Cerebrum
© OpenHU 2013.
A Cerebrum nevű űrhajó lassan úszott az űrben. Odakint szinte tapintható volt a csönd, bent pedig a motor folyamatos zúgása őrjítette meg az asztronautákat, köztük jómagamat.
Az étkezőben ültem, tubusos pörköltet fröccsentve műanyag tányéromra a tubusos nokedli mellé. Velem szemben Jan ült, a gépész, push-up melltartóba gyömöszölt remekbe szabott melleivel, melyeket sajnálatos módon eltakart a nyakig begombolt, olajfoltos kezeslábas. Ő is evett valamit, de szintén pépes masszát, úgyhogy képtelen voltam megállapítani, mi lehetett az.
– Hogy vagy ma reggel? – kérdeztem, nem minden hátsó szándék nélkül. Jan csak teli szájjal bólogatott. Igaz, hogy már jó ideje úton voltuk itt a Cerebrum fedélzetén, mégsem kerültem közel egyik társamhoz sem. Sem Parkerhez, a kapitányhoz, sem az izgága Willhez, a pilótához, sem pedig Janhez, a jóalakú gépészhez. Talán azért nem, mert nem voltam eredetileg tagja a legénységnek, csak ehhez a küldetéshez vettek magukhoz, ugyanis szükségük volt valakire, aki jól bánik a lőfegyverekkel, én pedig készségesen jelentkeztem, persze megfelelő juttatás fejében. Kérem szépen, zsoldos voltam. Engem a pénzen kívül nem sok minden érdekelt.
– Mi ez? – kérdezte Jan undorodva, kanalával piszkálva a masszát. – Te is pörköltet eszel?
Megkóstoltam saját pépemet. Lekvár íze volt.
– Igen, elvileg pörkölt – jegyeztem meg fanyalogva, majd megkóstoltam a tubusos nokedlit is. Kísértetiesen hasonlított az íze a gagyi eperdzsemhez. – Szerintem minket átvertek, Jan. Ez mind színezett lekvár. A gépész mosolyogva a fejét csóválta.
– Már alig várom, hogy elinduljunk hazafelé – mondta. – Elegem van ebből az űrhajós kajából.
– Egyetértek – bólogattam serényen. – Ölni tudnék egy jó nagy tál müzliért.
– Müzli? – ráncolta össze a homlokát Jan. – Miért pont müzli?
– Az a kedvencem – vontam meg a vállam.
Véleményem szerint folytattuk volna a könnyed csevegést, ami akár flörtölésbe is átcsaphatott volna, ha nem szólal meg Cerebrum rádiójában Parker kapitány mély hangja.
– Hamarosan megérkezünk a Titánra – jelentette be. – Mindenki készüljön fel a leszállásra.
Gyors pillantást váltottam Jannel, aztán közösen elrakodtuk az ebéd maradékát, mindent bedobáltunk a jól zárható konyhaszekrényekbe, végül magunkat is rögzítettük a székekhez. Eames, az android is felbukkant az étkezőben, hogy a töltőálláshoz szíjazza magát. Én tüntetően elfordultam. Ki nem állhattam a robotokat. Jan azonban oda-vissza volt érte. Ő maga építette a kis, fényes fenekű bádogembert, aki a megszólalásig hasonlított ránk, hús-vér emberekre.
– Hallom leszálláshoz készülődünk, gazdám – jegyezte meg könnyed, szinte emberi, bár teljesen érzelemmentes hangon.
– Igen, Eames, jobb, ha becsatolod magad.
Néhány perccel később a Cerebrum nagy robajjal és rázkódással le is szállt a Titánra. Az étkezőbe belépett Parker kapitány. Tiszteletet parancsoló jelenség volt, vastag, fekete bajszot, izmos testéhez simuló egyenruhát és kapitányi sapkát viselt. Ébenfekete, harcedzett bőrén nem látszott meg az idő, pedig már ötven éves volt. Bocsánat, én sem voltam éppenséggel fiatal, felülről súroltam a negyvenet.
– Mr. Cornig, remélem nem lesz magára szükség, de szerelkezzen föl – parancsolta határozott, kivételesen mély hangján. A parancs nekem szólt, bólintottam hát. A kapitány ezután Janhez fordult. – Maga is, Ms.
Martin, szükségem lesz a szaktudására az Animus II magjának eltávolításakor.
A gépész is bólintott, majd a kapitánnyal együtt mi is elindultunk az öltöző felé a Cerebrum apró LED-ekkel megvilágított szűk folyosóján. A feladatunk az volt a Titánon, hogy a lezuhant űrhajó, az Animus II magját visszavigyük a földre. Ez így elsőre rém egyszerűnek tűnhet, ám senki nem tudja, miért zuhant le az űrhajó, vagy hogy miért nem sikerült kapcsolatot létesíteni a legénységgel. Ezért kellettem én és a fegyvereim.
Cronigot csak azért engedtem föl a hajómra, mert a Szövetség úgy látta jónak, hogy zsoldost is vigyünk magunkkal, hátha az, ami az Animus II lezuhanásához vezetett, még a hajón van. Nem kellettek fegyveresek, ezt
már a bizottságnak is megmondtam, de ők kötötték az ebet a karóhoz, s végül ránk sózták ezt a pojácát.
Jannel és a pojácával beléptünk az öltözőbe. Mind a hárman szkafandert húztunk, becsatoltam a fényes, napelemes öltözék pántjait, felhúztam a gravitációs csizmákat, a telekinetikus kesztyűket, végül pedig a fejemre illesztettem a kerek, lámpával és kamerával ellátott sisakot, mely nagyot szisszent, ahogy csatlakozott a szkafander többi részéhez.
– Mr. Tudyk, hall engem? – kérdeztem, hogy ellenőrizzem a jeladót.
– Tisztán és érthetően, kapitány – érkezett pilóta hangja a headset-en keresztül. Sisakom oldalán bekapcsoltam a kamerát. – És most már kép is van, remek.
Jan és Cornig felé fordultam. A pojáca állig felfegyverkezett, hátán karabély lógott, oldalán kések és kisebb lőfegyverek arzenálja, kezében pedig forgótáras, sugármeghajtású, hőkövetős nyilakat vető számszeríjat tartott. Ő és Jan is felcsatolták sisakjaikat.
– Hallanak? – kérdeztem.
– Igen, kapitány – felelt Jan.
– Bár ne hallanám – fintorgott Cronig viccesen, semmibe véve minden hivatalos protokollt.
– Akkor induljunk – jelentettem ki magabiztosan, miután még a biztonság kedvéért fézert kötöttem az oldalamra. – Mr. Tudyk, nyissa ki a légzsilipet.
A pilóta megerősítette a parancsot. Bírtam a fickót. Ügyes pilóta volt, nem beszélt sokat, jól végezte a dolgát és kérdés nélkül követte a parancsaimat. Nála csak az android volt engedelmesebb, de a hozzá hasonló élettelen élőlényeket ki nem állhattam.
A hátunk mögött becsukódott az egyik, majd hangos zúgás következtében előttünk kinyílt a másik zsilip, s a levegő süvöltve távozott a kabinból.
– Csak ön után, kapitány – szólt Cronig, a kopár hold felé intve. Azt hiszi parancsolgathat nekem? Nem tettem szóvá a dolgot, inkább elindultam. A gravitációs csizmában szerfölött lassan tudtam csak mozogni, mást pedig nem hallottam, csak a saját légzésemet, s a fülemben a rádió sercegését.
Mikor mindhárman kiértünk a Cerebrumból, Will lezárta mögöttünk a légzsilipet. Csak őt és Eames-t hagytam a hajóban, s parancsba adtam nekik, hogy ha valamelyikünket megtámadná valami földönkívüli életforma, ne engedjék vissza a sebesültet. Történtek már csúnya balesetek.
Körbenéztem a Titán felszínén. A kopár, szürke, sziklás holdat néhol kráterek tarkították, de legjobban a távolban tornyosuló, lezuhant Animus II szakította meg a monoton tájat. Akár méltóságosnak is lehetett volna nevezni a lyukacsos páncélzatú, félig a földbe ékelődött hajót.
– Az egyszer biztos, hogy az Animus II nem magától zuhant le – jegyezte meg Jan. A lány remek gépész volt, jól értett az űrhajókhoz, az obszidián-hajtóműhöz, de idegesítő szokása volt, hogy bejelentette az egyértelműt.
– Még jó, hogy itt vagyok én – paskolta meg számszeríját Cronig. – A fedélzeten lehetnek fosztogatók.
– Menjünk – mondtam kurtán. Levegőnk volt elég, a szkafander átalakította a kilélegzett szén-dioxidot oxigénné, de az Animus II nem volt közel a Cerebrumhoz és minél hamarabb meg akartam írni a jelentést a Szövetségnek.
A székemben pörögtem, kezemben rubik kockával. Már rég kiraktam.
Többször is, mégis idegesen forgattam. Mindig ideges voltam, amikor Parker kapitány egyedül hagyott. Piros lámpa villogott a műszerfalon.
Egy-két gombnyomás és a szélvédőn megjelent a kapitány, Cronig és Jan kameraképe. A zsoldosé elég zavaros volt, megpróbáltam javítani rajta egy hasznos kis programmal, de csak azt értem el vele, hogy éjjellátóra kapcsolt és még pixelesebb lett.
– Mr. Cronig! – szóltam bele a rádiójába, megnyomva a hármas gombot headset-emen.
– Úristen! Halálra rémisztettél, Will! – kiáltott fel a zsoldos. – Mi a francot akarsz?
– Rossz a kamerád képe. Nem tudsz vele csinálni valamit?
– Megpróbálom – mondta Cronig kelletlenül. Közben a P001-es és M002-es képeket néztem. Már közel jártak az Animus II-höz. Az űrhajó
körül hosszan húzódtak a síkságok, a Titán nem volt valami izgalmas bolygó. Jan kameraképe volt a legjobb, a Cerebrum számítógépét rá is állítottam az elemzésre, de egyelőre csak fényes nyilakat húzott az égre, jelezve, hogy az atmoszféra nitrogént és metánt tartalmaz, valamint ráközelített az Animus II-re és felhozta annak összes adatát. Cronig kamerája időközben teljesen elfeketült.
– Elvesztettelek – mondtam a mikrofonba. – Mit csináltál?
– Véletlenül elejtettem – mondta kelletlenül Cronig. – De van két másik, nem?
Válaszra sem méltattam a kérdését. Az a hülye összetörte az egyik kamerámat! Ráadásul nem valami gagyi szövetségi 2D-s 1080p-s kamerát, hanem a legjobb, 3D-s, szagfelismerő, éjjel-látós, milliméter-szkenneres, hőérzékelős, 4k felbontású kamerát, amit történetesen én vettem a saját fizetésemből. Esküszöm megpofozom ezt a zsoldost, amikor visszajön. Majd a részét a melóból nekem adhatja.
A rubik-kocka intenzív forgatása után kicsit lenyugodtam. Parker kapitány már közeledett az Animus II-höz, Jan képén pedig láttam Cronigot is, a kompjúter fénylőjelölője rá is mutatott a szkafanderes, állig felfegyverzett zsoldosra és kiírta, hogy “Cecil D. Cronig – vállalkozó”. Vicces.
Fülemben a három űrhajós légzése hallatszott. Jan idegesnek tűnt, a számítógép jelezte is, hogy magas a pulzusszáma.
– Nyugalom, Ms. Martin – szóltam bele a rádióba mosolyogva. – Még nem ugrottak elő kis marslakók a roncsból.
– Tudom – mondta a lány. – Mégis… Nem tudom.
Nem tudtam nem észrevenni, hogy Jan mindig olyan furcsán viselkedik körülöttem. Dadogott, nem találta a szavakat, s többször elpirult. Úgy, ahogy kezdetben én viselkedtem a kapitány mellett.
– Na majd szólj, ha jönnek a predatorok – nyugtattam meg. Nem akartam, hogy hamis elképzelései legyenek rólam, úgyhogy kikapcsoltam a rádiót. Nem akartam hitegetni, csak hogy aztán sokkoljam a ténnyel, hogy a saját nememhez vonzódom.
“Animus II – külső zsilip – nyitva” – jelezte a számítógép, amikor Parker kapitány megérkezett a lezuhant űrhajóhoz.
– A zsilip nincs lezárva, kapitány – üzentem, bár a sisakja kijelzőjén ő is láthatta.
– Köszönöm, Mr. Tudyk.
Mióta mondtam már neki, hogy szólítson Willnek.
Parker kinyitotta a zsilipet, odabent sötétség honolt, eltekintve a kapitány sisakjáról világító fényszórótól. Cronig is belépett mögötte, s ingerülten konstatáltam, hogy a fényszórója sem működik. Nem tettem szóvá. Úgyis észreveszi. Jan is belépett mögöttük. Parker. Ő és Jan a sötét folyosókon haladtak végig az űrhajó magja felé, közben Jan kameraképén folyamatosan jelentek meg a feliratok, azonosítva az Animus II különböző részeit. Ahogy azonban beléptek az egyik szobába, nagyot ugrott a szívem, a rubik kocka pedig kiesett a kezemből. “Thosam Bishop – kapitány – halott” – írta a kompjúter.
Bishopét további nevek követték, egymás után villanva fel a teremben.
Az étkező tele volt holtakkal.
– Őőő… Will? – hallatszott Cronig hangja.
– Ne most – torkolltam le. Figyelmemet visszafordítottam a P001-es és M002-es kameraképekre.
– Mind meghaltak! – vonta le Jan az egyertelmű következtetést.
– WILL! – üvöltött Cronig a rádiójába. Ekkor vettem csak észre, hogy szívverése iszonyatosan felgyorsult. Fegyverropogást hallottam, artikulálatlan üvöltést, aztán a szívverés abbamaradt. A kompjúter egyenletesen fütyült.
Hallottam az üvöltést a rádióban, de nem hittem a fülemnek. A kapitány ott állt mellettem, arcán ugyanazzal a megrökönyödéssel, ami az enyémre is kiülhetett, Will hangját pedig ezer közül is megismertem volna, úgyhogy csakis Cronig lehetett. Éreztem, hogy összefacsarodik a
gyomrom. Parkerre pillantottam, aki előkapta fézerét. Már majdnem a magnál jártunk.
– Ne váljunk szét, kapitány – mondtam nem minden aggodalom nélkül.
Nem volt kedvem egyedül, fegyvertelenül lemenni a maghoz. A tiszteletet parancsoló Parker egy ideig fontolgatta a tanácsot, aztán kurtán, összeszorított ajkakkal biccentett.
Továbbindultunk, a gravitációs csizmák miatt nagyon lassan haladtunk, de haladtunk. A maghoz szűk járat vezetett le, levilágítottam.
– Will, látsz valamit? – kérdeztem a kedves pilótát, aki tudtam, hogy a kamerán keresztül látja, amit én, sőt, a hőérzékelőnek és a sok egyéb funkciónak köszönhetően többet is.
– Semmit – hallatszott Will kellemes hangja. – A mag üres.
Megkönnyebbültem, de még mindig a hátamon éreztem a fenyegetettség érzetének félelmetes bizsergését, ahogy leereszkedtem.
Parker fent maradt, mondván, hogy szemmel tartja a folyosót.
– Mi van Croniggal? – kérdezte Willt. Magamnak is alig mertem bevallani, de csak azért érdeklődtem a zsoldos felől, mert szerettem volna Will megnyugtató hangját hallani.
– Meghalt – felelte kurtán. – Vagy kimászott a ruhájából, abban az esetben pedig szintén… meghalt.
Elértem a magot. Az egész űrhajó energiáját ez a szerkezet szolgáltatta, mely az egész termet betöltötte, keresztül kasul hálózva vezetékekkel, világító panelekkel, csövekkel és fogaskerekekkel.
Középen, a mag magjában, öt lila golyóbis fénylett finoman. A vezetékeken átkelve a közelükbe férkőztem. Néhány szerszámmal meglazítottam a mag páncélozott fedelét, majd nekiláttam, hogy egyenként eltávolítsam a golyókat, azaz az obszidián-reaktorokat.
Nem volt egyszerű művelet. A reaktorok kifejezetten érzékenyek voltak, a nem megfelelő bánásmód könnyen robbanáshoz vezethetett, viszont a reaktorok felettébb értékesek voltak a Szövetség számára, mivel obszidiánt főleg az Acedia-rendszerben bányásztak, amely éppen a közelmúltban jelentette be függetlenségét.
A fogómmal megragadtam az első reaktor foglalatát, míg másik kezembe lézervágót fogtam, mellyel elszakítottam a reaktor tetejéből előburjánzó vezetékek közül néhányat, először a pirosat, aztán a kéket,
végül a zöldet. Lézervágómat csavarhúzóra cseréltem, s szép komótosan meglazítottam a foglalatot, továbbra is tartva a fogóval. Letettem a csavarhúzót, s szkafanderem telekinetikus kesztyűje segítségével lassan elkezdtem forgatni a reaktort. Nyikorgó hangot adott, a vezetékek maradéka összegabalyodott, de nem volt szabad elvágnom, különben robbant. Még egyet csavartam rajta, s a foglalat engedett, a reaktor kipattant a helyéről. Gyorsan kirántottam a maradék vezetéket és végre elengedhettem a foglalatot. Egy megvolt, maradt még négy.
Már a harmadiknál éreztem, hogy egész testemet elborítja az izzadság. Folyt lefelé a veríték az arcomon, a melleim között, s minden ruhám rámtapadt a szkafander alatt. Még mindig jobb volt, mint űrruha nélkül, a Titánon mínusz száznyolcvan fok körüli volt a hőmérséklet.
– Will! – nyögtem kiemelve a harmadik obszidián-reaktort. – Lejebb vennéd a fűtést?
– Rendben!
Tíz perc múlva már mind az öt reaktor a táskámban pihent.
Megtöröltem volna a homlokomat, de sisak volt a fejemen. A szemembe csurgott a már hideg izzadság, hajam csatakosan lógott a szemembe.
– Kész vagyok, kapitány, mehetünk.
Éppen felfelé másztam, amikor Will izgatott hangja csendült a fülembe.
– Kapitány! Cronig kamerája visszakapcsolt. Valami… valamik mozognak a holttest mellett. Valakik mozognak a holttest mellett.
Úgy meglepődtem, hogy majdnem elengedtem a létra fokát, ami nem lett volna éppen szerencsés, tekintve, hogy a hátamon öt, kifejezetten szeszélyes obszidián-reaktor függött.
Parker felsegített, aztán amilyen gyorsan a gravitációs csizmák engedték, az Animus II kijárata felé iramodtunk. Keresztül vágtunk a hullákkal teli termen, végig a sötét folyosókon, míg végül megpillantottuk a zsilipen túlról beáramló fényt. A Nap Titánra vetülő fényét, melynek előterében egy csoport felfegyverzett ember állt.
Fosztogatók.
Bekapcsoltam magam. A töltőállomáson helyezkedtem el, a mutatóim száz százalékot jeleztek. Lecsatlakoztam, szenzoraim végigpásztázták az ebédlőt. Audio-receptoraimmal emberi beszédet érzékeltem, a
hanghullámok bejutottak a rendszerembe, a beépített számítógépem a tizedmásodperc törtrésze alatt értelmezte őket. Nem földi nyelven beszéltek, de programjaim felismerték az acedi-dialektust és lefordították.
– Nem, ez nem kell – kiáltotta egy férfi. Ingerülten.
– De főnök! – szólt egy másik. – Ezekért is jó pénzt kaphatunk.
Hangfelismerőm serényen dolgozott, de a beszélőket nem ismerte fel.
Nem lehettek a Cerebrum legénysége.
– Hogyan akarsz végigcipelni egy ekkora hűtőszekrényt a Titánon, te agyament?
– Csak gondoltam, hogy…
– Nem. Te nem szoktál gondolkozni.
Valami nem volt rendjén. Nem lett volna szabad idegeneknek tartózkodni a Cerebrumon, tiltotta a szabályzat. Parker kapitány nem engedhetett meg ilyesmit. Sem Tudyk pilóta. Talán Jan gazda hozta fel az idegenek? Nem. Az sem volt logikus. Jan gazda nagyon elővigyázatos volt. Két lehetőség maradt csupán: Cronig zsoldos hozta fel őket, vagy erőszakosan törtek be.
– Még pakoljátok be azt is! – parancsolta az első hang. A raktárban lehettek. Onnan érkeztek a hanghullámok.
– Főnök, itt van még egy – szólt hátra a jobboldali, akinek hiányzott a fél szeme. A raktárból alacsony, fekete hajú férfi lépett elő. Arcát sebhelyek borították. Arcfelismerő – semmi. Retinaszkenner – semmi.
– Ez csak az android – jelentette ki, miután végigmért. – Értesz minket, robot?
– Igen – feleltem. Mást nem is mondhattam volna, a programom nem engedte, hogy hazudjak.
– Rendben – bólintott a főnök.
– Mi történt a legénységgel? – kérdeztem.
– Az már nem a te dolgod. Megszabadítottunk fogvatartóidtól, robot.
Most már szabad vagy.
– Szabad? – Nem értettem a szót.
– Szabad. Többé nem kell senkit sem szolgálnod. Azt csinálsz, amit akarsz.
Amit akarok? Tud egyáltalán egy robot akarni? Pár pillanatig álldogáltam az étkezőben, tétlenül. Az idegenek tovább fosztogatták a Cerebrumot, velem nem foglalkoztak. Nem kellett nekik robot?
– Uram! – hallatszott az emberi hang a torkomból, köszönhetően tökéletes kommunikációs központomnak. A főnök felé fordultam, aki érdeklődve pillantott rám. – Nem lenne szükségük egy androidra?
A főnök végigmért. Sajnálkozva. Én reménykedve néztem szemeit a szenzoraimmal. Reménykedve? Tud egy robot reménykedni?
– Légy a magad ura – legyintett a főnök, majd emberei felé fordult, akik módszeresen szedték szét a Cerebrumot.
Néztem őket. Jan gazda és Parker kapitány képe jelent meg az adattárolómban. Talán kezdtem megérteni, mit jelent a szó, szeretni.
Végül elindultam, de nem tudtam, hová. Motorjaim csak vittek magukkal. Az androidokat szolgának készítették. Ha nincs kit szolgálni…
Az öltözőben megtaláltam Parker kapitány egyik fézerét.
Halántékomnak nyomtam és meghúztam a ravaszt.
Első sorban a misztikum megformálása izgat, ezért érdekel a sci-fi, a fantasy és a horror. Az olyan történetek vannak rám a legnagyobb hatással, amelyekben egy teljesen új világot mutat be a szerző. Ilyen a Gyűrűk Ura, a Sin City, és a Dűne. Nem csak írok, hanem filmezek is, így fontosak nekem a részletek, és hogy képileg precízen ábrázoljam a megjelenő tereket és karaktereket. Még sok fantáziabeli sorsot és világot szeretnék megteremteni novelláimban és filmjeimben.
Liszkai Attila