D. Nem kerülhető meg azoknak a táji feltételeknek a további számbavétele, ame- ame-lyek a Felföld népének létformáit alakították, s ameame-lyek befolyásolták társadalma és
VI. A TÁJAK KÖZÖTTI CSERE TÁRGYA Megjegyzések az úton levő javakhoz
2. Hétköznapi szükség és ünnepi luxus: a bor
A szőlő- és bortermelés a paraszti létforma önálló, megkülönböztetett részeként van jelen a történeti-néprajzi kutatásban, amit kétségkívül indokolt a szőlőbirtok száza-dokon át megkülönböztetett jogi státusa, a paraszti üzemszervezetben elfoglalt helye, művelésének sajátos munkakultúrája és technológiája, s a jelentős munkaerőt igénylő növénykultúra, jellegében és gazdasági értékében máshoz alig hasonlítható haszna.
A bortermelés történeti rétegei, valamint a megkülönböztetett értéket képviselő minősé-gi bortermelés, és a történeti borvidékek speciális gazdasáminősé-gi-társadalmi fejlődésének vizsgálata mellett, egyre több kistáj bortermelő hagyományát bontotta ki a kutatás az elmúlt évtizedek során.32 A szőlőtermelés magassági vonaláig közönséges társaként jelent meg ez a kultúrnövény a Felföld középső sávjában és a hegyvidék és az Alföld találkozásánál húzódó gyümölcstermesztésnek is,33 s egyáltalán, a dombvidék és a kö-zéphegységi zóna kiterjedt tájain a parasztüzemek általánosan művelt kultúrnövényének mutatkozik a filoxérát megelőző időszakban. Mindez – nem elfeledve a szőlő- és bor-termelés speciális földrajzi és társadalmi igényeit – azt látszik igazolni, hogy számos vidéken a helyben megtermelt, s bizonyára nem túl jó minőségű bor szinte komplemen-terként jelent meg az ivóvízzel. (Ennek ma még igen sok részlete ismeretlen.)34 Témánk
29 A kiterjedt irodalomból az említés szintjén: Andrásfalvy–Vargyas (szerk.) 2009. kötet, különösen:
Andrásfalvy 2009. 9–20., Ifj. Bartha 1996. 33–79., R. Várkonyi 1992., R. Várkonyi (szerk.) 2000., Esettanulmányként: Karancsi–Mucsi 1999. 1140–1147., Gaálová–Karancsi 2007. 303–312., Frisnyák 2009. 145–162., Konkolyné Gyúró 1990., Viga 1996a. 271–283.
30 Balogh 1965. I. 375–393., Kazimir 1973. 25–28., Orosz 1979. 1053–1054.
31 Rónai 1993. 236–237. A termelvényről részletezően lásd még: 238–288.
32 Összegzően: Boros 1999., Boros 2007., Égető 2001. 527–539., A szlovákság szőlő- és borkultúrájá-ról: Drábiková 1989.
33 Bali 2005.
34 Vö. Égető 2001. 527–528.
szempontjából ennek részben azért van különös jelentősége, mert a borforgalom históri-ájából a kutatások által feltárt rendkívül sok adatot e paraszti szőlőkultúra „fölöttinek”, azt kiegészítőnek kell tartanunk, viszont a felföldi földesúr távolabbi, délebbre fekvő tájakon művelt szőlőjében kapáló, szüretelő, vagy annak borát szekerező jobbágy-paraszt – robotoló vagy bérmunkás – tevékenységét a tájak eltérő gazdasági adottságait kiegyenlítő általános jelenségnek. A 18–19. századi borfuvarozásról szóló gazdag adat-anyagot is elsősorban a tájak közötti gazdasági kapcsolatok közvetítőjének gondolom, de nem elfeledve, hogy ez a történeti borvidékeken és azok táji környezetében – a robot-teher mellett, egyre inkább helyette – a bortermelő üzemek hasznának egyfajta kifelé
„gyűrűzéseként” értelmezhető. A szekeres borszállítók – megengedem, inkább kény-szerből, ahogyan gazdasági és társadalmi, ill. kulturális kényszer bizonyos értelemben az ember minden tevékenysége35 –, egy sajátos tevékenységi formát alakítottak ki, amely bekapcsolta őket a borforgalom nagy amplitúdójú kapcsolatrendszerébe.
A bor kereskedelmi forgalmának filoxéra előtti állapota arra utal, hogy a kiemel-kedő gazdasági jelentőségű, ún. történelmi borvidékek mellett, egy sor más térségben művelték a szőlőt és fogyasztották annak borát, de nem ritkán kereskedtek is a másod-lagos jelentőségű bortermő tájak produktumával. A 19. század derekának statisztikai adatai azt mutatják, hogy – az északi és keleti peremvidékek kivételével – a Kárpát-medencében mindenütt termeltek bort, ami részben az önellátás, részben a lokális csere szolgálatában állhatott.36 A belső borforgalom területi jellemzői arra is utalnak, hogy az egyébként is drága tokaj-hegyaljai bornak miért dominált a nemzetközi forgalma, s mi-ért volt másodlagos ahhoz képest a belföldi kereskedelme.37
Magyarország Európa bortermelő övezetének északkeleti csücskében helyezkedik el, a Felföld területét pedig a bortermelés északi határának vonala osztja ketté. Ez azt is jelenti, hogy a történeti Magyarország északi területein a növényföldrajzi viszonyok, a gazdálkodás struktúrája, s a szőlőtermesztés és a borforgalom gazdasági és társadalmi feltételei különböző lehetőségeket teremtettek az itt élő népcsoportok számára. A térség borának kétirányú forgalmával kell számolnunk. Észak felé vákuumot teremtett, hogy a szőlő művelésének északi határa a magyar nyelvhatáron belül maradt: Hont és Nógrád vármegyékben kicsit délebbre szorult, Gömörben északabbra haladt, Nagybalog
35 Szilágyi 2000a. 855–856.
36 Égető 2001. 537. 14. térkép, Vö. Viga 1990. 96–100.
37 Tokaj-Hegyalja megkülönböztetett jelentőségéhez: Balassa 1991., Orosz 1995. 16–113.
– Sajógömör vonaláig, majd hiányzik a Rozsnyói-medencéből és a Csermosnya-völgyből, aztán a Torna völgyén át Szepsi és Kassa felé húzódott.38 A növényföldrajzi zóna tehát szinte változtathatatlan határt jelentett: tőle északra felvevő volt a népesség a borvidékek italára. De felvevő volt az Alföld, jobbára késői borkultúrával rendelkező térsége is, igaz, nem elsősorban a minőségi borra, hanem a hegyláb vidék (Nógrád, Hont, a Mátraalja, Bükkalja) borára.
A termőhelyi adottságok, a borkultúra tradíciója és fejlődése, nem utolsósorban a mindezzel összefüggésben formálódó gazdaság és társadalom azonban egészen eltérő formációkat hozott létre. Ennek csúcsán Tokaj-Hegyalja állt, amihez képest a Felföld bortermelő tájai másodlagos gazdasági szereppel bírtak.39 De nézzünk előbb egy más-fajta adottságú térséget, a nem éppen a boráról elhíresült Bars vármegyét, hogy 18–19.
századi históriájában hogyan jelent meg a bor!
A török korban a fagyérzékeny szőlő a 48. szélességi fokig nyomult a Felföld terü-letén, s különösen a Garam völgyének falvaiban tett szert gazdasági szerepre.40 Aha lakosainak 350 kapás szőleje volt az 1770-es években, Hölvénynek 250, Tildnek 300, Verebély népének 107 kapás, de Csiffár, Fakóvezekény, Feketekelecsény, Garamapáti, Kisbelleg, Kisgyőröd és Nagygyőröd, Kislót, Nagylót, Szencse, Tild, Újbars, Valkóc és még közel harminc település a határában levő szőlő jelentőségét említi bevallásában.
Szentbenedek jobbágyai egyenesen megfogalmazták, hogy a határukban híres szőlők vannak, s abból van mindannyiuk megélhetése.41 Garamújfalu bevallása szerint, szőle-jük – a szomszédos falvakéhoz hasonlóan – nagyon jól termett. Csejkő jobbágy-parasztjai nagy, tágas szőlőt műveltek, s a bort is jó áron adták el. Ugyanakkor Garamvezekényben nem volt szőlő, Tolmács népe pedig a szomszéd határokban tartott szőlőt. Zavada bortermelői minden hetedik hordójukkal a földesúrnak tartoztak. Ebedec bevallása jó borukról tett említést, Csejkő jó áron eladható borát néhány évtized múltán Fényes Elek kapás bornak minősítette.42 Kisgyőröd különösen jó, Kiskoszmály kivált-képpen jó borokat említett az investigatioban, Fakóvezekény olyan szőlőt, ami nem a legrosszabb borokat adja, Kovácsi és Lédec közepes bort termő szőlőkről tett említést,
38 Paládi-Kovács 1984. 64.
39 A téma könyvtárnyi irodalmából: Frisnyák 2009c. 185–186., Legújabban: Beluszky 2009. 13–26., Boros 2009. 27–44.
40 Prinz–Teleki é. n. II. 238.
41 Fényes 1851. IV. 94., Udvari 1994. 99.
42 Fényes 1851. I. 206.
azt meg aztán végképp csak találgatni tudjuk, hogy a garampodluzsániak által említett jó és különös bort termő szőlő milyen minőséget adhatott.
A 18–19. századi robotszolgáltatásban is jelentős részt kapott a szőlőmunka, a munkaigényes szőlő a napszámosmunka és az időszakos munkaerő-vándorlás meghajtó-ja is volt. Töhöl lakói – jóllehet a szőlő saját határukban volt – hetedik akó dézsmát vol-tak kötelesek adni uruknak. Alsópél jobbágyai minden fertály szőlő után 16 denár barázdapénz megfizetésére voltak kötelezettek. A taszáriak a szőlőmetszés munkáját összesen 3 Ft 20 denár fizetésével váltották meg. Több helyről van adat arra, hogy a bor pincébe való letétele is jobbágyok segítségével történt. A gyalogos szőlőrobot mellett, jelentős mennyiségű igás robotot igényelt a földesúr borának fuvarozása is. Például Keremcse fogatosai a Gömör megyei Ribnikből (Garam)Szentkeresztre szállították az uraság borát. Aha szekeres jobbágyai Párkányból (Esztergom vm.) a Nyitra megyei Nagycéténybe szállították szüret előtt az üres hordókat, majd az uraság vörösborát.
A korcsmáltatás olykor azon településeken is szabad volt, ahol nem volt szőlő, s nem termett bor (Kisbelleg, Lekér, Nagylovcsa, Zseliz), másutt viszont annak ellenére nem engedte a földesúr a korcsmát, hogy a falunak volt szőleje (Nemcsény).
Nemesorosziban például hat forintot volt köteles az fizetni, aki az uraság korcsmáján kívül, más uraság bormérésére ment. Jellemzően Szent Mihálytól újévig, másutt kará-csonyig volt a borkimérés joga, de például Garamújfalunak egész évben, Kiskoszmálynak és Nagykoszmálynak, valamint Ladánynak fél évig, Lukács-naptól Szent Györgyig volt korcsmája. Az utóbbi helyen az év másik felére 45 forintért áren-dálták a földesúrtól a korcsmát, Keszi lakosai egész évre megváltották azt.
Feltűnő azonban, hogy miközben a borkimérés rendje roppant szigorú, a pálinka korcsma jószerével minden Bars megyei faluban szabad volt egész évben, s a földesúr több településen a három vagy hat hónapos bor-korcsma jogát saját pálinkájának és sö-rének a kiméréséért adta árendába. Aranyosmarót paraszti vallomása egyenesen arról szól, hogy egész évben működő pálinka korcsmájuk számára a földesúrtól évente 16 akó pálinkát vettek át, hogy vidéki ne árulhasson pálinkát vásár idején.
A dolog néprajzi problematikája okán, itt utalok Bars sörfőzésének és -fo-gyasztásának forrásunkban felbukkanó említéseire is. Jóllehet az adatok száma kevés, de mivel a sörfőzde működésére csak szlovák falvakban van adat (Keremcse, Koszorin, Magospart), a magyar lakta települések bevallásaiban inkább a földesúri sörfőzdénél
végzett gyalogmunka, ill. a sörárpa és a sör fuvarozása szerepel (pl. Lédec), megerősítve látjuk azt a közhelynek számító történeti-néprajzi megállapítást, hogy a felföldi magyar-ság inkább borivó, a Magas-Felföld szlovákmagyar-sága pedig inkább sörivó volt.43 (Nem von-nám ebbe a körbe a pálinka fogyasztását, aminek elterjedése sokkal inkább az élvezeti cikkekre jellemző rendező elvek mentén megfigyelhető, semmint az általánosan fo-gyasztott boré, ill. söré. Ez nem változtat persze azon, hogy a Kárpát-medence északi és keleti peremvidékének nemzetiségei inkább pálinkafogyasztók voltak, s nem borivók.44 Igazolni nem tudom, de úgy gondolom, hogy a pálinka az ivóvízzel jól ellátott peremte-rületek itala volt.)
A filoxéra előtt a Selmeczi-hegység délnyugati lábánál még iható bor termett tehát:
Garamszőlős, Csejkő, Garamszentbenedek népe a 18. században kereskedett is a borá-val. A 18. század derekán Bars vármegyén belül is számottevő forgalom zajlott, de pél-dául Garamapáti népe Budáról és Esztergomból Nagyszombatba és Garamszent-benedekre szekerezett a borral. 45 Zólyom vármegye bort Nógrád, Hont, Bars és Pest megyéből szerzett be a 18–19. században, de utazott tengelyen a Bódva völgye, Észak-Borsod bora is az Edelény és Szirák környékén munkát vállaló zólyomi szekeresek ré-vén: Borsodba zsindelyt, lécet és más faárut vittek, s hazafelé kerekeztek a boroshor-dókkal (Hajnik, Nagyrét, Kovacsova).46
Kishont vármegye fuvarosai is szerepet kaptak a 18–19. században a borvidékek javainak forgalmában. Kishont nemesei között is akadtak extraneus birtokosok Tokaj-Hegyalján, akiknek a jobbágyai nem csak a szőlőterület megmunkálásában kaptak sze-repet (Mád, Tállya, Keresztúr), de a borfuvarozásban is.47 De robotszolgálatba jártak a kishonti jobbágyok Sajószentpéterre (Tóthegymeg, Fűrész népe), ill. Alacska és Pálfala szőlőibe is (Kokova és Klenóc lakosai). A kokovaiak bort fuvaroztak Kishontba Heves megyéből is: a 18. századi források Gyöngyös, Eger és Tarnaörs borának forgalmáról szólnak.
A 18–19. században – a leírások szerint – Nógrád megyéből Szirák, Rád, Kosd, Ecseg és a Hont megyei Nagymaros borával is folyt a kereskedés,48 s már a múlt
43 Paládi-Kovács 1994. 24.
44 Égető 2001. 527.
45 Udvari 1994. 99.
46 Fényes 1847. II. 163–l64., Faragó 1973. 91.
47 Udvari 1988. 48–61.
48 Radványi 1711–1716., Magda 1819. 253.
zadból tudunk arról, hogy Kecskemét környékéről a könnyű borokat Nógrád megyébe fuvarozták.49
Jelentős távolságra fuvarozták el az egri bort is. Lengyel kereskedők nagy tételben szállították Lengyelországba.50 Kisebb volumenű kereskedés folyt – a Mátra-vidék és Szolnok megye felé – a Gyöngyös környéki szőlők bortermésével is, ám ez elsősorban alkalmi fuvarokat jelentett.
Tornán és Szepsiben szintén éltek borkereskedők. Szepsiben a régi házak pincéi nem az udvarra, hanem az utcára nyíltak. Paládi-Kovács Attila szerint ez az építési mód még abból az időből maradt fent, amikor a település borkereskedelme virágzott. De nem csak saját termésével kereskedett Torna megye, hanem jelentős – a 16–17. századtól fellendülő – tranzit forgalmat bonyolított Tokaj-Hegyalja borával is.51
Gazdasági jelentőségének és a régión túlmutató szerepkörének megfelelően, évszá-zadokon át a Tokaj-Hegyalja borával zajló kereskedelem integrálta leginkább a szom-szédos térségek népét, hasonlóan a történeti borvidék kétkezi munkája által akkumulált népcsoportokhoz. Történetük és műveltségük azt igazolja, hogy Tokaj-Hegyalja és a tokaji bor a térség domináns gazdasági, társadalmi és kulturális szervező ereje volt.52 Sáros vármegyéből is Tokaj-Hegyaljára vonzották a kétkezi munkaerőt a szőlő talaj-munkái és a szüretek. Hrabovcsik és Kurimka bevallása meg is nevezi a Hegyalján vég-zett munkát, de bizonyos, hogy több település munkaerejével is számolnunk kell. Bél Mátyás 1730 táján így fogalmazott Tokaj-Hegyalja szőlei kapcsán: „Az itt dolgozók nagyrészt magyarok, de szlovákokat, ruszinokat és lengyeleket is bebocsátanak a maguk szőlőművelő közösségeibe, minden munkát együttesen végeznek.”53 A nagybirtokosok is rendre elküldték jobbágyaikat a hegyaljai szüretre, s nem kizárt, hogy a 19. század elején már jelentős számú Sáros megyei extraneus birtokosnak is lehetett szerepe a fel-földi vándormunkások Tokaj-Hegyaljára való közvetítésében.54
A bor szállítása részét képezte a földesúri szolgáltatásnak is, ám – főleg a hegyaljai bor – értékesítésének a 15–16. századból fejlett szervezete volt. A Hegyalja kitűnő mi-nőségű borát a Felföld – főleg a Szepesség – vásárhelyein keresztül szállították észak
49 Sztudinka 1911. 22–23.
50 Bakos 1969. 32.
51 Sziklay–Borovszky 1896. 351., Vö. Paládi-Kovács 1999. 345., Udvari 1990. 38–47.
52 Balassa 1991., Udvari 1988., Udvari 1989. 102–115.
53 Bél 1984. 404., Vö. Balassa 1991. 261–286., Udvari 1988. 48–60.
54 Makkai 1954. 98–134.
felé Lengyelországba. A 16. századtól Kassa, Bártfa és Eperjes vette át a közvetítő ke-reskedelmet,55 ám – hasonlóan a görög-macedón, lengyel, később zsidó borkereskedők által megvásároltakhoz – bor igen jelentős részét zempléni fuvarosok szállították el.
A 18. századi investigátiókban Zemplén mintegy 20 szlovák és ruszin településének lakói vallották, hogy borfuvarozással keretnek pénzt; a fuvaroztatók általában lengyel kereskedők voltak. Tudunk olyanról is, hogy az említett zempléni szlovákok és ruszinok bort fuvaroznak Lengyelországba, onnan pedig vásznat visznek Debrecenbe.56
Tokaj-Hegyalja szerepe azonban túlmutat a térségének társadalmát és műveltségét évszázadokon keresztül formáló szőlő és bor jelentőségén. Földrajzi helyzete, a Tisza és a szárazföldi utak hatása – még a 18–19. században is – három történelmi nagyrégió, az Alföld, Erdély és a Felföld javainak, tudásának és népeinek közvetítőjévé tette.57 A márkanévként megjelenő tokaji bor évszázadok és generációk örökségét egyesítette egy karakteres történeti táj műveltségének jellegében.