D. Nem kerülhető meg azoknak a táji feltételeknek a további számbavétele, ame- ame-lyek a Felföld népének létformáit alakították, s ameame-lyek befolyásolták társadalma és
VI. A TÁJAK KÖZÖTTI CSERE TÁRGYA Megjegyzések az úton levő javakhoz
3. Egy nélkülözhetetlen ásvány: a só forgalmához
A sóbányászat és -kereskedelem az Árpád-kortól jobbára az uralkodók kezén volt ugyan, s forgalmát jól szervezett hivatali hálózat révén bonyolította a kincstár, a szállí-tását azonban részben erre szakosodott csoportok, még inkább jobbágy-paraszt fuvaro-sok végezték.
A vízen és a kerekeken való szállítás együttműködése egyértelműen megrajzolható a történetileg jól adatolt sószállítás példáján. Magda Pál szerint a 19. század elején Ma-gyarország éves sófogyasztása 1 300 000 mázsa lehetett. A termelés zömét adó Máramaros és Sóvár (Sáros vm.) bányáinak, ill. üzemeinek termelését számtalan kör-nyékbeli – ruszin és szlovák – fuvaros szállította Huszt, Munkács, Nagykároly és a tiszai kikötők, ill. Dél-Zemplén és Abaúj felé. Máramaros sója és fája a vármegye jobbágyai sajátos létformájának kialakulásához járult hozzá. Már a 16–17. században is részt vet-tek szatmári és tiszaháti emberek a máramarosi só Nógrád és Hont irányába való szállí-tásában, a sóvári, nagytárkányi és tokaji sóházak körül ugyancsak fuvarosok százai végeztek bérfuvarozást. (I. Rákóczi György 1646-ban – a Karcsa medrét is felhasználva – csatornát ásatott Nagytárkány és Tokaj között a só biztonságos és gyors szállítása
55 Komoróczy 1944.; Paládi-Kovács 1984. 64.; Dankó 1979. 270.
56 Udvari 1988.
57 Beluszky 2009. 13–26.
kében.58) Hasonlóan működtek közre a szekeresek a tiszai kikötőkbe vízen érkező só továbbszállításában. De lengyelországi só is utazott a magyar Alföld felé szlovák tutajo-sok közvetítésével. Dombrádi emberek is tutajosnak álltak, és sót szállítottak Naményba, Tárkányba, Tokajba.59
Évszázadokon át munkát adott a fuvarosságnak a só szállítása. A sós szekerek nagy távolságot bejártak fontos rakományukkal, útjuk a folyóvízi kikötők és a kincstári sóhá-zak, sóraktárak között zajlott. A korábbi áttekintésemhez képest,60 – elsősorban Takács Péter és Udvari István tanulmányai révén – ma már lényegesen árnyaltabb képünk van Északkelet-Magyarország sógazdálkodásáról és az ahhoz kapcsolódó szállításról és ke-reskedelemről is. Megfogalmazható, hogy a Kelet- és Északkelet-Magyarországot sóval ellátó bányák és a sót elosztó kincstári raktárak – közvetlenül vagy közvetve – jószeré-vel a térség valamennyi vármegyéjéből foglalkoztattak fuvarosokat: részben kamarai só-szállítókat, részben úrdolgában fuvarozó jobbágy-parasztokat, részben pedig ebből (is) élő bérfuvaros réteget. 1772-ben, amikor a Mária Terézia-féle úrbérrendezés a végéhez közeledett, a Magyar Kamarához tartozó sóhivatalok 66 nagyobb sólerakó helyet (sóhá-zat) tartottak számon, amelyek közül többnek „filiája” is volt. (Nagytárkányban [Zemp-lén vm.] 2003-ban készült el a 18. századi, barokk jegyeket mutató sóház rekonstrukciója, ami az újkori sóforgalom folyamatáról is informál. Tokaj ma ugyan-csak látható, hasonló sóháza nagyobbrészt rekonstrukció.) Ezekbe a sóházakba és filiáikba három bányaközpontból jutott só: Máramaros vármegyében működött Bocskó, Rónaszék és Sándorfalva, Sáros megyében pedig Sóvár.61 A 19. században – a Kamara által betelepített máramarosi németek – Kerekhegyen, Szlatina és Akna-Suhatag bányái-ban is termelték a nélkülözhetetlen fehér ásványkincset.62 A máramarosi sót a vasút kiépítése előtt a Nagyág, a Tereszva, a Talabor és a Tisza vize hordta a hátán a főleg ruszin tutajosok, talphajósok egyszerű szállítóeszközein. Hodinka Antal szerint a leg-ügyesebb sószállítók Majdánka (Holyatin) lakói közül kerültek ki, de az említett folyók mentén megtelepült máramarosi falvak mindegyike tutajozott, szállítva a só mellett fát,
58 Boros 2008. 307.
59 Összegzően: Viga 1990. 63–64. A máramarosi jobbágyok létformájához: Takács–Udvari 1997. 241–
249., Boros 2008. 310.
60 Viga 1990. 63–64.
61 A sóházakról és sóutakról fennmaradt térkép (Papp-Váry–Hrenkó 1989. 124.) adatait feldolgozta:
Takács – Udvari 1993. 306–308. Nem foglalkozom itt most – a térkép tanúságai szerint – Erdélyből a Szamoson és a Maroson, de szekereken is érkező só forgalmával.
62 Takács–Udvari 1993. 310.
zsindelyt, deszkát és számos egyéb holmit is.63 A szeszélyes vízi úton közlekedő sóra-komány fontosabb kikötője és elosztóhelye Vásárosnamény, Tokaj, Szolnok és Szeged volt, ahonnan szekeresek szállították azt tovább.
A só szállításának az Árpád-kortól megszerveződött útvonalai voltak, amelyek együtt fejlődtek mind a településhálózattal, mind a kincstári sókereskedelemmel. Ennek gócpontjai a folyók mentén helyezkedtek el, s fokozatosan hálózták be a távolabbi tér-ségeket, alakítva az érintett jobbágy-paraszti társadalom létformáját is. Csupán utalok arra, hogy Zemplén – a Bodrogköz és Tokaj-Hegyalja települései is Tárkányból és Só-várról szerezték be a szükségletüket –, Sáros, Szepes, Abaúj – mindhárom Sóvár köz-ponttal –, Gömör és Torna vármegye települései egyaránt jelentős számban vállaltak feladatot a Felföld sóval való ellátásában.64 Például a sárosi települések közül a 18. szá-zad 70-es éveiben mintegy másfél tucat vallotta, hogy Tokajból Sóvárra, és/vagy Sóvár-ról a szepességi Smizsanyba (Szepessümeg) sót fuvaroztak, de vélhetően szerepet kaptak a térség többi sóraktára, ill. só elosztóhelye körül is (Tarca, Palocsa, Bártfa, Alsóorlich, Klyusó, Lyubotin, Kassa, Késmárk, Szepesófalu és Lubló). A térség sófor-galmának másutt is hangsúlyozott gazdasági és interkulturális vonatkozásai mellett, külön is utalni kell arra, hogy egyes Sáros megyei falvak fuvarosai (Pusztamező, Ujak, Lipnik, Gromos) Lengyelország felé is továbbították a máramarosi sót: a Poprád vizéhez fuvarozták, ami aztán tutajon úszott be a vízválasztó északi oldalán, télen pedig bizo-nyára a befagyott folyó jegén keltek át a megrakott szekerek. Máté (Matiszova) bevallá-sában az szerepel, hogy sót az új országba szállítottak, vagyis a korábban elzálogosított, Lengyelországtól 1770-ben visszacsatolt területre.65
Ez a tömeges forgalom nem csak szervezett formája és a népesség megélhetésére gyakorolt hatása miatt tanulságos természetesen, hanem a táji kapcsolatok rendjét for-máló szerepe miatt is. Mindez vélhetően egyéb javak forgalmát is érintette, befolyásolta az időszakos vándorlásokat és a szállítás egész infrastruktúráját, s rendszerként éltette az érintkező tájak kapcsolatait.66 De tekintettel kell lennünk rá a fogatolási módok és a szállítóeszközök térségi históriájának egy szóba jöhető formálója, egységesítőjeként is.
63 Hodinka 1992. 97–102. Vö.: Takács–Udvari 1993. 304.
64 Takács–Udvari 1993. 311–312., Sáros vármegye jobbágynépének 18. századi tokaj-hegyaljai útjai-hoz: Udvari 1992. 304–312., Gömör vármegye mintegy ötven települése fuvarozott sót rendszeresen Tokajból a 18. század végén. Vö. Havassy 2001. 203.
65 Divéky 1929. 49–53.
66 Összegzően: Takács–Udvari 1993. 313–323.
VII. ÖSSZEGZÉS
A nagytáji kapcsolatok másfél századának történeti-néprajzi tanulságai
Mivel disszertációm egyes fejezetei – az anyag feltárása mellett – az értelmezést, a tanulságok megvonását is célul tűzték, ezen a helyen csupán néhány általánosabb össze-függés, következtetés megfogalmazására vállalkozom.1
A történettudomány különféle szakterületei csakúgy, mint a történeti néprajz azt igazolják, hogy a Kárpát-medence területén a különféle népek, népcsoportok közötti gazdasági – és a hozzájuk kapcsolódó társadalmi és kulturális – érintkezések a térség-nek nem csupán formálói, de jellemzői is voltak. Entérség-nek alapjait – más térségek hason-lóan tagolt térszíneihez és csoportjaihoz hasonhason-lóan – a táji adottságokhoz alkalmazkodó ember tevékenységében, az életmódja és műveltsége egészében pedig a teljességre tö-rekvésében kell keresnünk. A kontinuitás feltételezése nélkül, térségünk középkor előtti állapotára is vissza kell pillantanunk e probléma kapcsán. A história számos ténye iga-zolta, hogy a Kárpát-medencében a különféle embercsoportok kapcsolatot találtak egy-mással már az etnoszok kialakulása előtt is. Átadták egymásnak bizonyos javaikat:
gondoljunk például az őskor kontinentális méretű obszidián-kereskedelmére, a tengeri és édesvízi kagylók több száz kilométeres forgalmára, később a különböző fémfegyve-rek kereskedelmére. Fontosabb azonban a feudális korra utalnunk, s nem csupán a gyarmatáruk, az újvilági kultúrnövények és élvezeti cikkek gyors elterjedése, akár a ma sokak által avíttnak tartott könyvnyomtatás kiteljesedése okán. Inkább azért, mert a tör-téneti néprajz által vizsgálható tájak közötti gazdasági kapcsolatok, népi érintkezések a feudális termelés rendjének regionális változataiba ágyazottak voltak, s a gazdaság, a társadalom, ill. a kultúra kutatója annak töredékeiből rekonstruálhat „megelőző állapo-tokat”, vagy annak polgárosodás/polgárosulás időszakában lezajló átalakulását ragad-hatja meg. Vagyis a tájak, népcsoportok közötti hagyományos kapcsolatok átrende-ződésének folyamatát.
1 Mivel a disszertáció előző fejezeteit bőségesen adatoltam, itt csak a legfontosabb, főleg a másutt még nem citált irodalomra hivatkozom.