hortobágyi pásztorok királyi köztársaságá
ban a juhászok a népség, katonaság. A csikós, gulyás voltak a főrendek. A kanászra illett a bocskoros nemes nevezet. Mint népség, katonaság, ami inkább a tömegükre vonat
kozott, a juhász sem volt lekicsinyelni való.
A juhászok homlokán is ott ragyogott a büszke jel, amit a szabad puszták napja égetett a magyar pásztorok nyilt arcára. Némely uraság megtört, alázkodó házi cselédségéhez képest a maga ka
rámja körül úr, emelt fejű egész férfi volt a juhász is.
Odaelő, amikor még több volt a szabadság, éppenséggel nem voltak érdektelenebbek a pásztor-világ lovonjáró csikós-, gulyás-főurainál sem. Egyik-másik juhász olyan volt, mint magányos jegenye a pusztán, a Hortobágy sík
földjén túl szállott a hire. . . Gombos János juhászszámadó éppen ilyen nagyhírű hortobágyi pásztor volt. A közép
magasnál ugyan nem volt nagyobb Gombos, hanem a vastag csontozató, tölgyárbocfa izmú széles felsőtestéből két erős ember kitelt volna. A bámulatos, hatalmas törzs
höz illő nagy volt a feje, ám rózsásarcábói világoskék nagy karikaszemek ragyogtak — gyermekszelíden. A magyar komondor-kutyáknál láthatni ilyen hűséges, okos, bátor, vidám, nyilt szemeket, melyeknek némely figyelmeztető felvillanásából azonban kilángol a tiszteletet, tartózkodást ránkparancsoló őserő. . .
Gombos János juhászhoz fogható erős ember nem került másik a Hortobágyon, a messze vidékéig sem.
Bármely nagy ökörnek a két első lábát, az egész törzsét úgy felemelte a levegőbe, hogy csak a hátsó lábvégei érték a földet. Emellett olyan békeszerető, szelíd természetű ember volt, hogy — valóban — ,,a légynek sem ártott'1.
A gondolatban sem bántott meg soha senkit. Senkivel soha nem perlekedett. A komáit inkább megmosolyogta, amikor csúfolták:
— No, a komában is egy jóasszony veszett e l ! —-Gombos János mulatott az ilyen oktalan évődésen.
— Jól van ez így, komám ! . . . Mert ha én is olyan garázda, nehéz természetű volnék, mint az a kutyaütő vén Csibi, régóta a tömlőé fenekén rothadnék ! —- A komák magukban igazat adtak Gombos Jánosnak. A vén Csibihez hasonlatos garázda juhász valójában nem került a Hor
tobágy mellékén. Az élőfába beleakaszkodott ez a fékez- hetetlen vén ember. Ha földig verték, máskor „csak- azért is“ újból kezdte. A debreceni nagyvásárban vere
kedés sohsem eshetett meg a vén fene Csibi juhász nélkül.
Tulajdon édesfia sem állhatta ki az öreg Csibi kötekedő természetét. Pompás sugár fiú volt ez a Csibi Pista. A ká
romkodást is utálta. Gyerekkorától mindig imádságos volt, a hortobágyi szent juhász, a híres öreg birkatolvaj Csontos János éppen ezért szerette meg a fiút. Alig volt tizennégy esztendős a gyerek, a hortobágyi szentjuhász tíz darab anyajuhot hajtott a Pistinek.
— Ezeket a juhokat a Jóisten azért küldötte neked fiacskám, mert sohasem káromkodol! — A hortobágyi szent szelíden, szeretettel megsimogatta kis kedvence fürtös fe jé t... Csakis őkegyelme tudta, hogy valamelyik mocskos szájú Istenkáromló juhász az ország melyik részében keresi az ellopott anyajuhokat?... A horto
bágyi juhászok különben mindnyájan szerették a kedves viseletű, jókedvű Csibi Pistát. Nagyrabecsülték azért is, mert nemcsak szóval, botra is bátor legény volt Pista.
Ébren alvó, minden kis zajra talpraugró legény volt ez a Pista. A hortobágyi fogadóban sűrűn fordult szó Pistáról.
Mostan is, hogy bent az ivóban, a vastag tölgyfaasztalnál vagy tíz öreg juhász tanyázgatott, Csibi Pista szórakoz
tatta a juhász társaságot... Odakint a „koplalónál" ki
kötve ugyancsak tíz szamár szundikált, a Gombos János fekete csődörszamara ritkaságszámba ment közöttük, mintahogy a gazdája meg a juhászok között volt a leg
első . . . Csibi Pista bent az ivóban — az öreg pásztorok szórakoztatásául — botrakapott. A kemény kampósbot úgy forgott a kezében, mint valami szélvitorla. . . A levegő
vel szinte egygyé vált a szörnyű éles süvöltésű, káprázatos szélvitorlaként forgatott bot. Még Gombos János is meg
bámulta ezt. A legénynek elismeréssel nyújtotta oda a tele borosüveget:
— Nesze, Pista f i a m ! . . . Húzdd meg jól!
— Köszönöm a János bátyám hozzám való jó
ságát !
— A legény jót húzott az üvegből. A híres számadó, Gom
bos János, tetszőleg „mustrálta11 végig a bojtárt.
— Ember vagy a talpadon. Szerelmetes fiam ! . . . Szemedbe megmondom néked : — Ügyes v a g y ! Jó pász
tor vagy ! Megbízható ember vagy ! . . . S, ha akarod, Szentmihálytul benkoszton első bojtárom lehetsz.
— Mán hogyne akarnám, János bátyám ! . . . Men- gyek bizony én ! — Örvendezte a legény ! — Boldog leszek, ha kendet szolgálhatom... Legalább minden juhá- szi tudományt eltanulhatok kelmédtől! — Gombos János tovább puhatolódzott:
— Ecsém ! . . . Én idátig nem sokat társalkodtam v e le d ... Hallom azonban, hogy igen bátor ember vagy és hamar perdül kezedben a bot ?
— Ami ezt illeti, Gombos bátyám, ez körülbelől igaz i s . . . Magam sem félek egypár koppantástól. . . Olyan
félét mán az én koponyám is kapott, hanem líket (lék) még nem ütöttek rajta! — Gombos János megtapogatta a legény fejét.
— Erős fejed van, fiam ! . . . No, de idátig az én fejemet sem lékelték m e g . . . Pedig fiatalabb koromban lett volna benne módja ! — Csibi Pista csak kimondta, ami a begyében volt.
— Nem is legény ütötte meg azt akkor, bátyám ! . . .
— Pista ! . . . Tán te azt hiszed, hogy te az a legény vagy?
— En azt hiszem, bátyám !
— Nono, Pista fiam ! — Gombos János derékon kapta, megszorította a legényt.
— Jaj, Gombos bátyám ! — A legény fájdalmában felkiáltott. — A lelket is ki tudná kend szorítani belőlem !...
— Pista, t e ! . . . Hát, azért mégis idemernél ütni a fejemre ?
— Oda ütök én, ha bátyám úgy akarja ! — Gombos leemelte a kalapját:
— No, Pista ! . . . Hadd látom, hogy milyen bátor ember vagy ? . . . Üss ide ! . . . Hiszen, nem mindig azaz igazi ember, aki üti, hanem, aki állja...
— Jól van, no ! . . . Ha akarja bátyám... Odaütök !
— Akarom ! Akarom ! Üss hát ide ! — mondotta a hatalmas juhász. A másik pillantásban Csibi Pista már felemelte a kampót s odacserdített a Gombos János fejére... Sikerült a lékelés, a vér menten kibuggyant a juhász fejéből. Amikor a hatalmas Gombos János véres fejére szorította a zsebkendőt és ülőhelyéből felemelkedett,
91
a többi juhász megilletődötten nézte az emberi alakú oroszlánt... Megrebbenve széjjelebb húzódoztak... Mi lesz most ? ! . . . Hisz’ félkézzel széttépi ezt a legényt. . . Félve várták, mit mond ez most ? . . . De, Gombos János, mintha semmi sem történt volna, egész’ szeliden csak ennyit szó lt:
— Gyere közfelebb, fiam ! — Csibi Pista bátran mel
léje lépett, a szempillája sem rezdült meg, midőn Gombos János a karját feléje nyújtotta és kezet fogtak. — Ember vagy, fiam ! . . . Most mán látom, hogy van bátorságod, ha engem is meg mertél ütni, aki pedig széttéphetnélek...
Most már igazán teljesen megbízom benned ! . . . Az első bojtárom most mán csakugyan te leszel, kedves szolgám!
— Megkövetem János bátyám at... Ennél egyebet én sem vártam ... Hiszen, kegyelmed parancsolta, hogy üssem m e g . . . Én, hát csak a parancsnak tettem eleget! — A ragyogó szemű, nekividámult Csibi Pista sem mondott ennél többet.