ádudvaron a kuriális nemesek között első vagyonos, vezető ember volt nemes Szegedy János. 1848-ban, amikor a pap a templom
ból meghirdette a haza veszedelmét s az épkézláb magyarok mind felcsaptak honvéd
nek, nemes öreg Szegedy János, a templom
ból hazamenet, karikába állította fiait és így szólt hozzájuk:
— Kedves fiaim ! ami igaz, az igaz ! . . . Ezzel az új szabadsággal mi nemesek nem nyertünk semmit. A robotos paraszté lett a haszon és dicsőség. Ezentúl minékünk is
E
arasztmódra fizetni kell réven-vámon. Ezentúl a paraszt író minket is kiparancsol közmunkára és egyenlők leszünk a rongyos ködmönű zsellér Újvárosi Balázszsal. . . Most hát azért mi is azt mondhatnánk, hogy az új szabadságot védelmezzék meg a felszabadult parasztok... Azonban, kedves fiaim, ez szamár, gonosz beszéd volna és mi csakugyan másként is cselekszünk... Mert, hiszen egy Isten teremtményei vagyunk mindnyájan. A születésben nincsen érdem, a becsületes munkás érdemli a jutalmat. Különben is közös a magyar családfánk, közös az édes magyar hazánk.. . Ami eddig volt, az elm ú lt... Ha, a mi őseink megszerezték, századokon át fegyverrel védelmezték a drága hazát, mi harcosvérű leszármazóik jópéldával mu
tassuk meg a felszabadult parasztnak, hogy miként kell megvédeni ezentúl is a nemzeti szabadságot.. . Én, mint afféle rokkant, vén ember, felcsapok nemzetőrnek, most pedig tőletek is megkérdem, fiaim, hát ti hogy és mint akarjátok ? !
— Édes apám, mi honvédek leszünk I
Még az öt esztendős legkisebbik Andris fiú is oda
kiáltotta :
— Elmegyünk, édes apám !
A hat nagyobbik Szegedy-fiú csakugyan mind elment a táborba... Az öreg Szegedy János később még annyit
hallott felőlük, hogy mint veressipkás honvédek, Szent- Tamás körül a sáncoknál, a rácokkal vívott harcban, egy- szálig elestek... Nemes öreg Szegedy János inkább a haza veszendőre vált sorsát siratta. Elesett fiai helyett meg
maradtak az unokái és most már ezeket nevelte a hazá
nak . . . Esztendők múltával, már a zsandáros német világban, egyik zivataros éjszaka lopvást bekopogtattak az ősi Szegedy-ház ablakán, az öreg Szegedy János való
sággal elrémült az ablakot beárnyékozó arctól.
— Te vagy az, Mihály ? ! — kérdezte elfulladt hangon.
— Én vagyok, apám-uram!
— Hát, te nem haltál meg ? I Hiszen midőn többi testvéred odaveszett és halálhíreteket hallottam, azzal vigasztaltam magamat, hogy a te véred is kiömlött a ma
gyar szabadságért! — mondotta a kemény ember.
— Édes apám, akkor engem halálrasebesülten szed
tek f e l ... De, én már csakugyan afféle hazajáró lélek vagyok! — a Mihály fiú szomorodottan felelte. Más fogadtatásra számított. Nem is sokáig lézengett az apai háznál, pár hét múlva örökre eltűnt Nádudvarról.
*
A Hortobágy-folyó mellékén félelmetes, titokzatosan zúgó rengetegként terült el a nádas. Régentébb a réti farkasok meglakták a hortobágyi nádasokat. . . Egyszer híre futamodott a pusztán, hogy a nádasokban valami hosszú hajú hosszú szakállú torzonborz ember lappang.
A pásztorok némely holdas estén látták, meglesték, mikor a nádasokból redves csónakján előcsúszott és a folyó tisztás vizén halászgatott... Óvatosan kerülte a kiván
csiakat. Hajnalban egy-egy zsák hallal belopózkodott a szomszédos tanyákra, falvakba, a sót, kenyeret, hagymát, szalonnát, egyéb apró szükségletét ilyenkor szerezte b e...
A zord tél sem szorította ki a nádasból. Télen át léket vágva halászgatott... A zuzmarás nádrengetegből ki-ki- felhődzött a tüzelgetésének füstje.
A hortobágyi nádas remetéje az 1860-as években már őszes ember volt s bár folyton változgatta a nádasban lakótanyáját, Dely Mátyás, a hortobágyi állatorvos, min
den rejtekhelyén felkereste a különös pusztalakót...
1865-ben utoljára találkoztak. Nádkunyhója előtt, a gyepre terített juhászbundán feküdt a beteg remete.
Ezúttal közlékenyebben íogadta az orvost.
— Honvéd voltam én, orvos ú r ! — Mondotta. — Szegedy Mihály a nevem I A nádudvari nemes Szegedy
15
János gazda fia vagyok. Negyvennyolcban öt testvérem
mel Nádudvarról kerültem le a délvidéki honvédseregbe.
A piros sapkások között szolgáltam. Öt testvéremet meg
ölték a rácok. Szenttamásnál magam is súlyosan meg
sebesültem, amikor pedig újból lábrakaptam, a Bem-apó erdélyi seregéhez kerültem ... Majd a honvéd világ letün- tével Törökországba bujdostam, ahonnét azonban haza
kergetett a h on vágy... Vesztemre jöttem haza. Édes apám vígasztalás helyett szemrehányással fogadott, pedig hiszen váltig keserített engem is az öt testvérem halála...
Búcsuzatlan ott hagytam a barátságtalan apai házat...
Azóta belevettem magamat itt a nádasba... Sok bujdosó
nak menhelyet adtam én i t t . . . A vadmadarak is jól ismernek. . . De, ha mégis nagyon rámnehezedett az egyedüllét, megvigasztaltak a könyveim. . .
— így hát olvasgatni is szokott ?! — A hortobágyi orvos ámultán kérdezte.
— Bizony ! . . . Olvasgatni is szoktam én ! — A beteg réti ember feltápászkodott a bundáról, a kunyhóból kihozott két vastag könyvet. . . A biblia volt az egyik könyv. A másik oktató írást meg egy régi debreceni prédikátor, Szikszai István tiszteletes írta : ,,A keresztyén embernek imádkozni kell“ cím en...
— És most majd így betegen mire számít, Mihály bácsi ?! — Az orvos meghatottan tudakolta.
— Bizony elbetegesedtem. . . Most már csakugyan itt kell hagynom a kedves m agányt... Túl a Dunán lakik egy gazdag földesúri barátom ... Mint bujdosó honvéd főtisztet két évig rejtegettem itt a nádasban, majd most hát hozzá mengyek meghalni.. . Jó éjszakát orvos úr ! —- Öcská bundáján, fejét a zsombékra téve, mihamar elaludt a. béteg ember, áz orvos többé nem látta a különös reme
tét. A kunyhót, csónakját, halász-szerszámait gazdátlanul elhagyta... Ó, te rejtelmes Hortobágy! Ó, te titokzatos magyar életünk... A Hortobágyról nyomtalanul eltűnt a remete... Hová l e t t ? ! ... Hová m e n t? !... Többé bizony hírét sem hallották a napbanéző, csillagokból olvasó, szófukar hortobágyi pásztorok.