SZERINTEM NINCS MENEKVÉS A MENEKÜLÉS ELŐL
Visszaemlékezve, első menekülésem idején, 1945 elején, még nem voltam hét éves. Úgy él bennem, mintha Hüvelyk Matyi csizmája lett volna rajtam. Gyorsan repültem át a helyszínt, először annak a bérvillának a hátsó kertjét, amelynek a harmadik emeletén volt a lakásunk. Azután a szomszéd
díszkertet, amelynek lerontották a kerítését a harcokban. Kint suhantam a Benczúr utcában, egy-két feldőlt teherautó és ágyú, rákanyarodtam az Aréna útra, amelynek később Dózsa György út, Felvonulási tér lett a neve, katonákat láttam itt furcsa füles sapkában, egy lovat vonszoltak egy szekér közelébe. A sapkáról jóval később derült ki, hogy usankának nevezték. Befordultam a Vilma királyné útra, korábban Városligeti fasor, később Gorkij fasor, ma megint Városligeti fasor. Ekkor már fáztam, mert nem volt rajtam kabát, csúszkáltam a jeges járdán, egy havas folton két kékesszür-ke egyenruhás katona hullája feküdt háton, németek voltak, mert ilyenekékesszür-ket láttam már, de élő vagy halott zöldesszürke füles sapkásokat még nem, az egyiknek a keze és a rohamsisakja mellett futottam el, és máris befordultam a saját házunk kertjébe. Az egész nem tarthatott tovább huszonöt percnél.
Beljebb, a házunk bejárata előtt ott volt anyám, apám, a nagymamám és egy katonatiszt, aki felkapott és a magasba emelt, amikor odaértem hozzájuk. Később mondták, hogy magas rangú tiszt volt, aki azért jött, hogy segítsen engem keresni. Persze lehet, hogy ennek az epizódnak a képe keveredik már valamelyik szocreál háborús film propaganda jelenetével.
Arra ma sem emlékszem, hogy mi történt, mielőtt világgá futottam. Csak tudom, mert sok-sok év múlva, miután újból és újból felidéztük otthon, utólag megértettem. Anyám, apám az óvóhelyen rejtőzködtek a házunk, egy nagy szecessziós bérvilla pincéjében több más lakóval és bujkáló em-berrel. Valamelyik délelőtt éppen kis szünet volt a harcokban. Egy részeg orosz katona odajött, a géppisztolyával hadonászott és nőt követelt magának. Nagyanyám nem engedte be az óvóhelyre, a katona erre a levegőbe lőtt, ő beugrott a légnyomásálló pinceajtó mögé, bezárta, közben a katona egy sorozatot eresztett az ajtóba, én meg elszeleltem a hátsó kijáraton keresztül. A nagymamám mutatott is egy horzsolást a kezén.
Néhány nap múlva apámat begyűjtötték „málenkíj robotra” a szomszédunkkal együtt. Hosszú sor-ban meneteltek Gödöllő felé, amikor mellette valaki rosszul lett. Apám intett az őrnek, a közelben, mutatta, hogy segít neki, mindjárt jön vissza, kiléptek a sorból és ő hazajött, valahonnan Zuglóból. A szegény szomszéd ellenben csak három év múlva jött vissza tüdőbajjal és nem fogadta apám köszönését soha többé. Ez is nagy, sőt igazi menekülés volt, miként néhány nap múlva az is, amikor alkonyatkor fel-pakoltunk a szánkómra és elmentünk nagyon veszélyessé vált házunkból a néma, és havas Városligeten át a Stefánia útra, a Földtani Intézet közelébe bizonyos Jeszenszkyékhez, akiket egyébként a jóval későbbi külügyminiszter – megkérdeztem tőle – nem ismert. Siettünk, féltem, mert sokáig azt hittem, követnek, de csak a bársony nadrágom két szára dörzsölődött a combomnál, a súrlódás hangját hallottam, még jó, hogy nem szóltam miatta. Egy szuterénnek nevezett helyen aludtunk, de másnap hazamentünk.
1956-ban először azután menekültem, hogy október 23-án este, a Rádiónál, a Puskin utca és a Bródy Sándor utca sarkán felmásztam egy tankra, amelyről egy tiszt beszédet mondott éppen a tö-megnek, hogy menjen haza szépen mindenki. A pisztolyának a nyele kilátszott a köpenye zsebéből, ezt kikaptam és leugrottam, de közben ráncigáltak is lefelé, valaki kicsavarta a kezemből, belém rú-gott és azt mondta, takarodj innen. Meg sem álltam hazáig, a Gorkij fasorig. Nyomasztott útközben, hogy valaki hosszú ideig követett, messziről és eléggé ügyetlenül. Éveken át azt hittem, hogy csakis egy ferde hajlamú személy lehetett, de miután sok-sok krimit láttam és olvastam azóta, a paranoiám is kivirágzott és fontosnak is gondolom magam, nem zárom ki, hogy titkos ügynök volt. A Szövetség utcánál maradt le, a Gorkij fasorba már könnyed hangulatban fejeztem be a menekülést. Otthon mindenki sajnált, mert lemaradtam a Sztálin szobor ledöntéséről, ami a fasor végén zajlott.
Másodszor november 4-én, hajnalban menekültem. A nemzetőr-szálláson, az Eötvös utcában, nem messze az Aradi utca sarkától az emeletes ágyban fekve hallottam, még sötétben, Nagy Imre
hangját a rádióban, hogy „Csapataink harcban állnak, a Kormány a helyén van.” Ma sem emlék-szem pontosan, hogy mi következett ezután, ott álltam a parancsnok, egy profi katonatiszt előtt és mondtam, hazamegyek. Leadtam az egyenruhát és a fegyvert, egy nagyon hosszú puskát, amellyel még nem tudtam lőni, kértem egy igazolást, hogy ott szolgáltam, ez egyébként ma is megvan, nem-rég megtaláltam. Már világos volt, amikor haza suhantam az Andrássy úton, akkor előbb Sztálin út, Magyar Ifjúság, majd később Népköztársaság útja, a Belváros felé tartó egybefüggő szovjet harc-kocsioszlop mellett, de ellenkező irányban.
Ennek a menekülésemnek tulajdonítom, hogy különbséget tudok tenni menekülés és megmenekülés között. A nemzetőrök között összebarátkoztam egy velem egykorú sráccal, akit egy év múlva viszontláttam a Bajza utcában a borbélynál. Oda jártam tehát hozzá, rendszeres hajnyírásra, még rögtön az első alkalommal megtudtam hogy ők délutánig maradtak akkor, november 4-én, hirtelen hagyták ott a nemzetőr körletet, egyenruhában, a puskáját is hazavitte és elásta. Járogattam a szövetkezetbe, üldögéltem a széke mögött és fecsegtünk, a főnök szidta a szövetkezetet, miközben mind a ketten nyírtak és borotváltak, az arcokat Pit-ralonnal dörzsölték a végén. Nagyon égette az arcot a Pitralon, NDK import, akkor rengeteg endékás árut lehetett kapni kedélyjavítás céljából. Már a nevére sem emlékszem a barátomnak. Egy alkalommal elmondta, előző nap felásatták vele a rendőrök az egész kertet. Ezután két nappal, mivel nagyon izgatott a dolog, ismét oda mentem, de nem találtam a helyén, a főnök mogorván és kelletlenül azt mondta szabadságra ment, otthon keressem. Nem tudtam, hol lakik, többször leskelődtem az üzletnél, de soha többé nem találkoztam vele.
Ismét elmúlt néhány hónap, behívtak a kiegészítő parancsnokságra, összeírásra, a Szófia utcába.
Ma is úgy hívják, hogy Szófia utca. Nagyon sokan voltunk, akik már végeztek, elmondták, hogy mezte-lenül kell bemenni és leülni egy bizottság előtt beszélgetésre és kérdezik azt is, merre járt az ember öt-venhat őszén. Ettől komolyan ideges lettem, elkezdtem félni. A várakozás közben véletlenül megláttam a folyosón a nemzetőr parancsnokomat egyenruhában, éppen a bizottság szobája felé tartott. Eléálltam és kérdeztem tőle, most mi van. Azt felelte, ne törődjek semmivel, mondjam el, hogy nemzetőr voltam ettől eddig, a többit ő intézi. Így is lett, ültem a sok izzadt seggtől langyos, furnérozott széken és a bi-zottságot elnöklő egyenruhás kérdésére válaszul megmondtam az igazat. Ott ült a többiekkel az egykori parancsnokom is a bizottságban és nézett a semmibe. Az ellenforradalom idején megtévedtetek ti fiata-lok, nagy hiba volt, csóválta a fejét az elnök, bevonulni a hadseregbe viszont dicsőség, megtiszteltetés, a bizottság hallgatott, azután kiküldtek. Soha sem soroztak be katonának, lövész, tüzér, ezt vezették be a katonakönyvembe, a tény, a jókora fekete pont viszont sehol sem került elő, semmiféle káderlapon.
Megmenekültem, igaz a dicsőségből nem részesültem emiatt.
Apám és korosztálya pontos volt és az igazságot akarta minden áron megfogalmazni. Továb-bá, hogy mi a különbség a valóság és az igazság között. Ha vele beszélgetnék erről, körbe járnám, hogy mi minden volt még menekülés és megmenekülés. Azt is hozzátenném, hogy szerintem hiba összekötni a kettőt, mert nem igaz, hogy a megmenekülés a menekülésből következik, még kevésbé igaz, hogy be is fejezi. A menekülés állapot, a megmenekülés ellenben koncepció. Különösen értel-miségiek gyártanak belőle sokat. Persze az is igaz, hogy az egész élet egy nagy menekülés. Ez szép könyvcím vagy egy slágergyanús szám utolsó sora. Csakhogy szépnek lenni ma erőltetett. Mióta mi vagyunk a felnőttek, más szelek fújdogálnak, amelyek mellesleg és újabban már a kijárat felé terelnek, mert itt vannak az új, felnőtt, fiatalabb nemzedékek a maguk saját történeteivel. Ők így mondják, a menekülés ma nem kategória.
Minden megváltozott harminc év alatt. Az ipari társadalomból átléptünk a tudásalapú és a kommunikációs társadalomba, a világtérképet átrajzolták, eltűnt róla a piros meg a rózsaszín,
Eu-rópa stagnál a drága szociális piacgazdaságával, az USA vezet az új technológiákkal, jön fel Kína és India. Felgyorsult a világ, környezeti, biológiai és népesedési katasztrófákkal, Afrika tele van AIDS-szel. Nincsenek szavak az új helyzetekre, hova lett a haladás, a progresszió? Most nem kell magyarázni, fejtegetni. Például a pontosság ma gyorsaságot jelent. Hol itt az igazság, mi a valóság?
Visszajutott hozzám, hogy nemrég egy fiatal és befolyásos döntéshozó azt kérdezte, amikor a személyem szóba került: „Nem lehet, hogy túl lassú?” Olyan ez, mint, amikor valaki egészen más étrendet követ. Se hús, se desszert. Nem pont rá értem, de mégis, mondjuk, hogy van olyan gon-dolkodásmód, amelyik nem tudja mit jelent az árulás, mert nem ismeri a bizalmat, azaz nem bízik senkiben. Ez egész életszerű. Nincs mit, vagy kit elárulni, ha nem lehet mire hivatkozni. Kérdés:
az mennyire általános, hogy a bizalom nem kategória? Ez újabb kanyar. De szerintem menekülni akkor is lehet, ha nincs, és akkor is, ha van bizalom. Vagyis a menekülés független az árulástól és a bizalomtól. Nem az a lényeg, hogy mi elől menekülsz. Marad tehát annyi, hogy tudom, lassú vagyok, mert érdekel a menekülés, mint kategória. Nekem kategória. Nem szakszerűen és kizárólag a saját, magán használatomra értve: a menekülésből a suhanásra vágyom a legjobban. Vágyakozom utána, sőt időről időre, akár tetszik, akár nem, be is következik, ami viszont, elismerem, lassít. Ezt jól látja a fiatal döntéshozó a magas pozíciójából.