteni a fürdőszo-bát. Milyen szerencse. Még mennyi könyvem lenne. Azután nagypapa elkezdett bolyongani. Tűrte, hogy a trógerek leitassák. Szeretetből. Részegen, bepisálva hazabotorkált. Vagy hozták. Soha egy kortyot, az-előtt, a peszachon kívül. A jó Béla bácsi. Egyébként a papírt meg locsolták. De csak a bála közepét.
A TEMETŐ
A Dob és a Rumbach sarkán sapkaüzem volt. Abban a gettórendőrség. Karszalag, fekete svájci sapka, gumibot. Na, rendőrség. Mit nem vállal egy tányér levesért az ember. Az üzem galériáján – ott alud-tak, akik tudtak – sok láda sapkajelvény. Leventejelvény és katonasapka-rózsa, vöröskeresztes jelvény és diákjelvény. Ha én egyszer olyat viselhetnék. Jó volt ott játszani. Azt hiszem, a gettó minden per-cére emlékszem. Főleg a halottakra, sok, rengeteg halottra. Nagyon hideg volt. A halottnénik és a halottbácsik. Fagyott arccal bámulnak felfele. Az is, aki két gerenda közé szorult a gettónapok alatt lebombázott ház egyik emeletén. Még élt egy darabig, amikor kiomlott alóla az épület. Még kiabált egy darabig, mesélték a fiúk. Azután kívülről lelőtték. Halottak a Klauzál téren, a csarnokban. A Dob utca sarkán egy üzletben. Ahogy Jevgenyij Haldej fényképén. Yo lo vi. Így láttam. Goya. Teljesen véletlenül találkoztam a papával a Klauzál téren. Ott lakott. Télacholt a munkaszolgálatból, és maga ment be a gettóba. Az átvert keretlegény bácsi napokig lakott nálunk, az előszobában. Várta a papát.
De az nem jött. Egész nap az utcán. Sorbaállás vízért. Sorbaállás a leveselosztónál. Sorbaállás a lépcsőházban a leves és a celofános szójakolbász szétmérésénél. Halottak és az ázott malter szaga.
Kocsikon, szánkókon tátott szájú néniket húztak a zsinagóga felé. Bár ott laktunk, nem nézhettük meg, mert közel volt a gettókapu. Éjjel, minden éjjel felöltözve a pincében aludtunk. Csak a lép-csőnél volt egy gyertya. Sötét. A pincében a papazsidórendőr a család helyét a falra festett fehér négyszög alatt jelölte ki. Mindenkinek ő jelölte ki. Bombatalálatnál azt négyszöget kellett az ott
levő szerszámokkal áttörni a szomszéd pincéig. Tuti megoldás. Aztán jött az Illés Béla íróbácsi és szovjet főhadnagy. Egy tankkal áttörte a gettópalánkot a Kertész utcában, elrobogott a Fészekig és rendelt egy jó erős feketét, felírásra. Ő mesélte.
A MAMA HELYE
Ili, kész vagyok! – szólt fel helyéről, a földszintről apám a női karzatra. Anyám összeszedelődzkö-dött, miriam, fejkendő. Minden imakönyv miriam. Apám tudta a vallást, anyám gyakorolta. A péntek esti gyertyazündolás békésen kezdődött. Ahogy illik. Aztán veszekedésbe fordult a koszt-pénz felett, ahogy szokott. Apám ortodox házban nőtt fel, anyám neológban. Glatt kóser ház volt a miénk, amíg élt anyám. Ez is sakterhez küldi a halat – mondta a nagyon zsidó asszonyokra. Azért volt jó is abban a zsidó életben. A dupla iskolaszünet. Pészachkor tízórai: alma és macesz. Vagy ke-mény tojás. Esetleg kremzli. Cukorral. A Klauzál téri hússzék embere anyám elé csapott egy barna papírcsomagot, és árat mondott. Otthon derült ki, mi van a barna papírban. Többnyire marhala-pocka, borjúszegy, vagy bríz. A bríz nagyon jó volt hagymával sütve. Meg télen jó volt az inasz.
Libaháj sóval, paprikával, fokhagymával, a vécéablakban fagyasztva. Ott volt a leghidegebb. Meg a dampfknédli vaníliás cukorral, forró libazsírral. A pészachi edény nem volt gond. Vittünk újat a boltból. Ünnep után visszakerült. Egyébként, ha anyám a kosztpénzhez – heti kétszáz – még hat új tányért kért, mert otthon elfogyott, apám, mint egy kecskebak rohant a boltban a falnak, hogy csak úgy csattant. A pénzt is, az árut is, a pénzt is, az árut is! – ordította. Eleinte a Dohányba jártunk az ünnepekkor. Máskor nemigen. Jom kippúrkor délben anyám hazaküldött enni. Nagyanyám egy lábassal püfölt. Szegény Ili éhezik, te meg itt zabálsz! Azután következő ősszel a Vasvári. Hogy ne lássák az embert. Azután az első ünnepen a Frank meg a többi, az egész vasedény-vezetőség ott ült a templomban. Hogy ne lássák. Azután halálukig együtt ultiztak, kis alapon. A Kohlmann rabbi elnézte, hogy bar micvókor latin betűs puskát vittem. Mert megszűnt a zsidóiskola. A Wesselényi.
Ahonnan mi, gyerekek takarítottuk ki a gettókórház utolsó nyomait. A 252-es Kiss József zsidó cserkészcsapat. A Bilek csapatparancsnok. A Piloti bá. Aranypajzs horda. Én vagyok a Balu.
A BUNKER
Vojna zakoncsila. Levitan, a moszkvai rádió főbemondója. Kimondta a békét, mint Szűrös a köztársaságot.
El is van ez pénecolva. Nem, a háborúnak nincs még vége. Az oroszok a Kuril-szigeteken vannak. Még. A mi háborúink emlékei meg itt. A békeszerződések, a bunkerek. Tartósabbak, mint egy zsidótemető. Do-berdo kavernái, Maginot-vonal, Siegfried-vonal, Árpád-vonal, kőszegi gyepű. Nosztalgiatúra. Busz a parkí-rozóban. Mindig csak a sárga napraforgó után. Ach, Berlin, ach der Bunker, ach Adolf, ach Eva, ach der arme Blondy. Ach. Ja, igen. Azt. Azért itt azt tényleg nem illik. Igen, igen, azt. Azt nem illik. Nem tilos, épp csak nem illik. Most még. Legalábbis úgy nyíltan, bele a pofádba. Nem p.c. Még majd megszólnak. Azok, ott. Nem, nem mi nem. De azok, ott, azok megszólnak. Azok nem tudják, mi a magyarok istene. Szóval ne.
Ne mindenhol. Ne mindig. De valahol azért, valamikor, valakire mindig éppen lehet. Mert igény, az van rá. Igen. Az a szegény tigris. Kénytelen vérengzeni. Erre predesztinálja a fogazata. Nagy Lajos. Nem, nem az Anjou. De mi majd megmondjuk neki bátran, hogy nem illik. Majd jól megszégyenül. A Tigris. Ahogy mindig is szokott. Ha nem, hát nem. Addig is rehabilitáljuk a jó öreg Sir Khant. Pedig már olyan jól elvolt a kandalló előtt. Nagy Lajos egy temető mellett: „És ezek mind optimisták voltak!”
A GIMI
A Madách. A jók, az okosak éteri közösségben lebegnek az osztály felett. A rosszak, boldog tudatlan-ságban dagonyáznak. A közepeseket kiköpi szájából az Úr. Négy évig ültem így, kiköpve. A közepes ta-nuló sorsa nem rossz, nem jó, nincs neki. Századosné. Biológia. Parfüm és formalinbűz. Mackó bácsi a reménytelen. Nekünk sok, a jóknak kevés. Samu anekdotikus figura. Nemzedékeket röhögtetett. Bada egyetemi katedrán képzelte magát. Ebből sokáig megéltem. Boglár férfias rezignációja. Berwaldszky kedvessége. Horny láger-oroszsága, a Malac grammatika versikéi. Oli néni rejtelmes tragédiája. A magyaron kívül reménytelenül nem érdekelt semmi. Az szerelem. Azóta is. De egyoldalú. A színját-szó kör. A Tragédia. A próbán Lengyel, ahogy illett, hisztériázott. Ehrlich vonult vele, vigasztalni. A Somody, a Krausz, a Posch, a Balogh. Egy-egy bajorgizi. Demagógnak első voltam: Itt van, kend meg torkodat. Meg: Mondj halált fejére! Nemi tapasztalat: egy helyes duci lányt dugtak annak a kosárnak a tetején, amiben aludtam. A Zeneakadémián. Diáksapka, Homola bré. A diáksapkában – a máséban – kvarglis papír. Nyakkendő. Vágott lakklemez és Supraphon. Kisöreg, Tóth, Majakovszkij, Horizont.
Tánciskola. Gorkij Könyvtár, a Szabó Ervin, a Nemzeti Múzeum Afrika-könyvtára. Hét vége: családi kirándulás. Mamával, busszal. A papa a zsugapartnerekkel. Többnyire taxival. Csúcshegy, Gugger-hegy, CsillagGugger-hegy, Római. Mindegyik egy évig. Azután vasedény üdülő, Római. Minden víkenden.
Voigtländer Brillant, Bessa, Weltix, Foth Flex. Innen az élet.
A VELENCE
A fényképezőgép eszköz, amivel gondolkodni lehet. Mint imamalommal imádkozni. Az imamalom te-lefon a hívő és isten között. A fénykép, amit a fényképezőgéppel előállítok, kódolatlan jel. Konnotálva – szöveggel – kódolt jellé válik. Jó. De miért. De hogyan. De meddig. És miért pont úgy. Különös. A fény-képen a Velencei-tó. Egy kicsit nagyobb terrárium a szobainál. És ak- meg vivárium. Tó, hát van benne víz, meg partja is van. Amúgy nyáron él, télen szép, ősszel majdnem olyan, mintha volna. Betonmólók, nyírott nádak, hattyúk, számmal a nyakukon. A házam egy délnyugat-dunántúli típusú, hármas osztatú ház, füstöskonyhával. Az oromfalas, nyeregtetős, nádhéjazatú ház 1860 körül épülhetett. A szobában már építéskor kályhafűtés volt, a konyhában – füstöskonyha – megőrződött a nagyméretű szabadkéményes kemence. Az ajtók rendkívül alacsonyak, hogy a füst átjárását megakadályozzák. Ilyenben lakik falun egy idegen. Egy gyüttment. Egy vidéki. Mert akárhogy is, aki harmadíziglen nem ott született, az gyüttment marad. Vidéki. Sőt, országosan vidéki. Országosan gyüttment. Akkor is, ha nyolcszáz évvel korábban hagyott szanaszét sírköveket, hogy a jogos gazdák fehér lovakkal seftelni kezdtek. Kedvesen mondják, komolyan gondolják, a pohár fenekén ott marad az üledék. Való is nekem ez a szerep. A kívülálló. Nem kértem, de elfogadom. Már-már megszerettem.
PIETÀ
A Michelangelo Pietàja. Pietà – sajnálat. Nem láttam, pedig láttam. A vatikánit. Páncélüvege mögött.
Nincs is ott. Vagy lehet, hogy ott van. Mindegy. Illúzió. Mint az a Mona Lisa. Az még a reprodukción is jobb. De láttam másolatot a Pietàról. Kettőt is. Egyet Rómában, a Barberiniben, egyet a kecskeméti zsinagógában. Szopott gombóc. Talán azok az Alinari-féle nagy fekete-fehér üvegdiák. Amiket Végvári prof vetített a főiskolán. Azok igen. A dia önmaga. Kép és tükörkép is, ha hátulról szemlélem. Dia.
Az őszinte. Másolat, nem akar más lenni. Meg hordozza a saját korát. Sőt, az eltelt időt is. Az legalább
egyidejű saját magával. »Még a legtökéletesebb reprodukció esetében is hiányzik valami: a műalkotás
„itt”-je és „most”-ja, vagyis egyszeri létezése azon a helyen, ahol van.« Walter Benjamin. Legalább az őszinte. Igazi reprodukció. Az etruszk szarkofág a Villa Giuliában az van, az ott van előtted, megérint-hetően, a maga valójában. Attól olyan, hogy van. Akkor, és ott és terrakottából. Igen, és boldog. És mit vigyorog a delphoi hajtó olyan bicska-nyitogatóan archaikusan? „Valamely tárgy egyszeri megjele-nése, bármily közel is legyen a tárgy” – az aura. Anyám tudta, hogy illik, vitt hát kiállításra, Nemzeti Szalon, Szépművészeti. Színházba, Madách, A kertész kutyája, Bajor, Nemzeti, Bánk Bán, Somlay, Opera. Nem lehettünk olyan nyomorultak, hogy bérletre ne tellett volna. Mejtusztól Az ifjú gárda, a Pomádé Székellyel, Faust Mátraival, Rigoletto Radnaival, Lammermoori Svéddel, Pillangó Neményi-vel. Az aura. A Pietà, na igen. Az azért egy történet. A Szépművészeti. Talán a renaissance-terem.
Hideg. Talán 1945 vagy 46 tele. De lehet, hogy nem is a Pietà volt, lehet, hogy a Mózes. Lehet, hogy nem is a renaissance-terem volt. Lehet, hogy csak egy fényképet láttam valamikor, valahol.
(A tíz részlet Féner Tamás „Fény / törések” kiállításának – Zsidó Múzeum, Budapest 2007 – egyes képei mellett volt olvasható.)