avaszi virágfakadáskor különösek az éj
szakák a Hortobágyon. A puszta, pázsitja még érintetlen hamvaszöld. A harmat- gyonggyel rakott fűszálak, édesillatú gyenge vadvirágok féloldalt hajladoznak, mámoro
sán illatoznak a részegítő harmattól. A csere
bogár a szőlő kertes Józsa-falucskában ilyen
kor fekszik bele az almavirág, a körtebimbók mézes kelyhébe. A harizs kint a pusztán, a hódító virág- szagú mezőn ilyenkor kergeti szerelem-mámorosán párocs
káját. A magános ezüst kócsag, melynek párját valahol messze lelőtték, féllábon ilyenkor tűnődik a pusztai .tó
parton. A bújkáló hold selymes fényénél a kövér potyka is kacéran a víztükrére veti pikkelyes testét. Zsengenek- zsonganak a pusztán a csapongó titokzatos éjszakai boga rak, szőrös csáppal falánkul falják, rabolják a reszkető kis virágok mézét. Az ilyen mámorító illatos éjszakákon, fűvekből, virágokból, bogarakból lágy, delejes fények sugároznak széjjel és megfoghatatlan ragyogások hullám- zanak az óriási mezőségen. De, támadnak azután vak, setét, félelmetes árnyaktól szörnyű éjszakák is. Az ördögök nagyanyja zúgó fergetegeket támaszt. Zsibbadt, titok
zatos, nehéz álomba sülyed az egész nagy Alföld. Korom
fekete vadfelhők tévelyítő setéten omlanak alá a mély
séges síkságra. Olykor az éjszakai sűrű, hideg eső is meg
indul. Másnap szikkadtéval szérűnagy területeken, kövér, húsos gombák bújnak elő. Csodálatos, titokzatos kört alkotnak. „Boszorkánytáncnak" nevezik az ilyen külö
nösen megjelölt helyeket. Olykor azonban az eső elmarad, csak száraz-villámok dörögnek, cikáznak a messze-messze fekete tá jb ó l... Az éjszakai bolygóknak, a más jószágából gazdálkodó félkézkalmár betyároknak kedvesek, hasznosak az ilyen vaksetéten viharzó éjszakák... A kuvaszok a szárnyék tövébe húzódnak. Lompos birkabőrbundáját, ha kiváltkép a számadó nincs odahaza, fülére húzza a
bojtár. A merésznek ilyenkor szabad a vásár... Tar uram, a számadógulyás is, amikor másnap délután Debrecenből a gulyához visszatérült, a napsütésen nagy kavarodásban találta a bojtárjait. Szégyenkezve újságolták :
— Gazduram ! Megcsufoltak m in ket...
— Ebanyátok! Ennyi felnőtt ember csak nem ijed meg a maga árnyékától.
— Nem az ijedtség volt itt a főbb baj !
— H á t ? ! . . . Nyögjétek ki mán.
— A szörnyű vaksetét éjszakai viharzásban, éjszaka
járók, lappangó betyárok megcsapták a gulyaszélit. . .
— Tyüh ! Az ebanyátokat! — Kopogósát károm
kodott a gulyásgazda.
— Azok bizony elhajtottak... Még a kutyák sé’
vették észre... Egész kis falkát elhajtottak bizony azok !
— Tyüh — A gulyás mérgibén majd kettéharapta a kemény, fehér farkas-fogsorát.
— A nánási réteknek mind a mellett nem hajtották a jószágot! — sunyítótta szégyenkezőn a nyomhajtásből már visszatért öreg bojtár.
— Tyüh, te ! Gabri, te ! . . . Nyergesetek a hók át! . . . Csak ne szeredásozzatok sokáig ! — Már nyeregbe pattant a rettenetes mérgű vén gulyás. — Gabri, te Meg te, kutya ragyás Pákozdi, nosza fel! Gyerünk! — Szilágyi Gábor kedves öreg bojtárjával, meg a szilaj nagyerejű ragyás Pákozdi bojtárral betyárt hajtani ékképen néki- zudult Tar Mihály gulyás. . . A Tiszának vették áz egyenes utat. Tudták Tar uramék, hogy túl a Tiszán se’ széle, se’
hossza a végetlen jász-pusztáknak s akad ott mihamar gazdája a lopott jószágnak. A tiszairévnél csakugyan már jelezték a nyomot az ösmerős révészek, de szigorúan bizo- dalmasan. . .
— Három cifrászűrös valóban itt hajtott át egy fehér falk át!
— Hejnye ! Hejnye ! — Tar gazda megcsóválta fejét.
A révészek leírása után felismerni vélte az egyik cifra
szűrös éjszakajárót. — H ejnye! H ejnye! Pedig ez is sokszor megnyalta a vasfazekam főztibül a száját...
— Ammeg, csakis a rossz Füsti Jankó le h e t! — Véle
ményezte megfontoltan Szilágyi Gábor öreg bojtár.
— Abbiz az ! — Tar Mihálynak megcsillant a szeme, majd hunyorított hozzá. — Ha ez így ig a z .. . Füsti Jankó cimbora a Kopogó-csárdát, a szép özvegy Sárika csárdásnét el nem kerüli! . . , Ütbaejti, bármerről forduljon. —-Ámde
73
ezeket már nem hangosan mondta, hanem csak magában gondolta Tar gazda.
— Szerencsés u ta t! — Elköszöntek a révészek.
Bizony még nagyéj szaka is lovagolni kellett, mire a három gulyás elérte a magános pusztai csárdát... A holdas éj
szakán az állás tövében messziről fehérlett a heverésző falka-jószág. Amikor közelebb értek, a gulyásgazda mindjárt felismerte a címeres szarvú tinókat... De, alig ugrottak le a nyeregből, már tápászkodott a jószág mellől egy cifraszűrös. . .
— Tyüh í Azt a ! — Tar Mihály gulyásgazda kemény foga között elharapta a kikívánkozó szó t; ám botjával olyant cserdített a tápászkodó cifaszűrös fejére, hogy az jajdítás nélkül gyepre d ő lt... Mégcsak nem is mukkant, hanem azonmód kiadta fekete páráját. Kámpec lett bizony ennek, pásztorálmosító éjszakákon ez sem csatangol többet a Hortobágyra; de még az a másik cimborája sem, aki az iszonyú puffanásra —- bajt sejdítvén — riadtan felugrott..-. A nehéz pásztorbot ezt is hangtalanul földre- sujtotta. Tar Mihály számadó igen kurta búcsúztatót mondott felette:
— Üsd agyon, Pákozdi! . . . Azután ássuk e l ! Nem keresi sen ki! — A harmadik cifraszűröst, a hetyke banda
vezért a csárdában, a szép kocsmárosné nyoszolyájában szorították meg.
— No, hej ! . . . G áb or!... Kasornyába kötni ezt a legényt !---- A rossz Füsti Jankó kapálódzott elébb, de Szilágyi, az öreg bojtár, olyat csapott az arcába, hogy menten elborította a vér. . . A slingelt párnás ágyra b u k o tt... Mire eszméletre tért, már — két kezét, két lábát kegyetlenül összekötve — kasornyába rántották.
A mestergerendáról — hátát, hátulját kifeszítve — tehe
tetlenül csüngött a kapcabetyár___ Tar számadó, a szót élesen foghegyelve, újból megszólalt: — No, most, G ábor... Rajta! Szabj’ neki nadrágot, amilyent meg
érdemel . . .
— Jaj, Mihály bátyám ! . . . Jaj, te hóhér Szilágyi! — Éktelenül bőgni, ordítozni, rimánkodni kezdett a tehe
tetlen betyár.. . Hiába siránkozott, rimánkodott a betyár szeretője, a szép csárdásné is, Gábor bojtár a két marokra fogott karikásostorral véres foszlányokra hasogatta a betyár bőrét.. . Csak amikor már teljesen elalélt, nyögni sem tudott, hagyták sorsára vérbefagyottan, eszmélet
lenül a mestergerendáról hullaként lecsüngő embert. . . Tar Mihály számadónak ekkorra lehűlt, eloszlott a szörnyű
m érge... A búcsúzásnál, mikoron a kiparancsolt boritalt már elfogyasztották, harag nélkül, megjegyezte :
— Ha túl é le d ? ... Ezt a leckét sose felejtsd el, Jankó ! . . . A nagy Hortobágyon többé gazda nélkül ne csinálj ilyenféle éjszakai vásárt! — Hosszú, nagy idők múltán Füsti Jankó, a cifraszűrös betyár utóbb mégis feltűnt a Tar Mihály gulyájánál. Most nem éjszaka lap
pangott oda a betyár, hanem fényes délben köszöntött be, más becsületes, rendes útasember módjára. Amikor a lováról leszállóit, nagyon alázatosan megemelte tollas kalapját. A gulyások, bár kezet nem fogtak vele, helyet szorítottak neki a parázshússal tele bográcsnál.
— Ülj közibünk, no ! S, ha éhes vagy, falatozzál! — A betyár nem várt további kínálást, majd mikor az evésen túl voltak, hogy megjavúlását kimutassa, rátért a régi fájdalmas esetjére:
— Mihály bátyám 1 Ha rossz néven nem veszi, mon
danék valam it!
—- Héj, te Gábor ! . . . Fordítsátok meg a g u ly á t! . . . No, hát hallgatlak ! . . .
— Csakis Tar bátyámnak köszönöm, hogy most ilyen becsületes ember vagyok. . .
— Ne te, ne ! . . . Túlságig ne dicsérd magad !
— Sose felejtem el azt a kínzást, gazduram ! -— Szólt a betyár. — Még a hetvenhetedik unokámnak is testa- méntumban meghagyom, hogy olyat ne tegyík. . . Node, énse* teszek többé o ly a n t! . . .
— Hm ! — Tar Mihály gulyásszámadó gazda ka
ttintott. Füsti Jankó, a nyalka betyár alázatosan, zavaro
dottság nélkül folytatta :
— Inkább gondját viselem a nagy Hortobágynak!
Kedves jó Mihály bátyám ! . . . Csak nekem szóljanak !.
Ha csupádon egyetlen darab jószág eltévelyedik innét, tíz másikat hozok helyette túl a Tiszárul. . .