BIRTOKOS VAGY ALANY A JELÖLETLEN NOMINÁLIS ELEM ?

Mielőtt elvégezhetnénk a két szerkezet együttes szintaktikai elemzését, fontos tisztáznunk azt a problémát, hogy a szerkezetek jelöletlen nominális eleme birtokos vagy alany. Arra már utaltam, hogy a legnagyobb hatást és lökést a német sinológus, Carl Arendt két tanulmánya gyakorolta a vizsgált szerkezeteink, a HJ (Arendt 1865) és az EJ (Arendt 1866) kutatására. Ugyanis a Szenczi Molnár (1610) által elkezdett és Révai (1805) fellépéséig már hagyománnyá vált igés szemléletet ugyan megtörte egy-egy munka, mint Gondol (1845) és Szvorényi (1861) igeneves elképzelése, viszont akkora visszhangot, mint Arendt munkája, egy szerzőé sem keltett, pedig Gondol (1845) és Szvorényi (1861) nyelvtana szakított a múlttal, Arendt csak visszanyúlt a gyökerekhez. Simonyi (1875) viszont éppen Arendt (1865, 1866) cikkei hatására kezdi el alaposabban vizsgálni ezeket a szerkezeteket, de mintha nem tudna vagy nem venne tudomást a már hosszú múltra visszatekintő igés elképzelésről, hiszen a kezdetektől az addig megjelent elképzelésekig terjedő, áttekintő munkája csak 1907-ben jelent meg (Simonyi 1907a). Simonyi a kezdetektől fogva úgy bírálja, mintha éppen Arendt ment volna szembe az addigi főárammal. Simonyi (1875) azonban nemcsak az addigi igés hagyománnyal szakít, hanem az újabb, igeneves elképzelést sem teszi magáévá, hanem egy teljesen új elképzeléssel áll elő: a -t, -tt toldalékos elem egy birtokos személyragos főnév, amelynek se előzménye nem volt, de nem is lett követője, annyira, hogy később még Simonyi is elvetette, de legalábbis alaposan felülvizsgálta azt.

Simonyi (1875) a szerkezetet tehát birtokos szerkezetnek tartja, ahol az -at/-et főnévképző birtokos személyragos alakjai szerepelnek a szerkezetben, és azt állítja, hogy valójában birtokviszony van az isten és az adta között. Az isten-adta egy isten-adata

előzményre vezethető vissza, mely az adat (adás) főnév személyragozott alakja. Simonyi (1907a) már módosít ezen az elképzelésen, hiszen elismeri, hogy az -at/-et főnévképző a -t/-tt melléknévi igenév toldalékával azonos nyelvtörténetileg, és ma már igenévnek kell tekintenünk a kérdéses verbális elemet. Az igést azzal cáfolja, hogy egyrészt a maga névmással csak 3. személyű alak fordulhat elő: a magam készítette(-*m) ajándék, szemben a mátrix igével: magam készítette*(-m) az ajándékot, másrészt többes számban sincs egyeztetés: méhek csinálta/*?csinálták méz.

Nyelvtörténeti adatokkal szembesítve a birtokos elképzelést, látható, hogy mind a -ja/-je birtokos személyrag, mind pedig a -nak/-nek esetrag előfordulhatott a birtokos szerkezetben az ómagyar korban, lásd Ómagyar Mária-siralom és a Gyulafehérvári Sorok, viszont a kérdéses szerkezetben sohasem találunk -ja/-je toldalékos alakokat, sem dativust (kiemelések az értekezés szerzőjétől, N. P.):

(125) te vérüd hullottya (Ómagyar Mária-siralom)

(126) Ünün tonohtványánac árulattya (Gyulafehérvári Sorok)

Simonyi (1907a) is a -nak/-nek ragos próbával igyekszik érvelni. Elkerüli azonban a figyelmét, hogy a befejezett melléknévi igenév főnévi szerepben is előfordulhat. És már a Halotti beszéd és könyörgésben is megjelenik a hadlaua choltat szerkezetben, melyet viszont Simonyi (1907b) t-képzős főnévi igenévnek tart, így Simonyi alábbi példája egy szokványos birtokos szerkezetre példa. Vizsgált szerkezetünk viszont ettől változatlanul eltérően viselkedik:

(127) én atyámnak átkoztai (Érdy-kódex 6b)

Továbbá a -ja/-je birtokos személyraggal való előfordulhatóságával próbálja alátámasztani az igazát, de a lenti példák, melyek közül az első Simonyi (1907a: 199) adatbázisából való, jól mutatják, hogy két különböző szerkezetről van szó:

(128) a szépasszony főztje

(129) a szépasszony főzt(*j)e húsleves

Az elsőben egyértelműen birtokos szerkezetről beszélhetünk, hiszen lehetséges változat a szépasszonynak a főztje/*?főzte, és csak a -ja/-je toldalék teszi jólformálttá a szerkezetet, míg a másodikban éppen a -ja/-je okozná a szerkezet rosszulformáltságát.

Arra a nyelvemlékekben is találhatunk példákat, hogy az általam vizsgált szerkezet és a befejezett melléknévi igenév személyjelezése morfofonológiailag különbözik. Ez alól a nem egyeztető alakok sem kivételek, tehát rájuk is alkalmazhatónak tartjuk az elemzésünket.

Azt már fentebb is bemutattam, hogy az ómagyar korban is előfordult a -ja/-je birtokos személyjel a birtokos szerkezetben: te verüd hullottya és ünün tonohtványának árulattya példákban. Ugyanakkor az is empirikus tény, hogy a vizsgált szerkezetünkben a -ja/-je sohasem fordulhatott elő. Míg a birtokos szerkezetben mind a -j-s, mind pedig a -j- nélküli személyjel megjelenhet, lásd én atyámnak átkoztai ésa szépasszony főztje, ezzel szemben a vizsgált szerkezetben nem lehet -j-s változat, lásd ravasz átkozta szél és a szépasszony főzte húsleves. A mi szerkezetünkhöz hasonlóan viselkednek a múlt idejű tárgyas személyragos alakok, amelyeknél szintén sohasem jelenhet meg a -j-.

Károly (1957) érve sem áll, hogy az igenévi alak élesen elkülönült még a valódi állítmányi verbum finitumtól. A szerkezetünk verbális eleme egy -t-s és két -tt-s változatban is előfordulhat, és különbözhet is a főmondatban szereplő alakváltozattól, ahogy ez a Bagonyai ráolvasásokban (1488) is olvasható: ez fekél var fogotta veres pej ló szemben ő husát fekél var fogta példával. Ez az elkülönülés azonban még nem igazolja a véges ige és igenév közötti különbséget, hiszen A. Jászó (1991b) elismeri, hogy a mondotta/mondta alakváltozatok szintén megvannak az igeragozásban, és nem a geminált alak állandósult a vizsgált szerkezetben, így a fogotta/fogta alakváltozatok léte, ráadásul a -tt-s alak előfordulása jelzői használatban nem bizonyítja, hogy igeként nem tekinthetünk rá.

Ugyanakkor a hivatkozott ómagyar példányok (fogotta/fogta) is jól mutatják, hogy a -j-s variáns sem az állítmányi használatú egy -t-s, sem a jelzői szerepű két -tt-s alaknál nem jelenhet meg. Ez azt jelenti, hogy morfofonológiailag a mi jelzői használatú szerkezetünk sokkal inkább a tárgyas igealakokra, mint a birtokos személyjelezésre hasonlít annak ellenére is, hogy többes szám 3. személyben a nem egyeztetett alakok vannak túlsúlyban.

Továbbá, ha a birtokos személyjeles alakokban lehet -j-s variáns is a -j- nélküli mellett, nem tudnánk megmagyarázni, miért nem lehet sohasem az általunk vizsgált szerkezetben.

A személyjelölő az igenevek közül ma már csak a főnévi igenéven jelenhet meg, de a múltban a határozói igeneves -va,-ve és -atta,-ette¹⁰⁵ esetében is volt személyragozás. A Bécsi és a Müncheni kódexben még gyakoriak voltak az ilyen alakok, ahogy Károly (1956) is utalt rájuk: akarvájok (Bécsi kódex: 61), bemenettetek (Müncheni kódex: 181). Az -atta,-ette forma alakilag ugyan sok hasonlóságot mutat a befejezett melléknévi igenévvel és a mi szerkezetünk verbális elemével is, de a különbségek is számottevőek. Az -atta,-ette a mi szerkezetünk verbális eleméhez hasonlóan sohasem fordulhat elő -j-s változatban, és A. Jászó (1992: 452) hangsúlyozza, hogy egy -t-s variánst is ismer: Uram Jézus Krisztus imádlak tégedet az keresztfán függötted és tövis koronát fejedben viselted (1526, Peer-kódex: 176, a kiemelés a szerzőtől, N. P.). A többes szám 3. személyben viszont az -atta,-ette esetében mindig egyeztetett alakokat találunk: ők a hegyről leszállattok eleikbe kele ő nekik sok gyülekezet (Müncheni kódex: 149, a kiemelés az értekezés szerzőjétől, N.P.). A fenti példák is azt mutatják, hogy az igenévi személyragozás (akarvájok, leszállattok) alapvetően különbözik mind az igei személyragozástól, mind pedig a birtokos személyjelezéstől (ő*(k) leszállattok).

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy a nyelvtörténeti adatokban csak esetjelölés nélküli alakok jelenhettek meg. A -nak,-nek sohasem fordult elő, és a -ja,-je a vizsgált szerkezetben szintén soha nem lehetett jelen, pedig mind a -nak,-nek, mind pedig a -ja,-je szokványos része volt az ómagyar kornak.

Laczkó (2001) szerint a HJ nem lehet birtokos szerkezet, ugyanis az igei és igenévi predikátumok jellegzetesen nem osztják ki ezt a funkciót, és ha birtokosnak tekintenénk az első tagot, nem tudnánk megmagyarázni, miért nem kaphatja meg a részes eset ragját.

Laczkó (2001) Szepesy (1939) véleményét idézi, aki Simonyi (1875) érveit veszi át, amit fentebb is láthattunk. Laczkó is egyetért, hogy a maga névmással és a többes szám 3.

személlyel való egyeztetés hiánya tekinthető meghatározónak, hogy igenévi és nem igei formáról beszélhetünk: a magam készítette(-*m) ajándék, szemben a mátrix igével: magam készítette*(-m) az ajándékot, másrészt a méhek csinálta/*?csinálták méz.

Ha elvégezzük a nominalizációs tesztet, az segíthet meggyőzően bizonyítani, hogy a birtokos szerepről itt nem lehet szó, ahogy Laczkó (2001) is kizárta, hiszen a főnévi névmások közül a mutató, kérdő és vonatkozó csak és kizárólag alanyi szerepben állhatnak alanyesetben. Miután a kérdő és

105 Erdélyben még Székelyföldön előfordulhatnak még ilyen alakok, lásd Klemm (1942: 391): émëtte

’ébrenlétében, ébren, virrasztva’.

vonatkozó névmások nem fordulhatnak elő a prenominális vonatkozó mellékmondatban (Kayne 1994), így csak a mutató és a személyes névmást tesztelhetjük.¹⁰⁶

A mutató névmás egyes számú teljes alakja (ez, az) a birtokos szerkezetben mindig csak részes esetet kaphat, és ilyenkor a rövid alakjával is jólformált lesz a szerkezet:

(130) ennek a fiúnak a kalapja (Szabolcsi−Laczkó 1992) (131) *ez a fiú kalapja (Szabolcsi−Laczkó 1992)

(132) ennek (a) kalapja (133) *az/ e(z) kalapja

(134) e fiú kalapja/e fiúnak a kalapja

A mutató névmás a kérdéses szerkezetben csak és kizárólag alanyként szerepelhet. Ha nem így lenne, akkor az ez-nek részes esetet kellene viselnie, valamint a rövid alakjával (e) is jólformált szerkezetet kellene kapnunk. Miután a mai nyelvben egyes számú alakot nem találtunk, így független bizonyítékként egy középmagyar kori példán mutatjuk be, hogy a dativus a múltban sem volt grammatikus az ilyen szerkezetekben.

(135) ez s amaz adta fajt (1700, Gyöngyösi: 220) (136) *ennek (az embernek) a vezette vetélkedő

A személyes névmás 3. személyű alakja a többes szám kifejezésekor a vizsgálatunk tárgyát képező szerkezetben (alanyként) csak a jelölt többes számú alakjában jelenhet meg mindig, lásd a szerkezet verbális elemének paradigmáját a mai magyar adatoknál, viszont birtokos szerkezetben (birtokosként) nem szerepelhet a jelölt alak:

(137) az ők (?)vezette vetélkedő (Laczkó 2001: 751¹⁰⁷) (138) *az ő vezettük vetélkedő

(139) az ő kertjük

106 Kérdőfrázis azonban szerepelhet ilyen konstrukcióban:

(1) *A ki vezette vetélkedőt szüntették meg?

(2) A melyik műsorvezető vezette vetélkedőt szüntették meg?

107 Laczkó mind a jelöletlen ők vezette, mind pedig a jelölt ők vezették változatot feltünteti a paradigmájában, viszont az elfogadhatóságuk szerinte bizonytalan.

(140) *az ők kertje

Szőke (2011) pedig az általános (kvantor) és a tagadó névmást hozza fel példának a birtokos és a kérdéses szerkezet elkülönítésében, ahol a vizsgált szerkezetünk mindig csak jelöletlen alakban fordulhat elő, sohasem részes esetben: Szőke (2011: 219, 9-es lábjegyzet)

(141) ?? bárki / mindenki könyve

(142) Senkinek (*sem) az autóját nem láttam.

(143) bárkinek / mindenkinek a könyve

(144) A senki *(sem) vezette autó itt áll a ház előtt.

(145) a bárki / mindenki vezette autó

A névmásítási teszt azt a feltételezésünket erősítette meg, hogy a kérdéses szerkezetek NP-je csak és kizárólag alanyként, alanyi szerepben állhat. Ha nem így lenne, akkor a jelölt többes számú ők tenné rosszul formálttá a szerkezetet birtokviszony esetén. Laczkó (2001) még hozzáteszi, hogy birtokosnak feltételezve a nominális elemet, nem tudjuk megmagyarázni, miért nem kaphat soha részesesetet, mint pl. (a) János (nak a) terve, de a János(*nak a) tervezte épület. Ellenkező esetben például a Vágó István vezette szerkezetben a mutató névmás részesesetű alakjával is jólformált szerkezeteket kellene kapnunk: *ennek a szülte az ennek a kalapja analógiájára, és az ő kertjük-höz hasonlóan *az ő keltettük-nek is jónak kellene lennie. E szerkezetben csak az alanyeset van engedélyezve, a részeseset soha, ami kizárja azt a lehetőséget, hogy birtokviszony van a kérdéses szerkezet nominális és verbális tagja között. Független érvként szolgált, hogy már a középmagyar (1700) korban is csak a mutató névmás jelöletlen alakja jelenhetett meg: ez s amaz adta fajt, ahogy már fentebb is láthattuk.

Ha az EJ esetében birtokviszony lenne a szerkezet két tagja között, akkor azt jelölni kellene egy másik elemen, ahogy a szokásos birtokos szerkezetnél ez így van, márpedig a szerkezet verbális tagján semmilyen személyjelölés sem található, és a személyjelölő a verbálison agrammatikus szerkezetet hoz létre: a vére hullott(*-a) Vászka. Továbbá ha birtokosi szerepű lenne, nehezen tudnánk megmagyarázni, hogy a HJ-hez hasonlóan miért nem vehet fel dativusi ragot: *a vérének hullotta Vászka, így tehát a birtokos funkciót kizárhatjuk. Ebből viszont az következik, hogy az esetjelöletlen alak csak az alanyi argumentuma lehet a verbális elemnek az EJ esetében is. Alanyi funkciót viszont igenév is kioszthat az argumentumának, amint például a

-ván, -vén esete mutatja, ezért meg kell vizsgálnunk, hogy ez a verbális elem véges vagy nem véges igének tekinthető-e.

5.3.

-