A HÁTUL JELÖLT ÉS AZ ELÖL JELÖLT MONDATSZERKEZETI ELEMZÉSE

A HJ és az EJ esetében azt már megvizsgáltam, hogy miért tekinthetők szintaktikailag önálló szerkezetnek. A HJ-nál a tulajdonnév, jelző és névmás behelyezhetőségével magyaráztam, valamint ezt biztosítja a személyjelölő, a kompozicionalitás, továbbá a nominális és a verbális elem közötti alkalmi viszony együttes megvalósulása. Az EJ-nél pedig a szerkezet jelzővel való bővíthetősége, valamint a személyjelölő, a kompozicionalitás, továbbá a nominális és a verbális elem közötti alkalmi viszony együttes megvalósulása volt az a kritérium, amely a szintaktikai függetlenséget magyarázta, és ezért nem tekinthető egyik szerkezet sem lexikális kategóriának. A szerkezetek a magyar nyelv egyéb szintagmáitól eltérően sok megszorítást

tartalmazatnak, ugyanakkor azt hangsúlyoznom kell, hogy az anyanyelvi beszélők megítélése a szerkezet grammatikuságát illetően jelentős eltéréseket mutatott, így feltételezhetően nyelvjárási különbségek is közrejátszhattak abban, hogy az EJ esetében egyes anyanyelvi beszélők szinte minden szintaktikai változatot elfogadhatónak tartottak, míg mások csak néhány kifejezést tartottak grammatikusnak, de olyan adatközlőm nem volt, aki minden alakot elutasított volna grammatikusság tekintetében. Ebből az aspektusból a tegnap orra tört fiú és a tegnap az orra tört fiú közötti különbség nem feltétlenül a mondatszerkezet hiányából fakad, hiszen akinek a számára elfogadhatók a szerkezetek, azok rugalmasan kezelik a konstituensek behelyezhetőségét is, míg akik nagy számban ítélték agrammatikusnak a puszta nominálisverbális elemből álló szerkezetet is, azok a különböző összetevőkkel bővített konstrukciót még nagyobb mértékben ítélték rosszul formáltnak. Azt már korábban is hangsúlyoztam, hogy ezeknek a szerkezeteknek a fő jellemzője, ahogy ezt Tompa (1961/62) hangsúlyozza, hogy szintagmatikus viszonyból lassú összetapadás révén szóösszetétellé válnak. Ugyanakkor az is kiviláglik Tompa megállapításából, hogy a szerkezetek létrehozásukkor még önálló szószerkezetnek tekinthetők, és ebből a szintagmatikus viszonyból először még csak állandósult szókapcsolat, azaz kollokáció keletkezik, és végül a konstrukció tagjai lassan összeforrnak, elhalványul a szintaktikai és szemantikai kapcsolat közöttük, és a szerkezet lexikalizálódik. Azt is kiemeltem korábban, hogy kizárólag a szintaktikailag önálló alakokkal foglalkozom, és közülük is csak azokkal, amelyek még nem tekinthetők kollokációknak, tehát alkalmi szószerkezetek. Ebből a szempontból például a divatja múlt, amelyet még szintaktikailag önállónak tartottam, mert a személyjelölő megléte és a szemantikai transzparencia egyaránt jellemzi, már az állandósult szókapcsolatok közé sorolható, sőt már fokozható is: divatjamúltabb,¹¹⁷ ami a szóösszetétellé válás egyik jele, viszont nem is tekintettem a vizsgálatunk tárgyának az ilyen formákat.

A produktivitás fontos elvárás egy önálló szintaktikai szerkezettel szemben, és az EJ-vel kapcsolatban 21 különböző igéEJ-vel és 36 főnévEJ-vel 184 példát gyűjtöttem össze nyomtatott és internetes forrásból, de az adatok száma tovább bővíthető, amelyek az anyanyelvi beszélők spontán alkotókedvét tükrözik, és nem mesterségesen létrehozott példányok. Ezzel a gyűjteménnyel, amelyet a Függelék tartalmaz, csak azt igazolom, hogy a fent idézett nyelvtörténeti és a leíró nyelvtanokban előforduló példák nem alkotnak zárt egységet, nem elavultak és még tovább bővíthető nyílt csopotot képviselnek ma is, mégha ez a produktivitás

117 „Nincs divatjamúltabb ma egy űrhajónál.”

http://www.filmvilag.hu/cikk.php?cikk_id=615&gyors_szo=&kep=  2012. december 3.

kisebb mértékű, mint a HJ esetében. Ezt a feltételezésemet erősítette meg az anyanyelvi beszélők ítélete is, akik nagy számban minősítették ezeket a korábban improduktívnak tartott formákat agrammatikusnak. Mindkét szerkezetre jellemzők megszorítások, de a vonatkozó névmásos beágyazott tagmondat is elszenved bizonyos sorrendiségre vonatkozó korlátozásokat. A vonatkozó névmás mindig csak a tagmondat élén helyezkedhet el, a beágyazott mondaton belül nem fordulhat elő: az (az) ember, *(akit) (tegnap) Mária látott (*akit), az ige után nem jelenhet meg az igekötő: *az (az) ember, aki olvasta el a könyvet, hiszen a vonatkozó névmás kvantorként értelmeződik, és nem kerülhet fókuszpozícióba.

Emellett a prenominális vonatkoztatásokat tekintve független bizonyítékul szolgálhatnak például a nyílt rezumptív névmást tartalmazó példák a négy vizsgált nyelv esetében, amikor is az anyanyelvi beszélők körében jelentős szórást mutatott, hogy mikor jólformált egy szerkezet, ha rezumptív névmást tartalmaz, vagy ha nem. E különbség okát többnyire percepciós okokkal magyarázzák, a baszkra vonatkozólag vö. HualdeOrtiz de Urbina (2003), a japánt tekintve vö. Takahashi (2010), a kínaira nézve vö. Ning (2008) és NingLin (2008).

A prenominális vonatkozó tagmondatok általános szerkezetét fentebb már bemutattam a négy nyelvre lebontva, az alábbiakban újra ideidézem, kiegészítve a magyarral:

(170)

(D) (S)(O) V (O) (D) Ant (D) amhara: [(XP)* (Comp-)V (Comp-Aux)] (-Det) N baszk: [(XP)* V (Aux)-Comp] N(-Det) japán: [(XP)* V (Aux)] N kínai: (Det) [(XP)* (Aux) V (XP)* (Comp)] (Det) N magyar: (Det) [(XP)* V(Múlt)] N

Az összetevők sorrendje tehát a magyar esetében is megfelel az SOV szórendi sajátságnak, miszerint a konstituensek mindig az igei fej előtt jelennek meg. A determináns balról előzi meg a szerkezetet. A magyarban nincs (nyílt) mondatjellemző (Comp), és az ige múlt idejű toldalékkal van ellátva. Az antecedenst pedig mindig megelőzi a vonatkozó tagmondat, éppen ezért beszélhetünk prenominálisos stratégiájú vonatkozó szerkezetről. A szerkezetünk de Vries (2002: 134)-nek a D RC N nyelvekre, mint például a kínaira és tigrére kidolgozott némileg egyszerűsített szerkezetével írható le, amelyet fentebb már bemutattam, ahol a

determináns (D)vonatkozó szerkezet (RC)módosított főnév (N) konstrukció csak adjunkció révén valósulhat meg, mely esetében a vonatkozó tagmondat lesz adjungálva a szerkezethez:

(171) HJ: [DP az [TP (újkortól mindig többségében) [DP magyarok] [DP ej] laktaj] [CP C⁰ [DP

[NP település]]]

(172) EJ: [DP a(z) [TP (állandóan) [DP [DP ei] zsebei] (állandóan) megtelt] [CP C⁰ [DP [NP

politikai elit]]]¹¹⁸

De Vries (2002) hangsúlyozza, amelyre már utaltam korábban, hogy Kayne (1994) szigorú antiszimmetria hipotézise szerint ez az adjunkció valójában nem lehetséges, viszont a vizsgált szerkezetünk számára ez tűnik a legjobb megoldásnak, hiszen a névelő Kayne-nek a prenominális tagmondatokra kidolgozott elemzésével ellentétben sohasem a vonatkozó szerkezet és a módosított főnév között foglal helyet, hanem minden esetben a tagmondatot megelőző pozcióban. A szerkezetben megjelenő C⁰ egy a magyarban mindig üres mondatjellemző, a kínaiban és a tigrében azonban opcionálisan ki van töltve, amely megfeleltethető AdgerRamchand (2005) predikátumabsztrakciós operátorának. A szükséges mondatszerkezeti elemzése után a konstrukciót az alapján is fontos megvizsgálnunk, hogy a tagmondat létrejötte milyen művelet révén valósul meg, és hogy a szerkezetben megjelenő űrt nyomként vagy pro-ként azonosíthatjuk-e. Ezt az elemzést a következő alfejezetben fogom elvégezni.