Három fogalom köré csoportosítom mondanivalómat. Ez a három fogalom: a hazugság, az igazság, az áldozat. Nézzük ilyen sorrendben!
A megyei munkásmozgalom történetének egy mondatát idézem: „Sátoraljaújhelyen október 26-án szintén tüntető felvo-nulás volt, amelynek során egy részeg csoport leverte a csilla-gokat, zászlókat égetett, ledöntötte a szovjet emlékművet…”
Most hasonlítsuk ösz-sze a korabeli és a mai ké-peket. A Kossuth-szobor töretlenül áll a középen.
Hol van itt a részeg cso-port? A legbensőbb bel-városban komolyan fi-gyelő embercsoport áll.
Áhítat száll a levegőben, olyan, mintha misén, istentiszteleten lennének az emberek. Kossuth Lajos ceglédi beszéde óta nem volt ilyen szép jelenete a forradalomnak. Kell ennél cáfolhatat-lanabb bizonyítéka az 1956-tal kapcsolatos történeti hazugsá-gokkal szemben?
Végül még egy szemenszedett hazugságot említek. Idézem:
„Kummer 1957-ig a helyi Vasipari KTSZ elnöke volt, sikkasztás miatt a szövetkezetből kizárták és nem jogerősen nyolc hónapra ítélték… Harmadmagával önálló lakatosműhelyt nyitott, több
ügye volt a rendőrséggel…” Ezekkel szemben kezemben van Kummer Károly munkakönyvének másolata, amelyből látszik, hogy a KISZ-ben a legmegbecsültebb vasas szakmunkások közé tartozott. Többször kapott erkölcsi vagy anyagi elismeréseket. A fentiek írója nem ismeri a valóságot, vagy nem meri kimondani.
Bizony a hazugságok kiderítése, az igazság napfényre kerü-lése sok embert megégetett 1989-től. Legendás a pesti srácok bá-torsága és leleményessége. Voltak ilyenek Újhelyben is, kiemel-kedett közülük Kummer Károly, az újhelyi Nemzetőrség pa-rancsnoka. Mindössze harminchat éves volt ekkor, a legenergi-kusabb férfikorban, a fiatalság és érett férfikor határán. Nagy
„húzása” a kőkapui fegyverletétel körül történt. A szovjet meg-szállás után az újhelyi, a pataki és a szerencsi nemzetőrök ide vonultak vissza, kb. 160-an voltak. Egy nagyobb létszámú szov-jet páncélos egység november 9-én érkezett Sátoraljaújhelyen keresztül a Hegyközbe. Parancsnokuk közvetítők útján üzent Kummer Károlynak, hogy az oroszok találkozni kívánnak vele Pálháza és Füzérradvány között. A szovjet csapatparancsnok ilyen kérdéseket tett fel Kummer Károlynak:
– Hány ember szolgál a keze alatt?
– Lehetünk vagy 5.000-n.
– Ugye ön rangja szerint tábornok?
– Így szoktak nevezni bajtársaim.
Azt bölcsen elhallgatta, hogy a társaság részére Hörcsik La-josné lelkész feleség is segített főzni.
A történethez tartozik, hogy Kummer Károly a találkozásra vitt magával néhány liter hegyközi házi szilvapálinkát, és meg-kínálta vele az szovjet vezérkart, amit szívesen el is fogadtak a vodka helyett. A tárgyalás közben dohányoztak, jó hangulat ke-rekedett vállveregetéssel és nevetgéléssel tarkítva. Kummer Ká-roly hathatós stílus, magabiztos viselkedése meggyőzte a
parancsnokokat, és azt ajánlották, hogy ha leteszik a fegyvert, minden bántódás nélkül hazamehetnek. Kummer Károly egy napi gondolkozási időt kért a nagyobb hatás kedvéért. Tudta, hogy itt az elefánt és a szúnyogcsípés esete forog fent.
Másnap, 10-én letették a fegyvert és sértetlenül távoztak.
Akkor derült ki, hogy nem 5.000-en, hanem 160-an voltak. A szovjet parancsnok kérdőre vonta Kummert, aki így felelt:
– Parancsnok elvtárs, ön katona. A fegyverletételben megál-lapodtunk. Blöfföltem, ami a hadvezetéshez tartozik. Bízom benne, hogy állni fogja szavát.
A parancsnokban volt annyi humorérzék a pálinkás hangu-latban, hogy megértően mosolyogjon, nem esett bántódása sen-kinek.
Nézzük a második fogalmat, ami az igazság, hasonlítsunk ösz-sze néhány tévhittel! A dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy egyetlen egy jelét nem találhatjuk annak, amit később ellen-forradalomnak neveztek. Minden dokumentumnak, – hangsúlyo-zom, hogy mindegyiknek – első és fő kérdése volt: a munkásta-nács követeli a szovjet csapatok azonnali kivonását az ország terü-letéről. Ez volt fő biztosítéka az ország függetlenségének.
Nem volt anarchia sem. Minden felhívás a rend helyreállítá-sára, megőrzésére, a békés munkára és nyugalomra szólított fel.
Szó sem esett a szocializmus megdöntéséről. Az iskolában azt ta-nították a forradalom után, hogy 1956-ban a kapitalista rendszer visszaállítását követelték az ellenforradalomban. Pedig nem a burzsoázia visszaállítását, a régi urak és tőkések uralmát köve-telték vissza, hanem a szocialista rendszer megreformálását kí-vánták, a visszásságok, az erőszak megszüntetését egy önálló szocialista államban.
Felrótták azt is, hogy megalakultak a pártok. Ezzel szemben a Központi Forradalmi Tanács kimondja, hogy megindulhatnak
a pártok az emberek sajátos véleménye szellemében. Olyany-nyira nem volt ellenséges ez a törekvés, hogy például az újhelyi Munkástanács kimondta, hogy valamennyien megállapodunk az orosz nyelv tanításában. A szülők döntik el, hogy ki milyen nyelven tanul. Ilyen előzmények után következett be november 4, a forradalom legázolása és kegyetlen megtorlása. Az ideig-óráig való ellenállást úgy seperte el a fegyveres túlerő, mint a megvadult árvíz a szalmaszálat.
Nézzük a harmadik fogalmat, az áldozatot. A forradalom után legalább háromszázötven halálos ítéletet hajtottak végre.
A kivégzetteket meg is alázták, sokakat dróttal megkötözve, arccal lefelé temették el, esetleg a tömegsírba. Szophoklész An-tigonéja óta tudjuk, hogy ilyet nem szabad tenni a valódi bű-nössel szemben sem.
Az áldozatok fogalomkörébe tartoznak a menekültek. Örökre rögzült bennem a menekültek éneke, amely szinte népdallá vált, és a szülőföld iránti vágyakozást mondja el.
Oly távol, messze van hazám, Csak még egyszer láthatnám!
A kék ég, felhő, a vén hold, szellő Csak rólad mond mesét csupán!
Oh, bárcsak otthon lehetnék!
A sorsom jó vagy rossz nekem, Itt minden, minden idegen.
Más ég, más föld, más táj, más nép, Oh, bárcsak otthon lehetnék.
Holdfényes májusok, muskátlis ablakok Hozzátok száll minden álmom.
Ott, ahol él anyám, ott van az én hazám.
Ott lennék boldog csupán, Oh, bárcsak otthon lehetnék!
Az 1956-os forradalom, népfelkelés idején volt szülőföld iránti szeretet. Van még ilyen?
A következő áldozati csoport az itthon maradottak és hoz-zátartozóik. Talán ők szenvedtek a legtöbbet. Éveken át megfi-gyelték, kitaszították, megszégyenítették. Munkahely után kuncsorogtak. A nevüket viselni szégyen, pedig nem vétkeztek.
Senki nem pótolhatja őket.
56-os emlékmű Sátoraljaújhelyben