1880-as évek.elején még nem volt vasútja a Hortobágynak. Simonffy Imre polgár
mesterék a honvéd főparancsnok József fő
herceget, az egykori nádor népszerű fiát a város ötös-fogatán repítették ki a nagy pusztára. Dely Mátyás hortobágyi állatorvos
nak a főherceg előtt ,,leadott“ jelentése sze
rint a puszta akkori összes négy- és kétlábú népe húszezer darab szarvasmarhából, ötezerötszáz lóból, tizenkétezer darab sertésből, harmincötezer darab juhból, negyven szamárból, kétszázötven pásztorból, Farkas Berti komisszárussal együtt hét pandúrból, két állatorvosból (a máig is élő derék Axmann bátyánk volt az egyik), Medgyaszay Sámuel mátai biztosból, Szabó gazda horto
bágyi kűcsmárosból és a kintlakozók házanépeiből állott ez a népség, a hortobágyi komondorok hozzászámítása nélkül. Valamennyien nagy érdeklődéssel, szeretettel vár
ták, fogadták a főherceget. Az Árkus-folyó mellé, a török hódoltságban pusztult Zám falu helyén, ahol valamikor apátsági templom és kolostor állott és a föld népét cisz
tercita szerzetesek tanították gazdálkodni, három szép gulyát felhajtottak. A régi híres, becsületes hortobágyi számadó, Debreczeni Ferenc uramnak Gyuri nevű, már szintén gulyásszámadó igen derék, szép fia katonásan megállóit a főherceg előtt. Annak rendje, módja szerint bemutatta magát. A főherceg nyájasan megkérdezte a gulyástól :
— Debreczeni gazda, hány darabból áll a gulyája ?
— Az ezer darabnak a fele van itt együtt, fenséges uram!
— Sok baj lehet ezeknek az őrzésével.
— Fenséges uram, be vannak ezek riktolva !
— Nem értem ? !
— Ha parancsolja fenséges uram, megmutathatom ?
— Kérem a gazdát!
— Látja fenséges uram, hogy a gulyám eleje ott most ni, arra a nagyiványi templom irányába indul ?...
— Látom !
■■— Most tehát tessék parancsolni... Azt akarja-e fenséged, hogy az eleje visszaforduljon, m egálljon?...
Vagy pedig inkább azt, hogy a megindult eleje, amit a kolompos tehén vezet, jobbra felénk, vagy balra indul
jon-e ? — A főherceg elkomolyodottan hallgatta Gyuri gulyást, majd kis idő múltán megszólalt:
— Erre mifelénk forduljon !
— Héj, te ! — Amikor Gyuri gulyás hatalmas hangján egyet kurjantott, a mozgolódó csapat mindjárt megállott.
A kolompos tehén, mintegy hallgatódzva, felemelte fejét.
— Héj, te ! . . . Héj, te ! — Gyuri gulyás még kettőt kur
jantott, mire a méltóságos szép hófehér, komoly gulya a kolompos tehén után csakugyan megindult a főhercegtől megjelölt irányba...
— Héjnye ! — A főherceg ámultán megcsóválta fejét.
Végig-végignézett Debreczeni György számadón. — H é jn y e !... Ilyesmiről nékem mégcsak sejtelmem sem v o lt ... De, hát hogy is lehet ezeket így betanítani ?
-— Értelmes, inkább szelíd, mint durva bánásmóddal...
Nem pedig olyannal, amilyennel engemet a harminc
kilences bakáéinál riktoltak. . .
— Hm ! — Simonffy polgármester halkan köhécselni kezdett, György számadó elértette a csendes figyelmez
tetést, lángbaborult arccal felszegte fejét.
— Fenséges u r a m !... Bocsánatot kérek bátor be
szédemért !
— Tudom én azt, úgyis, Gyuri! — A főherceg el
mosolyodott. A város méneseinek, a bikagulya megtekin
tése után Kardos János számadó ökörgulyájához -kocsiz- takl A magyar és erdélyi fajta gyönyörű jószágok két gulyában legeltek... Midőn odaért a kocsisor, az egyenes
termetű, vastagbaj uszú magas, ősz számadó az első kocsi
hoz lépett széles karimájú, túzoktollas pásztorkalapját illendően megemelte. Tisztán, messzecsengőn köszöntötte
az első kocsin érkezőket:
— Adjon az Űristen jónapot... Isten hozta mihoz- zánk nagyságos főherceg uramat!
— Adjon Isten kelméteknek is ! — A „magas vendég1' melegen viszonozta az őszinte magyar köszöntést, miköz
ben a kocsiról lefelé iparkodott, Simonffy polgármester odasugta a marcona öreg számadónak :
127
— Nem nagyságos, hanem fenséges úr a főherceg ! — Ám, János gazda sem hagyta szó nélkül, még hangosabban visszasugta a hatalmas debreceni polgármesternek :
— Hát, tán nagyobb úr ez, mint az erdélyi fejedelmek voltak ? ! — József főherceg jól hallhatta a mindkét részről való összesugdolódzást, mert környezete nagy megrökönyö
désére egész váratlanul odafordult az öreg hortobágyi számadóhoz :
— Igaza van, számadó gazda ! . . . Azok az erdélyi fejedelmek valóban hatalmas, derék emberek voltak s így csak maradjunk a nagyságosnál... Nem vagyok én olyan se’, mint ezek voltak ! — Kardos János meg rá
mondta :
— Úgy van, nagyságos u r a m !... Kigyelmed jól fogja fel a d olgot... Node, köszönöm is, hogy ide elfáradt...
Itt uram, van mit látni. . . Ilyen kétezer darab szép ökör az egész világon nincsen több egytáborban.
— Ez már igaz ! — A főherceg gyönyörködve szem
lélte a szép, hófehér állatokat. János gazda pedig — a szépeknek párjokat keresve — sorban bemutogatta a szelid, barnaszemű remek jószágokat.
— Ugy-e, szépek nagyságos uram !
— Szépek bizony !
— Osztég vannak-e nagyságos uramnak ilyen ökrei ?
— Vannak, János gazda... Csakhogy nem ilyen szép- szarvúak...
— Szeretném a fajtáját lá tn i!
— Meg fogja látni, János gazda... Küldök egy szép bikát Debrecen város gazdaságának.
— Köszönjük, uram ... De, a legszebb pár ökröt megmutatom m é g ... Amott áll a gazdája i s . . . Nánási Ferenc nemzetes uram ükigyelme ! — A főherceg annyira gyönyörködött a sok szép jószágban, hogy az idő múlásá
val együtt teljesen megfelejtkezett a további programmjá- r ó l... A szárnysegédje, gróf Csáky ezredes, végül is a nyitott órával a főherceghez lépett, a főherceg — a fel
mutatott órát látva — igenlőleg bólintott fe lé ... Amikor János gazda ezt észrevette, odaszólt a főhercegnek :
— Nagyságos uram ... Ennek a katona úrnak sincsen talán két ökre sem ? . . . Azért unja itt m agát! — A fő
herceg a tiszaújlaki Roykó-pedrővel szúrósra pederített bajusza alól elmosolyodott:
— János gazda, hiszen nem gazdálkodik a gróf úr !
— Nem-e ? ! — János gazdát még inkább elfutotta a méreg. — Talán mert nincsen is mibe ? !
— Jó orra van az öregnek ! — A többi aranyos kön
tösű főkatona hamiskásan összenevetett s halkan oda- sugtak a száját félrerándító ezredesnek.
*
József főherceg a harmadik nevezetes hortobágyi fő- pásztoremberrel a csárda nagy ebédlőjében akadt össze.
A hófehérbe tisztán kiöltözött Hüse István, az őszbecsava- rodott számadó kívül kormos, belől fényes vasbográcsban kínálta a pompásan pirított tepertős, tésztás (kétszeres) sárgakását... Valahogyan a bogrács kormos oldalához ért a főherceg újjá s talán akarattal őszes hajához törülte a z t ... Az öreg számadó ezt látva, felsóhajtott:
— Úgy, úgy, fenséges uram ! . . . Nagy kár volt annak a hajnak megőszülni... Ismét feketének kellene annak lenni, de a test fiatalságával i s . .. Hejh ! . . . Mert, ha mi megvénülünk, elmegyünk. . . Az semmi! . . . De, ha fen
séges uram meghal, mi magyarok árván maradunk ! — Az öreg számadónak a szeméből a könnyű is kiperdült, még a főherceg vigasztalta :
-— Ez a természet rendje, öregem ... Node, éppen azért adott az Isten fijúkat... Azok majd követik az apák példáját! . . .
— Adja Isten, hogy úgy legyen, fenséges uram! — Az öreg Hüse István a szemét megtörölte a borjúszájjú inggel és most már felvidultabban kínálta tovább az étvágy- gerjesztő illatú bográcsot... A nádudvari magyar mu
zsikus, a tömpeorrú Rimóczy is az ajtóhoz somfordáit ekkorra. Miután a főherceg megadta az engedélyt, Rimóczy cincogtatni kezdette a hegedűt és a hamiskás, szomorkás nótát a maga hamis hangján is énekelni kezdte:
S zegény P e lb á r t J u lc s a ’ N em t u d j a m i b a ja . N em t u d j a m i b a ja . H o g y , az ő sz o k n y á ja E lő l, m ié r t k u r t a ? M ié rt o ly a n k u r t a . . .
Móricz Pál : Hortobágyi legendák