© OpenHU 2013.
Csengettek. Etelka néni fürgén ajtót nyitott.
-Épp kijöttem a konyhából – füllentette szemlesütve, hiszen reggel óta kint ólálkodott az előszobában, várta a nyugdíját.
-Én pedig máris adom a nyugdíjat – füllentett vissza a postás.
Gyorsan a néni kezébe nyomta a bankókat, és elszaladt az apróval.
Etelka néni nem mert szólni, hanem beletörődve surrant vissza a lakásba, ahogy szokott, hogy csendes ábrándozással, régi emlékekkel töltse el a napot.
De nem: ma kimozdul, és azért is megiszik egy kávét, döntötte el dacosan. Nyomban kendőt kötött, majd kendővel a fején a konyhába csoszogott mosogatni. Húzta az időt, de a házimunka elfogyott, és a néni kijutott a városba.
Kár volt kimozdulni, húzta össze magát fázósan. A körúton végighasító márciusi szél jeges kézzel cibálta a kendőjét. A néni lelassított a kiszemelt kávézó mellett, s míg azon tanakodott, mennyire lehet drága egy kapucsínó, lábacskái átvezették a sarki bolt büféjébe.
Szimpla presszókávéja mellé tejszínt is rendelt, de hiába fizette ki, a pultos kisasszony elfelejtette odaadni. Etelka néni nem akarta feltartani a sort, arrébb húzódott, és bánatos pillantásokkal szuggerálta a hirtelenszőke eladót.
-Néni, kérem! – mosolygott rá végül a lány, és meglóbálta sárga copfjait.
-Igen, kedves? – ragyogott vissza Etelka néni.
-Tessék arrébb menni, hiszen tetszik látni, hogy alig férünk – mutatott a lány kedvesen a pultja előtt kígyózó sorra, amely gond nélkül elkanyargott a néni mellett.
-Kérem! – futotta el a pír Etelka nénit. Bár nem tett semmit, bűnösnek, megbélyegzettnek érezte magát, és nem mert ellentmondani a lánynak – Hiszen végeztem, itt sem vagyok – mondta sértődötten, és maradék kávéját a pulton hagyva kimenekült az üzletből.
Hazafelé a budai oldalon szemerkélni kezdett a havas eső.
Micsoda kikelet, restelkedett Etelka néni még az időjárás miatt is, mintha az is az ő hibájából fordult volna borongósra. De ez van, ezt kell elviselnünk, gondolta míg megkönnyebbülten huppant le a végállomáson álló villamos szélvédett, üres kocsijában.
Hogy indulásig elüsse az időt, főzni kezdett fejben. Kelkáposzta főzeléket eszelt ki fasírozottal, de még csak a rántásnál tartott, amikor kellemetlen szag csapta meg valahonnan. Apró orrocskájával a levegőbe szimatolt, és a szeme sarkából észrevette, hogy valaki mögé telepedett.
Úgy látszik, már a fülem sem a régi, sajnálkozott. Pedig az emberevőt nem hallhatta, olyan nesztelenül lopózott mögé, ahogy a ragadozó nagymacskák szokták becserkészni a falkától elkóborolt, magára hagyott áldozatukat.
A néni erre-arra forgolódott, oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, ki ülhet mögötte, de hátrafordulni nem mert, mégsem illendő. A felé áradó büdöstől viszont szívesen menekült volna. Üljön át máshová?
Még feltűnést keltene, tűrt tovább, aztán hirtelen ötlettől vezérelve úgy tett, mint aki nagyon fázik. Először a kezét lehelgette elterelésként, és mikor úgy ítélte, megvolt a kellő bevezetés, a sálját kezdte felhúzni az orrához. Még csak a szájánál tartott, mikor az emberevő ráripakodott:
-De nagy tréfamester!
-Kicsoda? – rezzent össze rémülten Etelka néni, de meg is könnyebbült, hiszen megszólították, végre hátranézhetett.
Keskeny arcú, betegesen halovány fiatalember meredt rá összevont szemöldökkel. Csontos mutatóujját fenyegetően ráemelte, de aztán az ablakon túl kavargó hópelyhekre bökött vihogva:
-Tetszik tudni, olyan ez a Tél tábornok, mint a Columbo hadnagy. Párszor elbúcsúzik, aztán mégis újra beköszön. És persze mindenkinek az idegeire megy, aki a tavaszt várná.
A közelről előbodorodó bűzös szájszag letaglózta volna Etelka nénit, ha nem babonázta volna meg az ismeretlen kisebesedett mutatóujja. A férfi izgatottan kapdosta a szájába, és éles, ritkás fogaival szaporán tépte róla a bőrt miközben magyarázott.
-Tetszik tudni, mitől ilyen Columbo az időjárás? Mert valami okának kell lennie, ha már van okozat. Globális felmelegedés, éghajlatváltozás, kipusztulás. Igen, ez mind büntetés, amit a hadnagy úr kiszab ránk, nem igaz?
Az emberevő nyomatékképpen egy lendülettel a néni előtti székre penderült, és szemtől-szemből mennydörgött tovább.
-De mi az ok? Mi a bűntény? Mi a bűn?
-Micsoda? – nyöszörgött a néni, kitérve a delejes pillantások elől, és kínjában lopva körbesandított, hátha valaki a segítségére siet. A felszállingózó utasok azonban egykedvűen fordultak félre, mintha a néni és az emberevő nem is létezne, vagy egy hermetikusan elzárt burokban lennének csak jelen. Etelka néni magára maradt az emberevővel szemben.
-Hogy mi a bűnünk, nagymama? Hát a borzasztó, rettenetes, ésszel fel nem fogható pusztítás. Aminek a büntetése nem is lehet más, mint a kipusztítás. Logikus, nem? Kristálytiszta Columbo logika!
Az emberevő egészen Etelka néni arcába mászva csikorgatta a fogait, és az öregasszony kezdte igazán kényelmetlenül érezni magát.
-Igaz – súgta vissza szelíd, megadó hangon, hátha így az emberevőt is lecsillapítja, és kicsit megkönnyebbült, mikor a villamos nagyot döccenve elindult.
De nem megy ez már így sokáig – enyhült meg az emberevő is.
-„Kipusztítom, aki a Földet elpusztítja“ – emelte magasba a karját, és színpadias lendülettel az ölébe gyűrt nejlonszatyorra csapott.
-Jaj! – szakadt ki a néniből, és a szája elé kapta a kezét, mert nem hitt a szemének.
Az emberevő úgy tűnt, ráunt saját ujjbegyeire, és a szatyorból egy barnás ujjcsonkot halászott elő. Etelka néni egy pillanatra látni vélte a gyűrű nyomát is, ahol kidörzsölte a bőrt, aztán az emberevő ropogtatni kezdte, akár egy répát.
-„Kipusztítom, aki a Földet elpusztítja.“ Tetszik ismerni ezt az idézetet?
-Nem...! Jaj! Bocsánat! – kért elnézést a néni váratlanul, mert nem tudta elképzelni, hogy ez a furcsa, talán habókos, de azért biztosan rendes fiatalember valódi emberi ujjat tartson a szájában. Hiszen az a többi utasnak is feltűnne! Nem hagynák! Az lehetetlen! – csapdosott kis szíve a mellkasában, de aztán bemagyarázta magának, hogy az ujj minden bizonnyal valami ismeretlen rágcsálnivaló, hiszen ma már annyi butaságot kitalálnak. És megkönnyebbült, nagymamás mosollyal fogadta, mikor az emberevő játékosan megfenyegette a gyűrűsujjal:
-Tetszik tudni, nagyon szép idézetek vannak ám egy bizonyos könyvben. „Kipusztítom, aki a Földet elpusztítja.“ Tanfolyamra kellene
eljárni, és akkor ilyen szép idézeteket lehetne tanulni. Csak van egy kis ideje, nem? Most például honnan tetszik jönni?
-Kávézni voltam – vallotta be Etelka néni udvariasan. Vesztére.
-Kávézgatni, szórakozni van ideje a nagymamának – nyomta meg az emberevő rosszallóan. – Ahelyett, hogy azokhoz járna, akik nem fogják hagyni, hogy a világ elpusztuljon.
Etelka néni önkéntelenül is elszégyellte magát. Hiába, ilyen típus volt.
-Azt hiszem, sajnos, le kell szállnom, ha megbocsát – állt fel szabadkozva.
Az emberevő fejcsóválva fordult el, mint aki mélységesen csalódott a néniben. Az idős asszony lángra gyúlva, lehajtott fejjel indult az ajtóhoz, ám az emberevő megragadta a kezét, és fehér, áttetsző ujjacskáit simogatva kérlelni kezdte.
-Nem baj. Semmi baj, mamácska. Csak a következőig tessék még eljönni. Hiszen olyan jól elbeszélgetünk, és annyi érdekeset mesélhetnék még a tanfolyamokról. Van például, hogy főzni tanulunk – és az emberevő mélabús tekintettel mérte végig a többi utast, de azok mind elfordultak, ahogy rájuk nézett. Etelka néni jól látta a visszautasítást, és ettől meg a jóleső simogatástól egyszeriben megesett a szíve az emberevőn.
-Hát jó, legfeljebb visszasétálok – ült vissza az ablak mellé, reménykedve, hogy tényleg beszélgetnek egy jót.
De csak megértően hallgattak, mint két régi barát, miközben a villamos csikorogva hagyta el a bérházakat és tízemeletes panelek közé érkezett. Odakint besötétedett, a szél hevesen kavarta, hordta a havat a lámpák fényében. A furcsa fiatalember a sötétre meredt, és két vagy három megálló után sem szólalt meg, úgyhogy mikor a villamos
Etelka néni hátra se nézve feszítette aprócska termetét a kavargó hófúvásnak. Leszegett fejjel haladt az ismeretlen házak közt visszafelé,
és alig látott valamit a viharban. Örült, hogy végülis jól sült el a beszélgetés a habókos utassal, de azért megborzongott, mikor az ujjszerű rágcsa jutott az eszébe. Mik vannak, merengett, mikor a kavargó sötétben nekikoccant valaki. A néni fürgén bocsánatot akart rebegni, de az illető vihogva megelőzte:
-Tetszik tudni, mit gondoltam? – csapott rá a sötétből egy nejlonszatyrával. –Szívesen hazakísérem! – bukkant elő az emberevő arca is, és megragadva a néni karját, szélsebesen vonszolta egy közeli tízemeletes felé.
Etelka néni bukdácsolva követte a hóviharban, míg észbe nem kapott, hogy mit csinál. És Etelka néni megpróbált ellenszegülni!
Természetesen sikertelenül. Az emberevő akkorát rántott rajta, hogy a nénike elesett a jeges latyakban, és keményen beverte a térdét.
Környékbeliek léptek ki a közeli tömb kapujából. Etelka néni próbált úgy tenni, mintha véletlenül esett volna el, nehogy feltűnést keltsen, de az emberevő nagy hangon kiabálni kezdett.
-Ugyan, nagymama, hát miért nem engeded, hogy segítsek?
Ejnye, látod, a harisnyád is sáros lett. Talán vérzel is!
-Cssst, psszt, ne tessék már ezt... – kérlelte a néni, míg sajgó térddel felállt. De a járókelők oda se nézve siettek el mellettük. Talán észre se vették őket.
-Akkor tessék jönni szépen, nagymama! – taszigálta az emberevő a kapu felé.
-Kérem, kérem, erőszakra semmi szükség. Tetszik látni, hogy jövök én magamtól is – suttogta szemrehányóan Etelka néni már odabent, miközben várták a liftet és szoknyájáról takarítgatta a havat.
A liftben felfelé mások is utaztak, de Etelka néni nem mert rájuk nézni. Mégis mit szólnának, ha kiderülne, hogy egy ismeretlennel liftezget egy ismeretlen házban. Majd csak vége lesz ennek az egésznek, gondolta, és mehet végre haza. Talán ad egy kis pénzt a fiatalembernek, ha kér, és számolgatni kezdte fejben, mennyi is lehet a pénztárcájában.
És Etelka néni, mint oly sokszor már ebben az életben, ezúttal is megadta magát. Elfogadta a sorsát, és nem küzdött tovább, mert abban bízott, hogy valahogy majdcsak megússza.
De Etelka néni, mint oly sokszor már az életben, ezúttal is tévedett.
És amikor végre teljes erejéből sikítozni kezdett a bezárt ajtó mögött a tizediken, már késő volt. A szomszédok is csak a tévére gyanakodtak, hiszen ki gondolná, hogy egy szörnyeteg lakik mellette.
Az emberevő pedig még aznap este jóízűen elfogyasztotta Etelka nénit. Hófehér, áttetsző ujjait pedig lenyisszantotta, és az erkélyen lévő aszalóba tette száradni, csemegének.
Székesfehérváron élek. Két kedvesem volt mindig is. Az egyik az írás a másik a zene. Sok közös vonásuk van és persze mindkettő a figyelmemet igényli.
Nos az efféle bigámiával vele jár, hogy az ember egy időben csak az egyik felé fordulhat teljes odaadással, és ez maga után von egyfajta átmeneti eltávolodást a másiktól.
Ez a fajta megosztottság végig kísérte az eddigi utamat és főleg a kezdetekben okozott dilemmát, hogy melyik kedveshez simuljak. Mindegyik mézédes szirénhangon énekelt más más szigetről, és én ide-oda hajóztam a zátonyok között nem kevés bűntudattól terhesen.
Míg a zenélés társfüggő, ami időzítésben, ízlésben, tudásban, lelkesedésben és még ki tudja mi mindenben megkíván egy közös együttállást, addig az írás szabad, másoktól független önkifejezési mód. Az Elioa volt az első pályamunkám, amellyel kiléptem a nyilvánosság elé.
Virág József