Amikor a görögök látni akarták Jézust, valószínű hogy ezt csupán kíváncsiságból tették, mert Jézus így válaszolt: „Eljött az óra, hogy megdicsőíttessék az embernek Fia”. Ahogy azok a görö-gök, mint sokan mások is Jézusban csupán egy csodatevőt, egy különös embert láttak, úgy ma is a keresztyén tömegek őt mint történelmi személyt ismerik, de azt, hogy ez a megdicsőülés mit jelent, nagyon kevesen ismerik fel.
Jézus népszerű volt a maga idejében, mivel sok jót tett az em-berekkel, és szívesen hallgatták beszédeit is (Márk 12: 37), de amikor eljött az Ő órája, hogy megdicsőíttessék, az emberek el-hagyták, még tanítványai is. Jézus előre tudta, hogy szenvedései-ben magára marad (János 16: 32), mivel egyáltalán nem értették, mit jelent Jézus dicsősége, melyet így magyarázott el: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem. Nem értették azt, hogy élet csak halálból eredhet (Máté 10: 39; 1. Kor 4: 10,11), és az isteni dicsőség csak a szenvedés eredménye lehet (Lukács 24: 26; 1. Péter 1: 11; Zsid. 2:
10; Róma 8: 17). Az emberek nem ismerik az isteni dicsőséget, mert az emberektől várják azt (János 5: 44), és Jézust azért nem követik, mert az emberektől való félelem megakadályozza őket ebben (János 12: 42,43). A keresztyén tömegek is éppen ezért nem követik Krisztust, hanem csak test szerint ismerik Őt (2. Kor.
5: 16).
Jézus Krisztus tudta jól, hogy milyen gyalázat vár rá, és azt is tudta, hogy az emberek kiábrándulnak belőle. Őt, aki sokakat meggyógyított, megverik, leköpik, és a legmélyebben megalázzák.
És ő mindezt szó nélkül tűrte. Csodálkoztak rajta, hogy másokat megszabadított, saját magát pedig nem volt képes megszabadíta-ni (Márk 15: 29-31). Sokan lehettek ott abban a tömegben, akik látták csodáit, vagy akikkel Ő jót tett, de senki nem állt ki védel-mére. Krisztus minden emberi képzeletet felülmúló módon ta-gadta meg önmagát, amikor tudatában volt annak, hogy lehetősé-ge volna megszabadulni, de nem tette meg (Máté 26: 53). Ha ak-kor leszállt volna a keresztről, emberek előtt nyert volna
dicsősé-get. Soha senki nem értette volna meg azt a dicsőséget, amely szenvedés által nyerhető el, és azt a győzelmet, melyet látszóla-gos veszteség árán lehet megszerezni.
Krisztus követőinek hasonló dicsőséget ígért, amit csak ha-sonló úton érhetnek el. Ez az idők folyamán be is teljesedett. Sok keresztyén élte át ezt a dicsőséget, mely a szenvedésben, kínzá-sokban, börtönökben vagy a halálban lett része. Isten előkészítet-te ezeket az embereket. Addig, míg meg nem tudtak előkészítet-teljesen halni maguknak, míg egyáltalán számított nekik az emberek dicsérete vagy elismerése, nem érhették el ezt a dicsőséget.
Istennek minden gyermeke ezen az úton kell, hogy haladjon.
Amikor eljön a mi óránk is, hogy megvetés ér Krisztus nevéért, nevünket Őérte kivetik, akkor ne gondoljuk azt, hogy barátaink mellénk állnak. Ne várjuk azt, hogy megértsenek minket az embe-rek, hogy igazat adjanak nekünk. Nem leszünk mártírok a szó vi-lág szerinti pozitív értelmében, hanem sokan azok is elfordulnak tőlünk, akikkel addig jól megértettük magunkat. Sokan csak azért, mert félnek, hogy ha mellénk állnak, ők is kapnak a ránk mért ütésekből. Ezek csak távolról néznek minket.
Krisztus igazi követői csak akkor lehetünk, ha mi is leteszünk minden eszközt a kezünkből, mellyel kiszabadíthatnánk magun-kat. Ha így tudjuk követni Mesterünket, akkor élhetjük csak meg azt a dicsőséget, mely nem embertől származik, hanem egyedül Istentől.
Nem áradhat az élet rajtunk keresztül, ha először mi nem megyünk át a halálon. Ez az a szoros út, amelyről Jézus beszélt, és amikor azt mondta, hogy senki nem mehet az Atyához, hanem csak Ő általa, akkor ez alatt ezt kell értenünk: Jézus az egyetlen út az Atyához (János 14: 6), és a szenvedésnek és halálnak útja által nyerhetünk mi is életet. Nincs feltámadás halál nélkül, nincs újjá-születés, mielőtt a régi meg nem hal.
A hittől való szakadás korában erről egyre kevesebbet hal-lunk. Szó van a kegyelemről, szó van a szeretetről, de nem sok szó esik a szenvedésről és az önmegtagadásról. Nagy tömegeket megmozgató igehirdetések alapulnak teológiai ismereteken és bibliatudományon, melyek ugyan hangzatosak és bölcsek, de éle-tet soha nem eredményeznek.
HA A FÖLDBEVETETT GABONAMAG MEG NEM HAL…
40
Az élet továbbadásának feltétele az, hogy aki Isten országá-nak hirdetője akar lenni, anországá-nak nem teológiai tanulmányokat kell végeznie, hanem engednie kell magát, hogy a Szent Lélek vigye őt kemény iskolába, ahol a megsemmisülés, a halál által keletkezik az élet, és így lesz hathatós az igehirdetése (1. Kor 2: 1.2.).
Sok közösség ahelyett, hogy az Úrra bízná igehirdetőinek előkészítését és kiválasztását, ezt saját kezébe veszi. Sajnos, a leg-többször a vezetők által felállított követelményeknek kell, hogy megfeleljen egy igehirdető, vagy a gyülekezet hagyományainak, és nem az a feltétel, hogy az illetőt az Úr maga törje össze és ké-szítse fel ilyen szolgálatra.
Minél inkább eltér egy közösség az élő útról a világ és a ha-gyomány felé, annál inkább jellemző ez, sőt azokat az igehirdető-ket menesztik, akik az élő igazságot hirdetik. Bár ez a gyülekezet sok tagjának nem tetszik, a „békesség kedvéért” nem tesznek semmit ellene, hanem karba tett kézzel nézik végig gyülekezetük pusztulását. Hasonló ez ahhoz, mint amikor egy szobában többen alszanak, és ha valaki elkezd mocorogni, csendre intik, nehogy felkeltse a többieket.
Ez a folyamat azt eredményezi, hogy az élő Ige egyre kevésbé hallatszik a gyülekezetben, helyette a gyülekezet hagyományai kerülnek előtérbe, a vezetők saját szerepüket és fontosságukat hangsúlyozzák. A megtévesztés úgy éri el célját, hogy a világ hatá-sa ellen beszélnek, de annak legyőzésére nem az élő Igét használ-ják, hanem a holt hagyományokat és az emberi rendeléseket.
Függetlenül attól, hogy mi milyen szolgálatban, tisztségben vagy helyzetben vagyunk a gyülekezetben, mindnyájunknak arra kell törekednünk, hogy az élő Ige áradjon rajtunk keresztül. Eh-hez előbb meg kell halnunk; nincs más lehetőség, fel kell vállalni a szenvedést és a keresztet, hogy élet származzon belőlünk.