Ami a legfontosabb: a kenyérnek való gabona

Az elmúlt évszázadok gabonaforgalma alkalmas annak szemléltetésére, hogy a hi-ányok és a többletek „kiegyenlítésének” szándéka és folyamata nem automatizmus, sokkal inkább történetileg kialakult és változó struktúrák érintkezésének, együttműkö-désének históriája. A térségünk népessége számára nélkülözhetetlen élelemnek számító cereáliák esetében különösen kifejező ínség és bőség ellentétpár ebben az esetben sem csupán kvantitatív tartalmú,⁴ hanem kvalitatív differenciák jellemzője: eltérő termelési feltételeké és technikáké, különböző társadalmi esélyű hozzáféréseké, nem utolsósorban változó formájú felhasználásoké. Ez utóbbiakban természetesen felismerhető a tér, a gazdaság és a kultúrában élő társadalom organikus viszonya is.

A rendszer alapját a természeti feltételek jelentik,⁵ aminek következtében mozai-kos szerkezetet mutat a gabonafélék termesztésének rendje is. A búza termesztésének északi határvonala térségünkben mezőgazdasági rendszereket választott el,⁶ ám a kistá-jak, ill. az egyes települések termőföldi adottságai mind attól délre, mind északra meg-törték az övezetek egységét (magaslatok, talajviszonyok, lokális gazdasági célkitűzések). (Megfigyelhetők ezek a differenciák az Északnyugati-Felföld medencéi-nek vonatkozásában is: az északról nyitott Árvai-medence [Námesztói-medence] neve zabország, a 40 km-rel délebbre fekvő, szélvédett Alsókubini-medencében viszont már búzakalászokat ringat a szél.⁷) A nagytájakon belüli forgalom hátterét évszázadokon át a magyar Alföld kenyérgabona-feleslege adta – még a török hódoltság korában is inten-zív forgalom zajlott a sík vidék és a királyi Magyarország között⁸ –, más kérdés, hogy a

3 Viga 1990. 93–132.

4 A nálunk is sokat idézett alapműve közül lásd: Braudel 1985.

5 A táj és az ember viszonyának problematikájával a disszertáció első részében részletesen foglalkoz-tam. Itt csupán utalásszerűen: Barabás 1963., Csüllög 2006., Frisnyák 2000. 168–173., Keményfi 2004. 250–291. Ezen a helyen is megköszönöm Prof. Frisnyák Sándornak, hogy Csüllög Gábor mun-kájára felhívta a figyelmemet, s a kötetet a rendelkezésemre bocsátotta.

6 Paládi-Kovács 1984. 68.

7 Pinczés 1998. 9–42. Témánkhoz elsősorban lásd: 37.

8 Belitzky 1932. 30–33.

szállítás nehézsége jószerével irreálisan befolyásolta a gabonakereskedelem valódi ár – érték viszonyát.⁹

A termelési feltételek okán részben hiányra, részben különböző minőségekre kell gondolnunk, a természeti sokféleséghez pedig az emberi termelőtevékenység változa-tosságára! (A mindenkori gabonaforgalom meghajtó erőihez kell persze számítanunk az aktuális terméseredményeket, az emberi tevékenység változó sikerét is.) Különbségeket generált a társadalmi státus (vagyoni helyzet), és 1848 előtt a mindenkori feudális szol-gáltatás jellege is. A 18. században a gabona nagyobb mértékű termelése már összeforrt ugyan a szemnyerést meggyorsító nyomtatás elterjedésével, ami hangsúlyozta a magyar mezőgazdaság jellegének „kettősségét”, ám a gabonakereskedelemben mennyiségi és minőségi változást csak a vízrendezést követő területnövelés, a mezőgazdaság szerke-zetváltozása és a vasúti szállítás elterjedése jelent majd.¹⁰

A gabonaforgalmon évszázadokig különböző helyeken élő és eltérő helyzetű társa-dalmi csoportok osztoztak, s annak eltérő szintjei voltak elkülöníthetők, pontosabban:

eltérő szintjei működtek szimbiózisban. A korai történeti források az Árpád-kor máso-dik felétől a városok kezében levő, elsősorban a külpiacokra irányuló gabonakereskede-lemről szólnak,¹¹ a feudális korban és a korai újkorban gazdagon adatolható a belső gabonaforgalom is. A 16–18. században azonban – főleg N. Kiss István kutatásai révén – a történeti-néprajzi közelítés ismét több ágát különítheti el a cereáliák értékesítésének.

Számításai szerint – figyelemmel a terméseredményre, az agrárnépesség lélekszámára és fogyasztására, valamint a vetőmag-igényre – a jelzett időszakban Borsod, Heves, Nyitra és Zemplén megyékben, kb. 17 ezer km² területen mintegy 96 ezer mázsa ke-nyérgabona termett évente. Azt csak megbecsülni lehet, hogy ennek milyen hányada került belső forgalomba, de mindez a gabonapiac létét és szükségességét éppen úgy feltétlenül igazolja, mint a búzát és rozst nem termelő parasztgazdaságok jelentős szá-mát.¹² Több mint 130 ezer jobbágygazdaság termelésének elemzésével azt is igazolja, hogy a vizsgált területen a 16. században a jobbágyüzemek 35,6%-a, a 17. században 34,9%-a, 1707-ben pedig 49,8%-a nem termesztett kenyérgabonát. Úgy ítéli meg, hogy a kenyérből ellátatlan népesség különböző társadalmi csoportokból tevődött össze, s

⁹ Összegzően: Gráfik 1983.

10 Gunst 1998. 30–31., Kósa 1981. 66., Lásd még: Surányi 2005., Surányi 2008. 36–84.

11 Belitzky 1932. 7–10., Szűcs 1984. 5–33.

12 N. Kiss 1987. 251.

egyaránt magában foglalta a monokultúrás területek szőlőtermelőit és állattenyésztőit, a

„földnélküliek”, ill. „termésnélküliek” csoportjait, a kézművesek és a napszámosok csoportjait, valamint a falusi népesség bizonytalan megélhetésű elemeit. Ennek a népes-ségnek az ellátása N. Kiss István szerint jelentős mennyiségű kenyérgabona piaci bizto-sítását igényelte, s annak forgalmában – a piacok mellett – a közvetlen árucsere és a természetbeni juttatás is szerepet játszhatott.¹³

A középkori gazdaságtörténeti adatok sora jelzi, hogy a gabonafélék, különösen a búza kereskedelme az Alföld és a hegyvidék közötti árucsere legfontosabb vonulata volt. Bár a termény igen jelentős részét a felvidékiek maguk szerezték be, gyakran cse-rélték el az Alföldön, rendkívül intenzív volt a gabona észak felé való szállítása. Ennek értékesítése részben az Északi-középhegység és az Alföld érintkezési vonalán levő vá-sárövezet településein (Vác, Gyöngyös, Eger, Mezőkövesd, Miskolc) történt,¹⁴ részben pedig a felvidéki városok, bányavárosok vásárain. Belitzky János mutatott rá, hogy nagymérvű gabonakereskedelem folyt a hódoltság korában a törökök és a magyarok között is,¹⁵ hasonlóan a kereskedelem más ágaihoz, ez is „életképes” maradt a részekre szakadt ország tartományai között is.

Túlbecsülhetetlenek N. Kiss István megfigyelései a gabonaforgalomban részt vevő jobbágy-parasztokról is. Úgy véli, hogy a 16–18. századi belső gabonaforgalom valójá-ban helyi piacok láncolata révén bonyolódott, s mivel a tengelyen történő búzaszállítás rendkívül drága volt – 30 km-nyi szállítás a 16–17. században 25–30%-kal növelte a termények árát –, a gabonakereskedelem láncszemeit főleg a korlátozott vonzáskörű piacok jelentették.¹⁶ Az árukereskedelem jelentős részét – az exportban és importban domináló szabad királyi városok mellett, főleg a gabona, az állat és a bor értékesítésé-ben – a helyi piacok bonyolították le, s ezek forgalma jelentős részértékesítésé-ben a jobbágysorból származó parasztkereskedők kezén volt.¹⁷ Mellettük természetesen a nemesség is keres-kedett,¹⁸ s a 18–19. század fordulójára már jelentős gabonakereskedő réteg is kialakult.

Például a Bódva völgyén, Borsod vármegyében, Edelény környékén már az 1850-es, 1860-as években folyamatosan jelen voltak a terménykereskedők, akik a parasztok

13 N. Kiss 1987. 251.

14 Gyimesi 1967. 481–486., Dankó 1974. 177., Dankó 1973–74. 297.

15 Belitzky 1932. 30–33.

16 N. Kiss 1963. 159–163.

17 N. Kiss 1987. 252., Lásd még: Szakály 1973. 55–112.

18 Losonc harmincad vám naplói szerint a 17. században nemesek kereskedtek az Alföldről Nógrád, Gömör és Kishont vármegyék határvidékére szállított gabonával. Pálmány 1985. 179.

bonáját a felföldi vásárokra, piacokra juttatták. Szendrő vidékén a 19. század legvégén települtek meg a terménykereskedők, Martonyiból például „tót furmányosok” szállítot-ták el a gabonát Mecenzéfre, 12 zsákot rakva egy-egy szekérre.¹⁹ Mindennek nem csu-pán a mezővárosi és a paraszt-polgári fejlődés szempontjából volt rendkívüli jelentősége, hanem a paraszti termékcsere és a tájak közötti gazdasági kapcsolatok egé-szét tekintve is. Következményei lényegében a jobbágyfelszabadításig, ill. a paraszti polgárosodásig érvényesek voltak, de hatása később is érvényesült. A 19. század máso-dik felében a gabonakereskedelem mozgásba hozta a tehetősebb alföldi paraszti társada-lom egy részét. Az 1800-as évek végén például Szolnok megyéből a gazdák maguk is többfelé elszállítottak értékesíteni gabonát (Debrecen, Budapest), Kunmadarasról a Fel-vidékre is elszekereztek vele.²⁰ Mire a Kárpát-medence lassan modernizálódó mezőgaz-daságát jól szervezett – a korszerű közlekedésre alapozott – gabonakereskedelmi rendszer hálózta volna be, addigra a trianoni határok elzárták a centrális térségtől a leg-jelentősebb gabonapiacokat, így a két világháború között a gabonaforgalmat is újra kel-lett szervezni.²¹

Természetesen a földművelő gazdálkodás a Felföldön is fejlődött, és a talaj-előkészítésben, a termesztési technikákban, s a korszerűbb növényfajták vetésében nagy táji differenciákkal terjedő újítások révén a parasztok bőségesebb hozamokat reméltek.

Ám a földrajzi adottságok kereteit aligha haladhatták meg. A Felföld nagyobb részén csak a 19. század végén tértek át a vetésforgó rendszerre: a 20. század elején a régió nyugati felében 10%, a keletiben pedig 40 % volt a nyomásos rendszerben művelt terü-letek aránya. A vetésterület nagyobb részét a gabona foglalta el, az agrárökológiai felté-telek miatt (1964-ben) a rozs termőterülete volt a legkiterjedtebb (31,7%), azt követte az árpa (21,4%), a zab (19,4%), majd a búza (17,2%) és a kukorica (8,2%). A kétszeres (1,2%) és a köles (0,9%) részesedése már inkább csak emlékeztetett a korábbi termesz-tési struktúrára. Természetesen a termesztett gabonafélék sorrendje vármegyénként elté-rő volt, s arányuk a 19. század derekán is tükrözte az egyes kistérségek parasztjainak földrajzi feltételeit, ami a generációk során a termelési technikában, s az egész munka-kultúra tradíciójában is beágyazódott. Például a rozs Torna megyében a termőterület 52,3%-át, Nógrádban 48,2%-át, de Borsodban is 45,2%-át foglalta el, s a búza

19 Gunda Béla és Szuhay Péter adataival, összegzően: Paládi-Kovács 1999. 345.

20 Csalog Zsolt gyűjtése és kommentárja nem tartalmaz pontosabb helymegjelölést. Vö. Csalog 2001. 173.

21 Csató 2006. 81–91.

ban legnagyobb vetésterületével rendelkező Hontban is csak 30%, az azt követő Heves-ben pedig 28,8% volt a legértékesebb gabonaféle, a búza aránya. Viszont Árva területén a zab 89,3%-ban, Liptóban pedig 59,3%-ban részesedett a gabonaföldekből. Könnyen belátható, hogy a két újvilági kultúrnövény, a 18. században fokozatosan tért hódító kukorica, s különösen az 1780-as években gyorsan terjedő burgonya nélkül – a 19. szá-zad végén több mint ötödét tette ki a termőterülete Árva, Liptó és Szepes, de több mint tizedét Trencsén, Sáros és Zólyom vármegyék szántóterületének is – a Felföld északi sávjának népélelmezése nehezen volt biztosítható a sík vidék parasztjainak élelmiszer- feleslege nélkül.²² Bizonyos, hogy a kenyérgabona feleslegének és hiányának kiegyenlí-tése, pontosabban szélsőséges különbségeinek csökkentése ebbéli jelentőségének meg-felelő helyet foglalt el mind az eltérő adottságú régiók népességének létformájában, munkakultúrájában, mind a régiók közötti kapcsolatokban. Vélhetően meghajtója volt ez a fajta igény a kereskedelem és a szállítás fejlődésének, s bizonyára kihatott a gabo-nafélék termesztésének és fogyasztásának egész tradíciójára is.

Az 1828. évi összeírás részletező adatsorai alapján Bácskai Vera és Nagy Lajos a gabonatermelésnek három nagy körzetét különítette el régiónkban, ami nem csupán a mezőgazdaság ezen ágának térbeli kiterjedését körvonalazza, hanem a kenyérgabonához való hozzáférés különböző lehetőségeit is. A kenyérgabonából (jellemzően búza és rozs) a magyar Alföld felől a Felföld északi tájai felé haladva csökkent az egy főre jutó termésmennyiség: amíg az Alföld északi peremterületein 4–5 q, addig jószerével az egész északkeleti Felföldön 0,5 q-nál is kevesebb volt. A Felföld délebbi területein (Mátraerdő) – beleértve az Alföldre nyíló medencéket is – lényegében csak az önellátást biztosította a gabonaföldek hozama, a Felföld zöme viszont behozatalra szorult. A vizs-gált térségben csupán Pest és Nógrád rendelkezett némi gabonafelesleggel, Heves és Borsod egészében, Abaúj és Zemplén pedig részben önellátó volt, a Felföld északról érintkező sávjában pedig Bars vármegye egy része termelt némi gabonafelesleget, Bars másik része, Gömör déli területe és a Szepesség egy része pedig önellátó volt. Behoza-talra szorult Gömör, Abaúj és Szepes északi tája, valamint az Északi-Felföld összes vármegyéje.²³ A gabonafélék termesztésének területi különbsége később sem változott, s – a modernizálódó szállítási lehetőségeket is bevonva – részleteiben fenntartotta a

22 Vö. Frisnyák 1998. 368–372.

23 Bácskai–Nagy 1984. 266–270. Összegzően lásd még: Mendöl 1940. 58–59.

reskedelem hagyományos formáit az első világháborút követő határmegvonásig a 19.

század utolsó harmadában növekvő búzatermelés és az erősödő belső piac is.²⁴ A 20.

század gyakorlatilag felszámolta a hagyományos csereformákat a gabonakereskedelem-ben is, ami azonban már a társadalmi munkamegosztás, a szállítás és az ellátás moder-nizációja révén valósult meg, olykor bonyolult összefüggésben a paraszti társadalom változásával.

A történeti-néprajzi adatok számbavételével a gabonakereskedelemnek hármas osztású, zonális szerkezetét rajzoltam meg, amelyek között két vásárvonal teremtett kapcsolatot. A szervezett árucsere alkalmait (Pest, Vác, Gyöngyös, Eger, Miskolc, To-kaj-Hegyalja, ill. Losonc, Rozsnyó, Mecenzéf, Kassa vásárait és gabonapiacait) az érint-kező nagytájak fuvarosainak – azt kiegészítő – közvetlen cseréje tette teljessé. A vásárok és piacok több tájról fogadtak gabonát, az egyes történeti kistájak is több irány-ban közvetítették azt.²⁵ Nem volt ritkaság, hogy a gabona többszöri adásvétellel jutott el a rendeltetési helyére: például Nógrád megye déli részének parasztjaitól a 18–19. szá-zadban a losonci piacra került a gabona, ahonnan közvetítők, zólyomi, liptói, turóci

„tót” fuvarosok, majd „morvák” útján került a Felföld északi tájainak népéhez.²⁶ Ugyancsak fontos közvetítője volt a gabonának Rozsnyó: szombati hetivásárait Ila Bá-lint szerint horreum Scepusiensium (szepesiek magtára) elnevezéssel illették.²⁷

A 19. század utolsó évtizedének vasúti forgalma igazolja, hogy a gabona volt a leg-fontosabb kereskedelmi cikk: az ország 249 kistérségében 2,1 millió tonna – ebből 1,17 millió tonna búza – került vasúti szállításra.²⁸

A Mátraerdő sávjának sajátos kiegyenlítő szerepe volt a sík vidék, ill. a domb- és hegyvidéki zóna déli területe és a Felföld közötti forgalomban, aminek jelentősége – a fentebb megfogalmazott „változók” szerint – részben periodikusan, részben pedig törté-neti folyamatában alakult. Az utóbbiban a táj – századokon át az erdővidék irtása, majd a 19. század második felében a folyószabályozás és vízrendezés – átalakításának

24 Amíg Jász-Nagykun-Szolnok megyében 46%, Borsod megyében pedig 40% volt a búza vetésterület-ének aránya, addig a peremterületeken, pl. Liptó, Szepes, Turóc, Trencsén vármegyében a 10 %-ot sem érte el. Az 1870-es évektől az 1910-es évekig a búza vetésterületének aránya országosan 27%-ról 31%-ra növekedett, a termelés viszont 2,5-szörösére nőtt (16,5-ről 40–41 millió métermázsa volt évi átlagban). Összegzően: Frisnyák 1990. 128–129.

25 Összegzően: Viga 1990. 94–96.

26 Mocsáry 1826. II. 43–44., Sztudinka 1911. 21.

27 Ila 1976. 405.

28 Frisnyák Zs. 2009. 142.

antropogén hatásai éppen úgy megnyilatkoztak,²⁹ mint a kontinentális agrárkereskede-lem nemzetközi összefüggései (belső fogyasztás és külső kereskedeagrárkereskede-lem együttes növe-kedése).³⁰A két világháború közötti időszak helyzetképének megértéséhez a Közép-Európa Atlasz nyújt elsőrangú segítséget: a gabonafélék és a burgonya vetésterületeinek arányát bemutató térképlapjai (1945) szemléletesen tájékoztatnak arról, hogy a térség népeinek egymást váltó generációi miként alkalmazkodtak a természeti feltételekhez, s termelőtevékenységükkel és – ahol lehetséges volt – tájátalakító munkájukkal milyen fokon tudták átformálni élelemtermelésük ezen ágát.³¹