zon a tengersima, tengerszéles, tengerzöld pusztán, a Hortobágyon csodatevő szentek nem forgolódtak. Nyílt a hortobágyi lát
határ, józanságra hajlik a puszta férfias pásztornépe. A hortobágyi pásztor az egy Igazistenen kívül erős karjába veti bizo
dalmát és ha lappanganak is babonák titok
zatos tudományokról és szerekről, a nyugodt lelkű hortobágyi pásztornak nem rémséges az éjszaka.
Daru krúgat a Hortobágyon. Baglyok és boszorkányok nem találnak búvóhelyet sem a pusztán, sem a férfias pusztalakók lelkében. Á csillagos mécsekkel kirakott szelíd éjszaka pihenőidőszak a Hortobágyon állatnak, ember
nek . . . Az emberekre rá is fér ez a pihenés. . . Csupán az ökörcsorda pásztorait említem fel. Nyaranként kétezer darab vagy még több fő jármosökröt kivernek egy-egy felséges fehér mozgótömegbe . . . A gyönyörű fehér ősi magyar jószágtömeg hullámzón terjedezik a tengerzöld mezőn. A gémeskútból napjában háromszor kell meg
itatni ezt a villás szarvú, vágyódon bús fekete szemű keléti vér jószágtömeget. A számadót nem számítva, tíz-tizenegy erős bojtárnak nagy dolgot ád egy-egy ilyen gulya, ilyen csordaitatás. A kezdetleges vízszípolyozás kútostoron az otromba cseberrel próbára teszi a legénynek karját, mel
lét, derekát, lábát. A bronzszínű legények a kút torkában, a káván belül fektetett szál deszkáról százszor és százszor lemerítik, felrántják a csebret. A hortobágyi nap izzó fényes hévvel sugárzik felülről, lent a kút hűvös mélyében setéten csobognak a vizek, mégis sem szemök nem káp- rádzik, sem fejők nem szédül meg soha a kemény legé
nyeknek. ..
Az 1883-ik esztendő nyarán éppen ilyen gulyaitatás
hoz készülődtek Kardos János számadógazdáék. Ott tartott pihenőt Dely Mátyás hortobágyi állatorvos is.
Miközben a bojtárok a vizet merengették a telhetetlen
Móricz Pál : Hortobágyi legendák
m
nagy és hosszú vályúkba, a távolból feltűnt a gulya.
Legelészgetve közelgett a méltóságos szép, fehér csorda.
Am, egyszerre rémletes ordítás támadt. . . Az ökrök bús fejüket az égnek felcsapták, bojtos farkukat magasra emelve : — bömbölni kezdtek... Ilyen bömböléssel, ilyen dühödt iramodással csupán csak a farkasra szoktak haj
tani a marhák. . . Dely Mátyásék tenyerüket szemük felé ernyőzték. Nem farkas volt az. Inkább valami emberhez hasonlatos különös alak sinalt a pusztán, nyomában a bömbölő ökrökkel. . .
— Emeg mán kiféle, miféle szerzet lehet, orvos uram ? — Kardos János számadógazda zavartan tana
kodott a csodagyorsan sinaló alak felől.
— Én bizony nem tudom, amíg közelről meg nem látom ! — felelte a hortobágyi orvos.
— A felső része embernek látszik. . .
— Az alsó része meg, mintha csak kereken mozogna !
— Mondta az orvos. — Node, János barátom, bármiféle szerzet is, gyerünk a védelmére, nehogy agyongázolják a megvadult ökrök ! — A pásztorok az orvossal együtt otthagyták a kútat, vályút. Ahányan fértek, az orvos kis szekerére kapaszkodtak. A többi bojtár gyalogosan szaladt a haragvó gulya elé. A csodajószág is észrevette a mentőcsapatot és Delyék irányába vágódott át. Vesz
tére fordított az útján ; mert nekifutott a Borsós-lapos
nak. Hepe-hupás, zsombékos, rétfenék volt ez a hely. . , Veszettül nekinyargalt a Borsós-laposnak, mert a dühös ökrök ugyancsak szorították a Hortobágyon eladdig soha nem látott csodát. . . Delynek ugyan közelebbről már nem volt csoda, hiszen ujságképről rajzolva látott már biciklit.. . — Annál inkább bámulták a pásztorok...
Amikor egyszer csak ,,ripp-ropp“, alig ötven öl távolság
ban a zsombékok közzé szaladt a bicikli... A földpúpocs
kán egyet fel, egyet le ugrott az érzékeny kerékpár...
A vasparipa, meg a lovagja a zsombékok közé buktak.
A váratlan zökkenéstől riasztó reccsenéssel derékban kettétört a csodálatos gép. Kardos János számadógazda rőkönyödötten súgta oda az orvosnak :
— Tekintetes uram, úgy-e, megdöglött az a csodaló ?
— Meg a z. . . Kardos uram. — A veres Delynek hamiskásan villant fel a szeme. — De most azután hama
rosan temessük is el, mert rontás lesz a v é g e ...
— Hej, legények ! Ásót, kapát ide 1 — a gyanakvó Kardos gazda iziben intézkedett. Egyik bojtár az orvos kocsijára pattant s a pásztor-tanyától elhozta a
szerszámo-kát. Dely már ekkor a letört biciklibajnokkal beszélgetett...
Az még se’ holt, se‘ eleven nem volt az ijedségtől. Kimerül
tén szuszogott. Német volt az Istenteremtette. Törve beszélte a magyar szót. . . Kardos gazda kérdőleg pillantott Dely r e ? ... Dely intett nekik. Kardos gazda mindjárt nekibuzdult: — Rajta, fiúk 1 Ne lopjuk az időt. Két ember itt marad gödröt ásn i! . . . Tik többiek menjetek a jószágot itatni. A vasparipás ember észrevette a pásztorok sürgö- lődését. Meredten nézte, hogy a bojtárok mint ássák a gödröt ? . . . Majd, hogy az ásónyéllel miként méresgették a derékbantört vasparipának és a gödörnek a hosszát, s z é lé t? ... Elrémült a német, Ijedten fordult Delyhez :
— Mit akarnak kendtek ? — A hortobágyi orvos ravaszul Kardos gazdára m u tatott:
— Ükelme tudja ! — A tiroli kalapos, térdig érő nadrágos idegen a mord arcú, vastag bajuszú Kardos gazdához lép ett:
— Pácsi, mit mek akarnak maguk ?
— Mit akarunk ? — A mélyhangú Kardos bosszúsan mordult fel. — Hát, mit akarnánk ? Eltemetjük ezt az ördöngős masinát, nehogy megrontsa a jószágunkat...
— Pácsi, aztat nem szabad csinálni ?
— Ha sokat beszél az úr, magát is mellé temetjük.
Érti ?! — A tiroli kalapos ember ijedten vissza hőkölt Dely Mátyás kocsijáig, megragadta az orvos kezét :
— Szépén kerem, ne hagyjon el itt magamra ! — és magyarázni kezdette, mit mondott a nagybajuszú vén ember és kérlelte az orvost, ne hagyja eltemetni a biciklit, mert hiszen a hatóság úgyis csak kiásatná. — Kerem szépén. — Szepegett a német. — Én pecsületes emper vagyok.
— No, ne szotyogj, sógor! — Dely kezet nyújtott a németnek. — Kardos uram ? — A gulyás napba néző szeme okos derűvel villant fel a sűrű szemöldök alól :
— Parancsol valamit az orvos úr ?
— Kardos uram, ne tovább ! . . . Nem boszorkány
mester ez az úr... Messze földről fáradt hozzánk, hogy a mi szép pusztánkon szétnézzen és hogy leírja, amiket itt tapasztalt.
— Értem uram, értem ! De, hát akkor ez az ördöngős masina miről való ?
— Ez az összeroppant vasparipa sem az ördög munkája...
— Hát ? — Dely Mátyás dévajul sunyított a ron
csokra :
163
— Hát, tudja Kardos uram, ilyenen járnak már az urak, mikor sietős a dolguk ! — Kardos gazda megcsóválta a fejét, feddőleg szólt a tiroli kalaposra :
— No, hallja az úr ! . . . Megérdemelné, hogy lovastól együtt eltemessük, amiért ezt a sok jólovat nevelő pusz
tánkat megcsufolta az ördögszekér masinájával... Orvos uram, most már mit tegyünk ezzel az izével ?
— Tudja mit, János gazda ? Rakják fel a szeke
remre, ezt az urat úgyis magammal viszem.
— Hm 1 — az öregebbik bojtár megszólalt a lehetős mély gödör mellől. — Igen ám, de tekintetes uramatyám, ez a gödörásás még sem mehet csak úgy az Isten, vagy az ördög rovására. . .
— No, sógor, érted-e a komát ? — Dely végigmustrált a németen.
— Én érteni! — A német nevetve nyomott pár forintot a bojtár kezébe, majd Kardos gazdához fordult.
Bár töredezett magyarsággal, de őszintén bevallotta :
— Igazsága van az öreg barátomnak. Váltig restellem, hogy erre a gyönyörű pusztára, hol oly’ sok büszke paripa nevelődik, nem lóháton jöttem ... Noha előre megmondta Bészler szenátor úr, hogy baj nélkül nem kerülök vissza Debrecenbe. íme, beteljesedett a szenátor úr sza v a ...
— Ez a fránya csodamasina volt az oka mindennek 1
— öreg Kardos János gazda csendes derűvel rázta meg a letört biciklibajnok kezét, aki valahonnét Sopron megyéből, az osztrák határszélről törekedett a Horto- bágyra. . . Másnap délután azután szekérre került a német vasparipájával együtt. Dely Mátyás szekéren szállította vissza Debrecenbe a Borsós-laposnál megfeneklett horto
bágyi csodát.