ADGER  RAMCHAND MINIMALISTA ELMÉLETE

Adge–Ramchand (2005), ahogy McCloskey (2001, 2003), a mozgatás mellett a helyben generálás műveletét is alkalmazza a vonatkozó szerkezetek elemzésében, és a mozgatás kiváltó okairól is számot ad.

Chomsky (1977, 1981, 2001) szerint, ahogy már fentebb is utaltam rá, a vonatkozó szerkezetek az Ā-függőség tipikus példái, és ezek esetében valamely operátor (Ā-kötő) köt valamely változót (üres kategória), ami lehet nyom (trace = t) vagy egy (rejtett/üres) névmás. Adger–Ramchand (2005) megállapítása szerint, ha meg tudjuk mondani, hogy az Ā-függőség alján megjelenő űrt nyom vagy pro tölti ki, akkor azt a kérdést is meg tudjuk válaszolni, hogy mozgatás vagy helyben generálás (egyesítés) történik-e. Elvetik azokat a kizárólagos nézeteket, melyek szerint az Ā-függőségek vagy csak mozgatással vagy csak egyesítéssel jöhetnek létre, mivel mindkét művelet az UG-ból elérhető stratégia az ilyen Ā-függőségek létrehozására.

Adger–Ramchand (2002, 2005) az azonosítási megfeleltetést (identity effect) használja fel, hogy eldöntse: mozgatás vagy egyesítés történik-e. Az azonosítási megfeleltetés érvényesülése esetében a vélt elmozgatott összetevő és a keletkezett űr helyén megjelenő másolat megegyezik, ami azt jelenti, hogy az elmozgatott összetevő minden változtatás nélkül visszahelyezhető az űr helyére, és lokális hatások nem érvényesülnek. A mozgatás és az egyesítés között az az alapvető különbség, hogy mozgatás esetén működik ez a feltétel, az egyesítés műveleténél viszont hiányzik, amikor is az űr helyét egy másik, a vélt kimozgatott összetevőtől különböző elem tölti ki. Az azonosítási megfeleltetés hiányát Adger–Ramchand (2005) skót gael példáival szemléltetem:

Adger–Ramchand (2005: 169)

(31) Dè a’ chraobhi a bha thu a’ geàrradh ___j? mi(csoda) ArtDefFSgNom faSgNom Comp AuxMúlt PerSg2 Prog vág Űr

’Melyik fát vágtad most éppen?’

Adger–Ramchand (2005: 169)

(32) Bha thu a’ geàrradh na craoibh-e.

AuxMúlt PerSg2 Prog vág ArtDefFSgGen fa-SgGen ’Éppen most vágtad a fát.’

Adger–Ramchand (2005: 169)

(33) *Dè na craoibh-ei a bha thu a’ geàrradh __i? mi(csoda) ArtDefFSgGen faSgGen Comp AuxMúlt PerSg2 Prog vág Űr ’Szándékolt jelentés: ’Melyik fát vágtad most éppen?’

A progresszív múlt idejű igealak nem kimozgatott tárgya mindig birtokos esetet kap a gaelben, míg a kérdőmondatok esetében a kérdőfrázis alanyesetben áll. Így feltételezhető, hogy egyik a másikból nem vezethető le. Ez az azonosság hiánya. A fenti példák is azt mutatják, hogy az azonosítási megfeleltetés nem működik, ha a vélt elmozgatott összetevő nem helyezhető vissza az űr helyére. Ezért a skót gael és az ír nyelvben a wh-konstrukcióknál, így a vonatkozó mellékmondatoknál sem beszélhetünk másolatról, hiszen az nem egyezik meg a vélhetően kimozgatott összetevővel. A jelentkező űrön lokális hatások működnek, lokális kényszerek hatására nem azonos a vélt elmozgatott elemmel. Ezt az űrt nem nyomként interpretálhatjuk, hanem fonetikailag üres pro-ként. Ha van pro, nem léphet fel mozgatás, csakis helyben generálás, azaz egyesítés történik: a névmás és az ige egyesítése. Ha viszont névmás jelentkezik, amely magán viseli az ID jegyet (identification, azonosítás), léteznie kell egyeztetésnek, azaz a névmást valamilyen értékkel kell ellátnunk, hogy interpretálni tudjuk. Kétféle névmást különböztetnek meg:

1. (diskurzusbeli vagy szintaktikai) antecedense által lesz interpretálva: φ-értéket vesz fel [ID:φ]: egyeztetve van vele számban és személyben, esetleg nemben is, és esettel rendelkezik 2. referensét egy predikátumabsztrakciós operátor által identifikáljuk: dep-(dependens) értéket vesz fel [ID:dep]: default („jobb híján”) használatban fordul elő, és van esete.

Szintaktikai−szemantikai reprezentációja (Adger–Ramchand 2005: 173):

(34) [Λ… ID]  λx….x

A szintaktikai Λ jegy szemantikai λ-operátorként, a szintaktikai ID jegy pedig szemantikai változóként interpretálható, tehát közvetlen megfelelés van a szintaktikai szerkezet és a szemantikai interpretáció között.

A kötő operátort a mondatjellemző (COMP) testesíti meg a tagmondatban, amely egy interpretálható Λ-értékű jeggyel és egy interpretálható [ID:dep] jeggyel rendelkezik. A mondatbevezető értékelt ID jegye egyeztetve lesz a névmás nem értékelt [ID:] jegyével, és dep-ként lesz értékelve. A függőség kölcsönös: mindkettőnek szüksége van az interpretációjához a másikra. A mondatbevezető reprezentációja így néz ki (Adger–Ramchand 2005: 174):

(35) COMP[Λ, ID:dep]

A fent leírtakat a következő skót gael és ír mondat szintaktikai levezetésén és szemantikai interpretációján szemléltetem:

Adger–Ramchand (2005: 175): skót gael

(36) an duine a bhuail-ea-s e pro ArtDefSgMNom ember Comp ver-Fut-FWH PerSg3M Űr

COMP[, ID:dep] pro[ID: ]  COMP[, ID:dep] pro[ID:dep]

λx x ’az (az) ember, akit ő meg fog verni.’

Adger–Ramchand (2005: 180): ír

(37) an scríbhneoir aL mhol-ann na mic léinn pro ArtDefSgMNom író CompPres dicsérPres-Sg3 ArtDefPlNom fiúPl tanulásGen Űr COMP[, ID:dep] pro[ID: ]  COMP[, ID:dep] pro[ID:dep]

λx x ’az (az) író, akit a diákok dicsérnek’

A fenti vonatkozó mellékmondatok űrt tartalmaznak, amely névmásként interpretálható, viszont az értékeléséhez szüksége van egy [ID:dep] jegyű mondatbevezetőre, amit az a funkcionális kategória

képvisel a tagmondatban. A mondatbevezető dep-ként értékeli a névmást. A mondatjellemzőnek elvileg nincs szüksége a névmás jelenlétére, hiszen az értelmezhető, így nem kell már értékkel ellátni.

A névmás megjelenésére azért tart igényt, mert ha mind a  jegyet, mind az ID jegyet ezen az elemen értelmezzük, egyszerre értelmeződik operátornak és változónak. A mondatjellemző viszont csak operátor szerepű. Így a névmás is hordoz egy ugyanilyen ID jegyet (a fellépő értékelés miatt), ami életbe lépteti az Egyeztetés Egyszeres Értelmezéssel (Interpret Once Under Agree /IOA/) Elvet: az interpretálandó jegyek csak egyszer interpretálhatók az egyeztetési láncban. Ez az elv biztosítja, hogy csak a névmáson értelmeződik ez a jegy. Tehát a mondatbevezető interpretációjához elengedhetetlen egy névmás jelenléte, hiszen a Teljes Értelmezés (Full Interpretation) Elve szerint egy elemen csak egy jegy értelmezhető, viszont minden jegyet interpretálnunk kell a feldolgozás során, így a függőség kölcsönös a két elem között.

Ahogy láthattuk McCloskey (2001, 2003)-nál is fentebb, az írben létezik egy másik vonatkoztatási stratégia is (a második stratégia), amely az alanyon kívül a vonatkoztatási hierarchia (KeenanComrie 1977) valamennyi szintjét képes vonatkoztatni. Az első(dleges) stratégia, melyet az imént szemléltettem, csak az alanyt és a tárgyat tudja vonatkoztatni. Ennél a második stratégiánál nyíltan is megjelenhet a visszamaradó névmás a beágyazott mondatban. Adger–Ramchand (2005) szerint a mondatbevezetőnek az egyedüli feladata a szintaktikai és szemantikai kapcsolat megteremtése. Az ilyen mondatjellemzőnek hiányzik az [ID:dep] jegye, csak Λ jegye van, ezért minden további nélkül megjelenhet egy olyan visszamaradó névmás a mondatban, melynek egy interpretálható és értékelt φ-jegye van. A kétfajta mondatjellemzőnek elméleti megfontolásból való elkülönítését empirikusan is megalapozott érvek támasztják alá, hiszen az ír nyelv különbséget tesz a mondatbevezetők között: aL és aN. Az aL mondatjellemző a vonatkozó forma megjelenését is engedélyezi opcionálisan (McCloskey 2001). Ez az elmélet explicit módon meg tudja magyarázni, miért létezik az írben két különböző mondatjellemző a vonatkozó mellékmondatok számára.

Szemantikai interpretációja a szintaktikai különbség ellenére azonos a kétfajta vonatkozó mellékmondatnak, mivel a szemantikai interpretáció vak a lokális szintaktikai hatásokra, és független az ID értékétől:

Adger–Ramchand (2005: 180): ír

(38) an scríbhneoir aN mol-ann na mic léinn é

ArtDefSgMNom író CompPres dicsérPres-Sg3 ArtDefPlNom fiúPl tanulásGen PerObSg3M COMP[] pro[ID:φ]

λx x

’az (az) író, akit a diákok dicsérnek’

Adger–Ramchand (2005) független bizonyítékot is talált annak igazolására, hogy a „jobb híján” pro nem csupán hipotézis, hiszen a São Tomé-i portugál kreol nyelvben expliciten, nyíltan is megjelenik, viszont nem fordulhat elő a szigetekben, és nem mutat semmiféle egyezést az antecedensével, ami arra utal, hogy nem a szokásos visszamaradó névmásról van ez esetben szó. A szigetek ugyanis nem engedik meg a kimozgatást vagy bármely elem törlését, így ott egy φ-jegyű névmásnak kötelezően meg kell jelennie:

Adger–Ramchand (2005: 185): vonatkozó szerkezet

(39) Ineni faka se ku n va mpon ku-ej/ *ku-ineni. ArtPl3 kés Dem Comp PerSg1 vág kenyér Instr-Sg3 *Instr-Pl3

COMP[, ID:dep] pro[ID: ]  / *pro[ID:φ]

COMP[,ID:dep] pro[ID:dep]

’Azok a kések, amelyekkel kenyeret vágok.’

Adger–Ramchand (2005: 185): sziget

(40) Inen_i migu se ku bo che di fesa se fla *ku-e_j/ ku-inen_i ArtPl3 barát Dem Comp PerSg2 megy Del parti nélkül beszél Instr-Sg3Instr-Pl3 sa n’ ai.

vanPl3 Iness ez.itt

’Azok a barátok, hogy te otthagytad a partit anélkül, hogy beszéltél volna velük, itt vannak.’

Látható, hogy a szokásos, egyeztetett többes számú névmás nem jelenhet meg a vonatkozó szerkezetben. Ott csak egy olyan névmás fordulhat elő, amely nincs egyeztetve a többes számú antecedensével (Inen faka = a kések), esete (instrumentalis) viszont van.

Az AdgerRamchand által felállított elmélet a jegyek segítségével ad magyarázatot a kétfajta vonatkozó szerkezet szintaktikai különbségére és szemantikai egyezésére. Helyesen jósolja meg, hogy az ír nyelv második stratégiája nem jelenhet meg „jobb híján” névmással, mert egy [ID: ] jegyű névmás nem értékelhető egy COMP[Λ] által [ID:dep] jegy nélkül.

Fontos megemlíteni még, hogy AdgerRamchand (2005) az egyesítés (helyben generálás) művelete mellett a mozgatást sem veti el, hiszen mindkettőt az univerzális grammatikából elérhető stratégiának tartja, ugyanakkor az ő idézett tanulmányukban ez csak marginális szerepet foglal el, így az értekezésben is csak röviden érintem. A vonatkozó névmásos stratégiánál éppen a mozgatás szükségességét hangsúlyozzák. Ezt összefüggésbe hozzák azzal, hogy ha egy lexikális egységnek egynél több interpretálható jegye van, akkor az mozgatást idéz elő. A vonatkozó névmásos stratégia wh-kifejezései a vonatkozó névmások, amelyek az ilyen stratégiával rendelkező nyelvek nagy részénél a kérdő névmásokkal mutatnak nagyfokú rokonságot, vagy abból származnak. Kizárólag a tagmondat élén állnak, a predikátumabsztrakciós operátor pozíciójában, ezért viselhetik az interpretálható Λ jegyet. Az interpretálható ID jegyet pedig azért vehetik fel, mert változóknak is tekinthetők egyidejűleg, amelyeknek az eredeti helye argumentumpozícióban van, ahonnan a mozgatás műveletével a tagmondat élére emeljük, azaz [Spec, CP]-be. Összetett jegyet viselnek. Mindkét interpretálható jegyet magukon hordozzák: [Λ, ID:φ]. A φ jegy az egyeztetés hiányát kizárja. Az egyeztetés megléte mozgatásra utaló jel. A mozgatás szükségességét azzal is magyarázzák, hogy mivel egy elemen van jelen a két jegy, a mozgatás biztosítja, hogy egy másolat keletkezzen, amelyen a szemantikai megfelelés működni tud. Ugyanis az egyeztetési jegyek csakis egyszer interpretálhatók: a Λ jegy a függőség csúcsán, az [ID:φ] jegy az alján interpretálódik, egyébként szemantikai inkoherenciához vezetne. Mozgatás akkor és csak akkor lép fel, ha egy lexikális elem egynél több interpretálható jegyet hordoz. Egyesítésről (helyben generálásról) pedig akkor és csak akkor beszélhetünk, ha ezeket a jegyeket különböző lexikai elemek viselik magukon. A mozgatásos stratégiát a következő példán szemléltethetjük:

AdgerRamchand (2005: 189)

(41) the relative-s [CP who C [TP I thought [CP <who> C [TP <who>

ArtDef rokon-Pl Rel CompSub PerSg1 gondolMúlt Rel CompSub Rel [Λ, ID:φ] [C] [Λ, ID:φ] [C] [Λ, ID:φ]

were mov-ing]]]]

AuxProgMúltPl mozog-Ptc

’a(zok a) rokonok, akikről azt gondoltam, hogy elköltöznek.’

A vonatkozó névmásos stratégiában esetlegesen előforduló mondatjellemző [C] megjelenhet például a németben, norvégban, hollandban, kanadai franciában, ó- és középangolban, és kitöltheti C-t. Ez a mondatjellemző AdgerRamchand felfogásában nem a „szokásos” és Λ jegyet viselő

mondatjellemző, hanem az alárendelő kötőszókkal mutat rokonságot. Feltételezésük szerint ez a kötőszó az ír és skót gael (go/gun) alárendelő kötőszókhoz hasonlóan semmilyen jegyet nem visel magán az ilyen konstrukciókban. Ellenkező esetben  azaz, ha Λ jegyet viselne  rezumptív (visszamaradó) névmásnak is meg kellene jelennie a tagmondatban, hiszen, mint korábban láttuk, az ír második stratégiájában (aN mondatjellemzővel) nem jelentkezhet űr, mert egy [ID: ] jegyű névmást nem tud értékelni egy Λ jegyű mondatjellemző [ID:dep] jegy nélkül. Mivel az ilyen szerkezetekben sohasem állhat(ott) rezumptív névmás, AdgerRamchand elképzelései helytállónak bizonyulnak a mondatjellemzővel bevezetett vonatkozó névmásos vonatkozó szerkezetek kezelésére is. Tehát a szemantikai koherencia minden további nélkül megőrződik, hiszen miután C nem rendelkezik semmilyen jeggyel, így csak szintaktikailag érvényesül a szerepe a mondatban, szemantikailag üres kategóriának számít. Ez a nézet számot tud tehát adni arról, hogy miért kell kötelezően a mondat élére kerülni a vonatkozó névmásnak.

Sheil (2012) bírálja AdgerRamchand (2005, 2006) helyben generálás (egyesítés) műveletét alkalmazó elméletét, és ez ellen olyan skót gael példákat hoz fel, amelyekben az elöljáró a főnévvel együtt mozog előre (pied-piping), ellentétben azokkal a példákkal, ahol az elöljáró hátramarad (stranding), és csak a főnév mozog előre, hiszen AdgerRamchand (2006) csak ez utóbbiakra mutat be példát. Sheil (2012) azonban elismeri, hogy még további adatokra és vizsgálatokra van szükség, hogy az azonosítási megfeleltetés alkalmazhatóságát, amely AdgerRamchand elméletben fontos tényező, kimerítő módon lehessen tesztelni az ilyen, az elmélet számára kihívást jelentő adatokon.

AdgerRamchand (2005) egy olyan megoldást kínál, amely a szintaxis és a szemantika kölcsönhatására épül, amely a minimalista elméleti keretben, a mozgatás műveletének szükségtelen

„elburjánzása” nélkül tud releváns magyarázatot adni a rezumptív névmásos stratégiát alkalmazó vonatkozó tagmondatok aktuális problémáira. Ezt felhasználhatjuk a prenominális véges igét tartalmazó vonakoztatások esetében is.