© OpenHU 2013.
A szándékosság bűnös magányában sóvárog az éjszaka sötétje. A derült ég már régen elköszönt. Az emberek a napot éltették, míg látták.
Ma már csak egykori dicső emlékét őrzi egy kihaló társadalom.
Temetések sűrű beosztása és a mindennapi életben maradási szükségleteken kívül nincs se idő, se energia az isteni mivoltunk beteljesítésére. Az örökké tartó téli éjszakában élve mesterséges fények tartják fenn a látszatát, hogy még élhető ez a bolygó.
A belátható vég elleni menekülés utolsó reménysugarán civakodik a gyarló hatalmasságok utolsó generációja. Nyomorba taszítják egymást és minket. Hogy mi volt a döntő tulajdonság, ami engedte a pusztítást, és nem szabott gátat a vérfürdőnek, nem tudni. Halálra születés. Az ember szocializációjának fontos momentuma a halál elfogadása, a felkészülés, a belenyugvás. Ez pont olyan értelmetlen agysejt foglaló, mint az Istentől való félelem. A halál is elkerülhető, csakúgy, mint a háború vagy a szegénység. Fejlődésnek nevezünk egy új számítógépet, mobiltelefont, mindent, ami szórakoztat bennünket, vagy megkönnyíti a munkánkat, és itt a lényeg, nem az életünket, csak a munkánkat.
Az innováció a katonaság és az üzlet előjoga. Egyiknek sem érdeke a tájékoztatásunk. Veszélyes, sőt Sátántól eredendőnek titulálják
Csak széles mosollyal robotolás a megélhetésért, büszkén, hogy nem munkanélküliként fagyok halálra egy zsúfolt nagyváros egyik közterén egyedül, mert a szociális védőháló fedhetetlen résein valakinek ki kell zuhannia. Fintorogva tekintünk le nagyzolva a hajléktalanokra, ahelyett, hogy szánnánk tíz perc gondolkodási időt a megelőzésre, hogy mit tegyünk a jelenség ellen. Az empátia nem létezik, nem szabad, hogy hasson ránk. Ez a XXI. század belénk nevelt "igazsága". Rasszizmus, hazafiság, ez viszi előre sorsunk. Fogadjuk el a halált, tegyük hasznossá,
áldozzuk magunkat a célért, ami tíz év múlva olyan jelentéktelen lesz, mint én magam, vagy az álmom, hogy ez véget ér egyszer. A nép lelkesen választ a csomagolások közül, ami mind ugyanazt takarja el.
Félelmetes a marketing hatalma. Mint tényt tálalja elénk, és falatja fel velünk ez esti hírek félórás horrorfilmjét és a reklámokat, a színes nagy-képernyős szadista.
Az elme eltiprása, ez az, amiből meg lehet élni, mindenkit hülyének kell nézni, megalázni, élete végéig tömni belé a hazugságot, és lebutítani.
Irigykedve bámuljuk a jóléti államokat, vágyakozva, áhítattal. Pedig csak annyiban különböznek, hogy Ők még értelmét is látják a robotnak, amiért tartják őket. Ahol valami összedől, ott valaminek újjá kell épülnie, ilyen az ember felfogása: épít, fejleszt, rombol. Aztán általában a már bevált sémában, esetleg apró eltéréssel az eredeti mását építi fel.
Pont itt van a legnagyobb gond. Többnyire nincs tudomásunk az alternatíváról, vagy korlátoznak minket a választásban, így gátolva meg azt, hogy ráléphessünk a jövő útjára, amit már nem félelem, nélkülözés és agresszió között kell valahogy túlélnünk. Tudjuk, látjuk, tapasztaljuk, hogy a jelenlegi életkörülmények inkább egy gép, semmint egy ember szükségleteire irányulnak. Mi, mint Istenek, nem hagyhatjuk, hogy az általunk épített, és fenntartott világ rabszolgái maradjunk.
Túl akarom élni az üvöltést. Elszeparálva magam a fájdalomtól, így csak a fénye jut el hozzám azoknak a szívdobbanásoknak, melyek már nem e világért dübörögnek. Igazat adnak ezek a gyámoltalan lények, annak, aki megköti a kezüket, hisz sosem voltak még szabadok, nem tudják, milyen az. Én sem voltam. De emlékszem arra a pár pillantásra, amit az álmomban éreztem, mikor körülnézve láttam egy bolygót, ahol az élet együtt táncol a halállal, és senki nem tarja ezt félelmetesnek.
Mikor érek meg a feladatra, hogy visszatérjek és magam lehessek az alázat és eggyé olvadó erők minden ragyogása? Nem akarom, hogy elítéljetek, de ha nincs más módja a repülésnek, akkor kirántom magam alól a földet, és majd mind meglátjátok, hogy lehetséges. Eltaszít magától a hatalom, amire a pusztítás és kín koronáját helyezték hazug papok arany és márvány templomuk oltárán, hol embert áldoznak minden vasárnap. Bárcsak magukat áldoznák, elvárható lenne, ha a tisztelet valóban akkora, mint azt prédikálják díszes ruháikban.
Ordít az Isten, igen ő üvölt. És ti elbújtok, mert úgy félitek a halált, mintha ez lenne az utolsó. Mártírok, kik hite acél, sírnak a máglyán és nem is gondolnak másra, csak hogy a fájdalom már sosem ér véget.
Hogy ki az ördög? Én vagyok, és te vagy. Mindenki, akinek a teste megbéklyózza ártatlan lelkét. Amikor csak a fizikai szükségleteink kielégítésével foglalkozunk, rohanunk a gazdagság után, mit sem törődve a tanulással, az úttal, ami tapasztalatok szerzésére jött létre.
Anyagot gyűjtünk szórakoztatásunkra, kényelmünkre és rangunk érzékeltetésére.
Amikor az ember elvesztette a kontrollt a teste felett, elvesztette a kapcsolatát a mindenséggel. Gyarló lett és azóta sem keresi a kulcsot, csak a kifogásokat.
Íme, a XXI. század. A pokol első szintje. A vallások a vég eljövetelével fenyegetőznek, de még ők sem biztosak az apokalipszisben. Így máig szent és sérthetetlen adatokat írnak fölül, csak hogy felelőtlen ígéreteik és az emberek megfélemlítésének hiábavalósága ne vessen rossz színt oly nagyra becsült egyházainkra. A testiség, az élvezetek, a mámor. „Élj a mának!" A propaganda meglegyinti előttünk a szenvedély parfümével átitatott selyemzsebkendőt, minek másik oldalára átlátszó cérnával hímzett szöveg olvasható: Tökéletes ostobaság.
Kevés faj büszkélkedhet vele ezen a Földön, hogy a saját elnyomója.
Végtelenre bonyolított dolgok az átláthatatlanság mögé rejtőzve bújtatják igazi értelmüket. Az eldugott kincs, amire mindenkinek szüksége van, az információ. Az élet értelme, a szenvedés vége, a bosszú napja.
Addig leszünk a tudatlanság foglya, amíg az utolsó húsdarab is fel tudja dolgozni magában, hogy csak magára haragudhat. A bosszú napja, egy újabb, ismeretlen, talán kegyetlenebb szenvedést hasít ki belőlünk és átkozza el vele a holnapunkat. Mi hát a vég? Minek a vége?
Nem ragaszkodok görcsösen mostani életemhez, persze meggyászolnám, de ha az emberiségre egy szebb jövő várna, akkor félreállnék a változás útjából. A nagy küzdelem, az felegyenesedett
majmok küzdelme önmagukkal. Már nem a szél pörgeti a széllapátokat, hanem a lapátok gerjesztik a szelet. Vesztesei vagyunk egy ősi harcnak.
A bűnbeesés története ez.
Egy megerőszakolt gyermek az égre kiált, és várja a választ. Gyűlölettől szikrázó szeme már nem lát túl a fekete fátylon, ami kiszűri a boldog pillanatok tündöklő sugarait. Kinek a szabad akarata kívánta ezt?
Miként hagyhatott minket magunkra ekkora hatalommal az, aki tudja, hol a létezés vége, és hol kezdődött? Csak lábnyomokat követő amnéziás csorda vagyunk, mind egy irányba szaladva, előre az időben visszafordíthatatlanul.
Egy élettelen tárgyra bízom életem minden mozzanatát, várva a percet, mikor végre megszabadulhatok a kínoktól, és nem minősül feladásnak, ha nem kaparom a földet veszettül, hogy rabszolgája lehessek egy felosztott világnak, ahol mindennek van neve, száma és tulajdonosa.
Biztos nekem is van, csak nem tudom, hogy kicsoda, igazából nem is érdekel.
A boldogság elérése a korcsosulásban már merőben relatív fogalom. Ki mit nevez annak? Van, akinek az ártatlanok kínzása, az erőszak, a hatalom, a pénz és az, amit megtehet vele, ha birtokolja. Én a tudásra tippelnék, de egyre csak azt látom, minél többet tudok, minél tájékozottabb vagyok, annál boldogtalanabb és kiábrándultabb.
Esetleg az önmegvalósítás a piramis csúcsa? Kétlem, hogy bármi is megváltozna ezen a szinten. Maga az út, amíg eljutunk oda? Minden lépcsőfok, minden emelet, amit önerőnkből hagyunk magunk mögött.
Amíg változunk, ahogy elszakadunk a társadalmi normáktól, és kinyílik lassan, fokozatosan a szemünk. Mikor már kívánjuk a változást, és nem érjük be a látszólagos jóléttel, ahol az a legfőbb problémánk, hogy az ugyanolyan eltévelyedettek többre tartsanak minket, mint saját magunkat, ezzel kielégítve saját perverz vágyunkat, hogy befolyásunk van, és miénk a legmagasabb szemétdomb.
A fiatalság pályaválasztásának fő motiváló ereje is súlyos károkat szenvedett a fogyasztói társadalomorientáltság pöcegödrében. Nem a
társadalmi hasznosság, az önkifejezés számít, sem a tökéletes irányzat kiválasztása, ahol munkássága a legtöbb fejlődéssel járna számára és az emberiség javára. Erkölcsi dilemmák 17-18 évesen, hogy megakar-e élni, vagy hasznos akar-e lenni? Elég nagy gond, hogy egyáltalán ezen filozofálni kell. És akinek mégis sikerül a szívére hallgatni, és karrier helyett hivatást választ, annak a lendületét folyamatos folytás, és a kreativitás homályosítása mellett elveszik. Így szakemberek seregével ajándékozzuk meg magunkat, akik pont annyira értenek a szakmájukhoz, hogy fenntartsák a színvonalat. Még szerencse, hogy akadnak kivételek, és általuk a fejlődés lassan, de biztosan kígyózik be a mindennapjainkba.
Az emberiség önjelölt vezetői uralmuk alá vonják az elmét, miközben mi bízunk a mesékből és filmekből jól ismert fordulatban, a semmiből előtűnő hősökben, és abban, hogy a jó mindig győz.
Leélve egy életet felfegyverkezve áltudással és hibás önismerettel. Félve a gépektől, rá sem eszmélve, hogy nincs is sok különbség, csak hogy mi annyira organikusak vagyunk, hogy protézis nélkül életképtelenek lennénk 40 évesen, mert a civilizációs betegségekre azt hisszük, valami elkerülhetetlen kórság. Mi vagyunk a saját vírusunk.
„Basszátok meg ti is!" - Mikor politikus szájából hallottam ezeket a szavakat, amiket szintén politikus társainak és feljebbvalóinak intézett, indulatosan és ellentmondást nem tűrve, ledöbbenten és némán figyeltem, ahogy a farkas a fajtája ellen fordulva megpróbálja megvédeni a nyájat.
Kimondott szavak, hallhatja az egész világ. Kíváncsian vártam a közvéleményre gyakorolt hatását, de ez sajnos elmaradt. Érdekes, hogy én egyáltalán értesültem róla. Értékes tudás birtokában áll, mely indokot ad rá, hogy a halálhíre, pont úgy, mint e beszéde, elkerülje a sajtó oly nagyra becsült képviselőinek figyelmét.
Felemelt fővel vonom kétségbe mindazt, amit a fejembe töltöttek teljes igazság címszó alatt. Lelkesen keresem az igazságot, és várom, hogy megtaláljam azt az ösvényt, ahol felkapaszkodhatok a hegytetőre, hogy onnan köphessem le ezt sötét nemzedéket. De ezzel csak olyan lennék,
mint a többi. Aki a hegyen áll, annak kötelet kell dobni a többinek, aki keresi az igazságot, és együtt rombolni le, tölteni meg a völgyet a heggyel, hogy újra egyenes legyen az út.
Tanácstalanul állunk az egocentrikus látásmód minden emberre érvényes programja előtt. Mit tehetnénk ellene? Az emberi jogok és a személyi szabadság megsértése nélkül az emberiség önmagát taszítja a szakadék felé. A be nem avatkozás és a cselekedet, azt hiszem, ugyanolyan bűnös tett. Mindenkinek megvan a saját szemszöge, hogy miért utálja a világot, és a természet törvényeivel szembeszállva az ember a világ ura, aki megveti magát és a mindenséget, ami tökéletes beképzeltséggel szerinte érte jött létre, hogy pusztíthasson ész nélkül. A történelem ismeretével leélhetünk életeket, tanulhatunk a hibákból, és meríthetünk ihletet, mégsem tudunk visszaemlékezni csak 100 évre, és ráeszmélni, hogy megint nem tartunk előrébb, csak egy másik útját választottuk az önpusztításnak. Amit ember alkot, sosem lesz tökéletes.
Mégsem bízzuk magunk a természetre, amely megalkotott és fenntart minket. Inkább leigázzuk, azt állítva, hogy mi sokkal jobban csináljuk.
Majd ha már késő, észrevesszük, hogy ez messziről sem így van. A természetes szelekció meggátolásával teret adtunk az emberi fajt meggyalázó változatos teremtményeknek. Csodás lényeket gyilkolunk halomra, hogy hasznosítsuk, ahelyett, hogy megismernénk, és gyönyörködnénk látványukban, éreznénk a szeretetüket. Ehelyett a saját fajunkkal töltjük meg a bolygót, a saját képünkre formálva, mint a vírusok, közben a természetes szelekció fontosságáról megfeledkezve, vigyázunk életképtelen társainkra, amivel nem is lenne semmi gond, érző emberi lények vagyunk. De akkor nem vagyunk ennyire szociálisak, amikor kiszelektáljuk az információkat, és nem vesszük a fáradtságot, hogy utánanézzünk, vajon valóban a verseny által kitermelt egészségre ártalmas élelmiszerek és életstílus felelős azért, hogy testünk állapota rohamosan romlik, és a magzatok is ugyanezekért fejlődnek rendellenesen?
Döntéshelyzetbe hozott ez a sok hozzá nem értő hulladék-ember, akik drága öltönyökben parádézva aláírásaikkal gyilkolnak ártatlanokat.
Nem akarom megint elölről kezdeni! A semmiből építeni újra az életem, megtettem már számtalanszor, és már nem érzek magamban
lelkesedést ez iránt. Kényszerűen fogadom el a saját gyengeségem, hogy nem tehetek semmit ellene. Nem tehetek, mert egységben az erő, de az egység nem alkotható meg az emberek értelmi szintje miatt, vegetáló szánalmas, értéktelen bagázs. Én sajnálom a legjobban, hogy ezt kell leírnom, de a valóság ez. Nem lehet számítani a tömeg erejére, mert vagy lusták, vagy buták, vagy mindkettő. Hiába tudom, mit kéne tennem, nem vagyok rá képes, emberek rosszindulata a rács előttem, az ostobaság és a félelem a kutya, amit rám uszítanak, akik azt hiszik, a jó oldalon állnak. Nem is léteznek oldalak, van a túlélés, a boldog, kényelmes élet, és van a halál, a szenvedés, a nélkülözés. Mégis, miért nem képesek rájönni, hogy ha rossz nekik, tegyenek ellene, ahogy tudnak inni, ha szomjasak, akkor erre ez sem egy nagy feladat. Csak hát külön-külön anarchista felvillanások nem eredményeznek változást, egyszerre kéne megállni, és csak nézni, ahogy összeomlik a mókuskerék, amit mi hajtottunk, semmi dolgunk nem lenne, csak várni, de együtt. Amíg ezt nem érti meg a nép, addig én is velük szenvedek, és szidom magam, hogy miért vagyok ennyire tehetetlen. Pedig szeretek dolgozni, szeretem hasznosnak érezni magam, értek a szakmámhoz, és szívesen, lelkiismeretesen csinálom, mégsem kellek senkinek... érdekes.
Érdekes ez az egész, hogy az döntéshozásra alkalmatlanok generációja milyen mélyen visszanyúlik a történelembe, és látható minden döntés, amelyet a pillanatnyi jólétük érdekében hoztak, és ezzel megástak rengetek sírt, és neveltettek fel olyan fogyasztókat, akik önálló életvitelre nem képesek, csak folyamatos utasítással a reklámok és a munkahelyek által, akik megadják az értékét az emberi létnek, és a módját, hogyan pazaroljuk el.