A szimbolizációnak Hans-Georg Gadamer hermeneutikájában játszott szerepéről már szintén írtunk korábban641. Ott mutattuk be, hogy a mi elképzelésünk a művészi megismerésről és az alapjául szolgáló szimbolikus gondolkodásról mennyire egybevágnak Gadamer olyan meg-állapításaival, mint:
„a műalkotás rendeltetésének látszik, hogy esztétikai élménnyé váljék, tehát, hogy a megélőt a műalkotás erejével egy csapásra kiragadja életének összefüggéséből, s ugyanakkor mégis visszavonatkoztassa létének egészére. A művészet élményében olyan jelentésbőség van jelen, mely nemcsak ehhez a különös tartalomhoz vagy tárgyhoz tartozik, hanem az élet értelem-egészét képviseli. Az esztétikai élmény mindig egy végtelen egész tapasztalatát tartalmazza.642 Az esztétikai élmény nem zárul össze más élményekkel a tapasztalat nyitott folytatódásának az egységévé, hanem az egészet közvetlenül reprezentálja, s jelentése épp ezért végtelen.643”
„minden műalkotásban van valami mimézis, valami imitáció. Persze a mimézis itt nem azt jelenti, hogy valami már ismertet utánozunk, hanem azt, hogy valamit ábrázolunk éspedig úgy, hogy ez a valami az ábrázolás révén érzéki teljességében válik jelen-valóvá644.”
638 Ingarden, (1977), p. 307.
639 Miközben elhatárolja magát mestere, (a pszichologistákkal szemben általa a „másik végletnek” tekintett) Husserl „ideális species”-eitől is... (Lásd: Ingarden, 1977, p. 102, p. 104. és p. 428 (140 lj)).
640 E tekintetben egyetértünk Az irodalmi műalkotás magyar kiadásának utószavát jegyző Bojtár Endrével:
„Ingarden kizárólag egymástól elszigetelt egyéneket, teljesen különálló tudatokat feltételez, s nem társada-lomban élő embereket, akiknek közös tevékenysége alkotja közös tudatuk, a kollektív tudat, a társadalmi tudat alapját. (...) Ingarden bírálói – köztük a marxisták is – gyakran idealizmussal vádolják a lengyel tudóst. Pedig az irodalmi műalkotás ingardeni ontológiájának nem az idealizmus a gyöngéje (...) hanem az, hogy szembeállítja egymással az egyénit és a társadalmit, pontosabban: nem vesz tudomást az egyéni tudatban, az egyéni műalkotásban megnyilatkozó, részt vevő társadalmiról”. (Bojtár Endre utószava, in: Ingarden, 1977, p. 478).
641 Kapitány-Kapitány (2019).
642 Gadamer utal arra is, hogy Platón (a Phaidroszban) ennek az Egésznek a megragadását tekinti a filozófia céljának: „‘Az eidosz egységében egybelátni’ – Platón szerint a filozófiai dialektikusnak ez a feladata.”
(Gadamer, 1994, p. 23) (A szép aktualitása, A művészet mint játék, szimbólum és ünnep, 1974).
643 Gadamer (1984), p. 69. Szemben a tudománnyal: „Mindannyian tudjuk, hogy a természettudományok mindegyike, sajátos tudományáguk és módszertanuk absztrakciós ereje által kötve, csupán a valóságnak egy-egy meghatározott területét képesek kutatásuk tárgyává tenni. A kutatás fogalmában szükségszerűen benne foglaltatik, hogy ismeretlen, új területre hatoljon be, és ez lemondást jelent arról, hogy az egészről való tudásra egyáltalán igényt tartson.” (Gadamer in: Bacsó, 1997, pp. 277-278).
644 Gadamer, (1994), p. 57. (A szép aktualitása, A művészet mint játék, szimbólum és ünnep, 1974).
„a találkozás különösségében nem a különös válik tapasztalattá, hanem a tapasztalható világnak és az ember világban elfoglalt léthelyzetének teljessége, sőt a transzcenden-ciával szembeni végessége is.645”
Itt azonban Gadamer egy nagyon lényeges pontosítással él: bár a művészet az Egésszel való találkozás, de befogadása nem jelentheti az Egész befogadását. (Már csak azért sem, tehetjük hozzá, mert akkor egyetlen befogadó élménye magába zárhatná az összes későbbi olvasatot is, ami ellentmond a szimbólum nyitott természetének). Gadamer itt arra figyelmeztet, hogy a művészet éppen azáltal tudja megragadni az Egészet, hogy egyszerre él az összekapcsolás és az eltávolítás (illetve az azonosítás és a meghatározatlanná tétel) technikáival.
„ez nem azt jelenti, hogy az a meghatározatlan értelemelvárás, mely számunkra egy művet jelentőssé tesz, valaha is egészen teljesülhet úgy, hogy a teljes értelemegészt megértve és megismerve magunkévá tennénk. Ez Hegel tanítása volt, amikor ‘az eszme érzéki látszásáról’ mint a művészi szép definíciójáról beszélt. (...) Én ezzel azt állítom szembe, hogy a művészetben a szimbólumszerű s kiváltképp a szimbolikus a ráutalás és az elrejtés megszüntethetetlen egymás elleni játékán alapul.646”
A műalkotás sokszor említett „egynemű közegét” ő a „szervesség” követelményével ragadja meg.
{A művészetben} „minden valami középpont körül rendeződik el, s annak van alá-rendelve. Hiszen az élő szervezeten is azt értjük, hogy ilyen középpont van benne, úgyhogy részei nem egy meghatározott harmadik célnak vannak alárendelve, hanem a szervezet önfenntartását és saját elevenségét szolgálják.647”
A szervességből következik, hogy a műalkotás öntörvényűvé válik:
„Valóban azt kell mondanunk: ők mint költők szólnak hozzánk? Nem volna ponto-sabb, ha csak azt mondanánk, hogy a költészet beszél648”?
„A költemény nem úgy áll előttünk, mint olyasvalami, amivel valaki mondani akar valamit. Magában áll ott. Azonos módon áll szemben mind alkotójával, mind befoga-dójával.649”
„Valóban egyedülálló, hogy egy irodalmi szöveg úgymond önmagától ad hangot, és nem beszél senki nevében, sem egy isten, sem pedig egy törvény nevében.650”
S ebből következően:
„Mit jelent az, hogy a szó előjön a költészetben? Miként a képen a színek jobban ragyognak, az épületben a kövek többet hordoznak, akként a költészetben a szó is többet mond, mint bárhol másutt.651”
„itt nyelvvé válásról van szó, nem pedig szavak szabályszerű alkalmazásáról és konvenciók gyártásáról. A költői szó értelemalapító. Ahogy a szó ‘előbukkan’ a
645 Gadamer, (1994), pp. 52-53- (A szép aktualitása, A művészet mint játék, szimbólum és ünnep, 1974).
646 Gadamer, (1994), p. 53. (A szép aktualitása, A művészet mint játék, szimbólum és ünnep, 1974).
647 Gadamer, (1994), p. 67. (A szép aktualitása, A művészet mint játék, szimbólum és ünnep, 1974).
648 Gadamer, (1994), p. 125. (A szó igazságáról, 1971).
649 Gadamer, (1994), p. 145. (Miként járul hozzá a költészet az igazság kereséséhez, 1971).
650 Gadamer, (1994), p. 126. (A szó igazságáról, 1971).
651 Gadamer, (1994), p. 124. (A szó igazságáról, 1971).
versben, a mondás erejével bír, ami gyakran a legközönségesebben van elrejtve.652”
„Így a ‘mondóbb’ szóban nem annyira a világ egy különálló érzéki eleme jelenik meg, mint sokkal inkább az egésznek a nyelv által megvalósított jelenlevősége. (...) A lét egyetemes ‘jelenvalósága’ a szóban a nyelv csodája, és a mondás legnagyobb lehető-sége abban áll, hogy megakadályozza elmúlását és elillanását, és megerősíti közelsé-gét a léthez.653”
(A költői szó}: „Önmagát képes beteljesíteni. A pozitív, a tételezett, az, amit az ember valahol fellelhet, és ami ilyen módon lehetővé teszi, hogy ellenőrizzük, vajon a kijelentés egybeesik-e vele, – mindez a költői szóban fel van függesztve. Félrevezető lenne azonban, ha ezt egy erőtlenebb realitástudatként, mondjuk a tudat csökkent tételező erejeként értelmeznénk. Fordított a helyzet. A szó által végbement realizáció legyőz minden összehasonlítást azzal, ami még jelen lehetne, és a mondottat a fölé a részlegesség fölé emeli, amit egyébként valóságnak nevezünk.654”
„a műalkotásban nem csupán utalás történik valamire, hanem az, amire az utalás történik, valódibb mivoltában van benne jelen.655”
Gadamer kitartóan küzdött az információ-, és kommunikációelmélet leegyszerűsítései ellen.
Ellenfelei szemszögéből állításai ezért sokszor misztifikálóaknak tűnhetnek. Abban azonban mindenképpen igaza van, hogy a művészetet, az esztétikumot nem lehet mennyiségi szem-lélettel megérteni. Ezzel kapcsolatban jelzi azt is, hogy két különböző megismerésformáról, s ezzel együtt (legalább) kétféle igazságról van szó.
„A műalkotás nem olyan tárgy, amelyhez mértékkel a kezünkben közelíthetünk. A valódi műalkotás nem ragadható meg méréssel, sőt a bitek számával sem.656”
„Számomra kétségtelennek tűnik, hogy a költői nyelvnek egy különös, csak rá jellemző viszonya van az igazsághoz. Ez először is abban mutatkozik meg, hogy nem tud minden korban bármely tartalmat megfelelően kifejezni657. De megmutatkozik abban is, hogy ott, ahol egy ilyen tartalom költői nyelvi formát ölt, ez valamiféle legitimációhoz juttatja.658”
A szimbólumot a nemrégen idézett Ingarden állítással egybehangzóan definiálja:
„a szimbólum nem önkényes jelölés vagy jellétesítés, hanem előfeltételezi a látható és láthatatlan metafizikai összefüggését659.
Platón Lakoma-beli híres „két félgömb”-hasonlatát kibontva Gadamer arról is beszél, hogy a szimbólumban végbemenő összekapcsolás miként csatol vissza a holisztikus érzékeléshez:
„a szimbólum, a szimbolikusnak a tapasztalata azt jelenti, hogy ez az egyes, ez a különös olyan léttöredék, mely azt ígéri, hogy valami neki megfelelőt helyre hoz és
652 Gadamer, (1994), p. 136. (A szó igazságáról, 1971).
653 Gadamer, (1994), p. 137. (A szó igazságáról, 1971).
654 Gadamer, (1994), p. 152. (Miként járul hozzá a költészet az igazság kereséséhez, 1971).
655 Gadamer, (1994), p. 56. (A szép aktualitása, A művészet mint játék, szimbólum és ünnep, 1974).
656 Gadamer, (1994), p. 253. (Szó és kép – „így igaz, így létező”).
657 Mint például a természettudomány vagy a matematika.
658 Gadamer, (1994), pp. 142-143. (Miként járul hozzá a költészet az igazság kereséséhez, 1971.)
659 Gadamer (1984), p. 71.
teljessé egészít ki, vagy az a mindig keresett másik töredék is lehet, amely saját élettöredékünket teljessé egészíti ki.660”
A szimbólum és a szimbolizált viszonyában (az „A = A s egyszersmind A nem = A”-nak megfelelően) a szimbólum utal a szimbolizáltra (A utal B-re, de nem azonos vele), de nem csak utal rá, mint egy jel, hanem a maga teljes valójában képviseli is: A = B.
„A szimbólumnak és a szimbolikusnak az volt az értelme, hogy itt az utalásnak egy paradox módja következik be, amely azt a jelentést, amelyre utal, egyúttal önmagában testesíti meg, sőt, kezeskedik érte.661”
A szimbolikus gondolkodásnak (és a művészetnek) azt a sajátosságát, hogy a múlt–jelen–jövő linearitásából képes kilépni, Gadamer több szempontból is szóba hozza:
(Lessing) „a képzőművészetet a térbeli egymásmellettiségre, a költészetet pedig az időbeni egymásutániságra vezette vissza, és ezt az elképzelést már Herder megcáfolta.
(...) mindkettőt a közvetlen jelenlét és az idő átívelésének képessége jellemzi.662”
„Az időtlen jelenlevőség annyiban sajátja a művészetnek, amennyiben leválik a történelmi és társadalmi feltételekről, és függetlenné válik tőlük663, csakúgy, mint a vallás vagy a filozófia. A művészet is az abszolút valóság igényével lép fel, csak így nyúlhat át minden történelmi időkülönbség fölött. Ebből a szempontból azonnal érthető, miért állította Hegel a művészet, a vallás és a filozófia belső közösségét.
Mindegyik esetben abszolút létbizonyosságról van szó.664”
(Ahol az irodalmi szöveg a nyelven kívüli valóságra vonatkozik, mint a történelmi regényben vagy drámában): „Nem gondolhatjuk esetleg, hogy a valódi irodalmi műalkotás az ilyen vonatkozást eltünteti. A történelmi valóságigény kétségkívül ki-cseng a megformált szövegből. A dolog nem egyszerűen ‘kitalált’, és megerősíti ezt még a költői szabadságra való hivatkozás is, amelyet a költők javára elismerünk, vagyis az, hogy a források tükrében mutatkozó valós viszonyokat megváltoztathatják.
És fordítva: éppen az, hogy a költő megváltoztathatja azokat, hogy a valós történelmi viszonyok minden határán túl bármit költeményébe foglalhat, bizonyítja, hogy mennyire feloldódik (aufheben) a költői megformálásban a történelmi valóságanyag ott is, ahol a költő hűen megőrzi azt.665”
660 Gadamer, (1994), p. 52. (A szép aktualitása, A művészet mint játék, szimbólum és ünnep, 1974).
661 Gadamer, (1994), p. 59. (A szép aktualitása, A művészet mint játék, szimbólum és ünnep, 1974).
„Arisztotelész (nem annyira az utánzás és az utánzott különbségét látja a mimézisben. Ő a két dolog azonosságát emeli ki. Hiszen a mimézis valójában a megismerés lehetőségével szolgál, mert a megismerés mindig újrafelismerés, ahogy ezt munkáimban kimutattam.” (Gadamer, 1994, p. 239. (Szó és kép – „így igaz, így létező”).
662 Gadamer, (1994), p. 228. (Szó és kép – „így igaz, így létező”).
663 „az újrafelismerés már elszakadt az első megismerkedés esetlegességeitől, és az ideális szintjére emelkedett.
(...) most már valódibb ismeretünk van annál, amelyre az első találkozás pillanatnyi elfogultságában képesek voltunk. Az újrafelismerés meglátja a múlandóban a maradandót. A szimbólumnak és a művészi nyelvek szimbólumtartalmának az az igazi funkciója, hogy véghezvigye ezt a folyamatot.” (Gadamer, 1994, p. 73) (A szép aktualitása, A művészet mint játék, szimbólum és ünnep, 1974).
664 Gadamer, (1994), p. 230. (Szó és kép – „így igaz, így létező”).
665 Gadamer, (1994), pp. 134-135. (A szó igazságáról, 1971).
S mivel a művészetet a (hegeli értelemben vett) szellem666 működésmódjának tekinti, Hegelt idézve hozzáteszi:
„A múlt jelenvalósága a szellem lényegéhez tartozik. A szellem sebei forradás nélkül begyógyulnak. (Hegel)667”
Hegelnek a művészet jövőjére vonatkozó „jóslatával” azonban ő sem ért egyet. Az alábbi módon próbálja „kimagyarázni”:
„Amikor ő a művészet múltjellegéről beszélt, akkor arra gondolt, hogy a művészet immár nem olyan módon magától értetődő, mint a görög világban és az isteni ábrá-zolásban volt. A görög világban a művészet az isteni megjelenése volt a szoborban és a templomban, mely a déli napsütésben nyitottan emelkedett a tájban, sohasem zár-kózva el a természet örök erőitől; a nagy szobor volt, melyben az isteni emberek alkotta formában és emberek alakjában szemléletesen mutatkozott meg.668”
Gadamer mindenképpen azok közé a gondolkodók közé tartozik, akik értően közeledtek esztétikumhoz és szimbolizációhoz, s bár a művészet társadalmi komponense (és az egyén és az emberi Nem viszonya) nem állt figyelme középpontjában, gondolatait mindenképpen ér-demes szintetizálni azok gondolataival, akik viszont az esztétikum társadalmi vonatkozásaira koncentráltak, mint a huszadik század marxista, marxizáló, illetve szociológiai gondolkodói.