Glóbia
avagy Isten régi játéka
© OpenHU 2013.
Sokkal rosszabb volt, mint az örök száműzetés. Vagy talán épp ez volt az. Sokat tűnődtem ebben a mélyfeketeségben, csak épp azt nem tudom, hogy ez kívül vagy belül van jelen. Szánalmas. Szánalmasnak tartom ezt az alsóbbrendű, naiv fajt, ezt az emberiségnek nevezett hitvány teremtést. Már megint megtámadták az űrhajónkat, és, no persze, mi hagyjuk, mert ha netán visszatámadnánk, megint az történik, ami a traxelusokkal több millió éve. Na persze, mit is érnének a Mesterük nélkül. Semmit.
Kinézvén az űrhajó ablakán, észrevettem valamit, amit még soha ebben a monoton, céltalan életben, ahol már segítségre semmi remény: milyen gyönyörű a táj! A csillagok úgy világítanak, akár az égők a kis emberi házakon. Csak ennyi tetszett a Föld nevű bolygón, legszívesebben elpusztítanám őket, csak egy gombnyomás lenne. De nem tehetem. És minek? Elmondanám, de…
-No, te mit akarsz? – kérdem a kis noxiantól. Megvakarja kis szemét az apró csápjaival, majd könnybe lábad. Fél. Senkitől nem várhat segítséget, részvételt, rokonszenvet. Azt hiszi, majd tőlem megkapja.
Nem. Én is félek. Ebben az állandó gyászfekete éjben mást nem is tudok tenni, tudom mi lesz ennek a vége. Ha ezek az alsóbbrendűeknek sikerül elfoglalni a hajót, teszteket végeznek rajtunk, felvágnak minket, mint ahogy az a kis taknyos tette a Földön a fejvesztve menekülő békával. Szó szerint. Eljött az idő? Nem érdemel jövőt ez a bolygó, hiába, az elviselhetőség határán túllép ez a küzdelem. Pedig a traxellusok pusztulása megérdemelne egy Föld elleni hadjáratot. De nem tehetem. Nem tehetjük. A félelem béklyója, mekkora nagyúr…
-Minek,minek? – kérdezte a kis noxian, kopogtatván a páncélomat.
-Na,jól van,-válaszoltam - elmondom, de ne add tovább senkinek.
Láttam a könnyes kis szemében, hogy a nagy szomorúság tavában mintha egy vidám hajó vízre lett volna bocsátva,és csillogott a szeme;
úgy nézett rám, hogy majdnem hogy azt hitte, igen, most megkapja a tudás forrását.
-Évmilliókkal ezelőtt…
-Az mi? – kérdezte ártatlanul.
-Pszt! Ne vágj bele a szavamba, vagy elhallgatok nyomban!
Elcsitult.
-Szóval – folytattam- évmilliókkal ezelőtt létezett egy nép innen több ezer fényévvel. Nem voltak valami fejlettek, igazából okosak sem, az erejük a vadságukban, a barbárságukban volt. Meg persze a karjukban.
Bár azt sem használták semmire, csak fitogtatásra. Egy szó, mint száz, történt egyszer, hogy előkerült egy kisebb kőtábla. Senki sem tudta megfejteni a rajtuk lévő idegen írást, ezért fogták magukat, és elutaztak a Satripához, aki a szomszéd bolygón élt, és az a szóbeszéd járta, hogy ő volt népe legbölcsebb képviselője. Valóban így is volt. Megnézte a kőtáblát, majd felnevetett. Nem értették ezt a traxellusok, zavarban is voltak, mint Ádám anyák napján.
Majd megszólalt a Satripa:
-A kőtábla a jóslat nem más, mint : „Közel az idő, mikor elpusztul a nép és tudatukat még tér – idő – kontinuumból is kitörlik. Kerestek majd de nem találtok semmit, amivel megváltanátok a világotok.
A traxelusokon szomorúság vett erőt, már - már elbőgték magukat,mikor a Satripa megszólalt :
- Nincs miért szomorkodnotok. Létezik egy szerkezet, egy gyűrű, amelynek viselője kívánhat egyet. Bármit. Akár a világegyetemi feletti uralmat is. Bár ahhoz ti túl ostobák vagytok. De keressétek meg, ha megtaláljátok, megmenthetitek a bolygótokat. Gondolom, kíváncsiak vagytok, hol lehet. Nos, van egy bolygó a T-52-es rendszerben, úgy hívják, Glóbia. Még nálatok is műveletlenebb, primitívebb népek lakják,úgy hívják, emberiség : ha jól tudom, náluk van. De hogy hol, azt pontosan én sem tudom.
A traxellusok hallgattak. Az egyik bambán nézett maga elé, mintha elgondolkodott volna azon, hogy igazából vesztenivalójuk nincs, ökölbe szorított kézzel elindult az űrhajó felé, majd óva intette a többieket az idő hiányáról, és hogy ideje lenne megmenteni a fajukat. Helyeselték ezt mindannyian, felszálltak, beütötték a koordinátákat, majd nagy porvihar közepette elindultak.
Épp bolygójuk előtt voltak, mikor az egyik már nem bírta idegekkel. A könnycsepp lecsúszott a szarván, menekült a szeméből, jött utána a többi is. Mintha sztrájkolnának, mondván elég volt a bezártságból. Ez a szerencsétlen traxellus meg csak állt, állt, és azon gondolkodott, hogy vajon tényleg ennyi volt? Alig élt valamit és még annyi terve van. De
aztán erőt vesz magán, no meg egy csöppnyi, gyenge optimizmust és magában kijelenti, hogy „Nem érdekel!”. Kimondani még nem tudja, de már dolgozik rajta.
Közben tanácskozás van. Megbeszélik, hogy amennyiben megtalálják a gyűrűt, elfoglalják a Globiát mondván, kellemes a hasznossal. Ha nem, akkor elpusztítják, aztán „lesz, ami lesz, majd csak kitalálunk valamit…”
alapon.
Az űrhajó olyan volt mint maga az űr : józan de érdektelen. Elérkezvén útjának végéhez leszállt, aztán kiköpte magából az utasokat. Érdekes volt a Glóbia. Zöld ég, felhőkkel, körös – körül hófehérség. Lények jelentek meg előttük,emberek, fogadván őket. Erre előrelépett a rangidős, majd csöndes hangon, recsegve elmondta,hogy szüksége van a gyűrűre, ellenkező esetben – ha nem kapja meg – búcsút mondhat a Glóbia nép bolygójától. Ezek persze nem tudták még csak azt sem, hogy miről van szó. Egy bocsánatkérő mosollyal előlépett Felicián, az emberek királya, és a hűvös idő szelével üzente meg, hogy itt bizony, nem hogy gyűrű, de még varázslat sincs. Nem kellett volna kimondani ezt, ugyanis olyan, mintha önként lépett volna a pokol varázslatos útjára, melynek vége a lángok perzselő nyelve. A rangidős tenyérbe mélyedt körömmel elindult az űrhajó felé, majd összeszorított marokkal feltipegett a lépcsőn. Visszafordult. Mintha elfelejtett volna még valamit. Ránézett a vadul ziháló, ám mégis félő mosolyú Feliciánra, majd megszólalt:
-Elpusztítani!
Mindenki felszállt a gépre, és elmentek. Hitte ezt az emberiség, közben meg… az űrhajó a bolygó előtt volt, amely csak bámult, meredten, ostobán, hogy „És ez meg mit akar?” A rangidős aktiválta a lézerrakétákat, csak egy gombnyomás hiányzott. Erre megrezzent az űrhajó, de nem magától,nem ám, hanem egy hangtól. Nem tudták, honnan jön, de azt igen, hogyan került a félelmek félelme az arcukra.
Valóságos anarchia tört ki az űrhajón, mindenki menekült volna, csak épp azt nem tudta, hogy hova, kitől vagy mitől, és egyáltalán miért?
- Én vagyok az, aki megteremtette az előttetek lévő bolygót. A Glóbiát.
Nem volt könnyű. Sok – sok millió év kellett, mire sikerült őket elkészítenem. És ti most a kezem munkáját akarjátok tönkretenni. A
Mester munkáját. Vonuljatok el traxellusok, amennyiben nem teszitek, és megölitek népem fajtáját, mely úgy néz ki, akár én, kipusztítom a ti népeteket, de úgy, hogy csak épp egy hírmondó maradjon, terjesztvén:
Félje mindenki a Mestert! - közölte a hang.
Persze, a makacs, ostoba traxellus nem igazán vette komolyan. Nem is érdekelte. Nincs mit veszíteni. Csak a mélységes csendet érezte, azt a nyugalmat, amellyel beletörődött, hogy ez már őt nem igazán izgatja.
Ha itt a vég, hát legyen méltó. A bolygó százszor százmillió darabra hullott, az emberek néma visítása nem hatotta meg a traxellusokat. Már csak azért sem, mert abban a pillanatban, ahogy elpusztították az emberiséget, elpusztultak ők maguk is.
Aztán a Mester igen elszomorodott. Most mindent kezdhet előről. De … mintha félvállról vette volna a dolgot. Mindent megtehet. Senki sem látta őt, senki sem tudja ki ő, vagy mi ő? Aztán valahogy létrejött a Föld, a Naprendszerben. Valószínű, ez a Mester műve. Bár ők, valamiféle Istennek hívják. Még könyvük is van, amit tisztelnek. Valahogy úgy kezdődik, hogy : „Kezdetkor teremtette Isten az eget és a földet.” Nem tudom mit akar ez jelenteni.
Tudod, gyermekem, ezzel a Mester hibát követett el. Mert, az az emberiség, akit a traxellusok elpusztítottak, sokban különbözik azoktól, akik most üldöznek minket. Ezeknek csak a teremtésben kapott hatalom a lényeg. Uralkodnak az állatokon, növényeken. És egymáson is. Ennek is csak a pénz az oka. Sokáig nem tudtam, mi ez. De ez minden gonosz forrása. Láthatod, volt egy uralkodási hierarchia, és képzeld , ennek a legtetején egy papír áll. Egy papír. Amit valaki felhasznál állandó jelleggel, valaki gyűjti, hogy majd ha öreg lesz, felhasználja. Az egyik leghatalmasabb emberi erő.
Képzelted volna, hogy van aki egy papírral harcol? No, meg a szánalommal. Látod azt az űrhajót? Tudod mi van azokban az emberekben? A pénz szolgái. A hozzá való viszonyukat nem könnyű kialakítani, hiszen a pénzzel való bánásmódjukban benne van egész személyiségük, és a rejtett vágyaink. Ezt kapják azért, amit most tesznek. Azért, hogy minket támadjanak. Azért, hogy minket bántsanak.
Az utolsó traxellus mesélte el ezt nekem. Aztán miután felrobbant az űrhajónk, sikerült megmenekülnöm,egyetlen mentőkabinunk volt.
Belegyömöszölt, meneküljek,adjam hírül, hogy hamarosan itt az idő.
Idő a bosszúra. Az embereknek meg vannak számlálva napjai. És nem pénzben számoltuk. Én , az egyetlen noxian láttam mindezeket és tanúsítom.