Édesapám, vitéz Kis Boáz Dezső, édes-anyám Urházy Irén 1956-os forradalmi tevé-kenységét nem lehet megérteni, csak a vértesacsai események-kel együtt, Néhány mondatot vissza események-kell idéznem a vértesacsai emlékekről.
Édesapát 1942-ben választották meg Vértesacsára, ahol Kis Boáz Dániel 1944. szeptember 20-án megszületett. Mielőtt az oroszok elfoglalták volna a falut, német katonai teherautó jelent meg a parókián, hogy szüleinket és engem Németországba vi-gyenek, ahol biztonságban leszünk. Édesapámék elutasították ezt a megoldást, mert vallották, hogy ahol van a nyáj, ott legyen a pásztor is. A kezdeti „szocializálódásom” Vértesacsán történt, amit nem kívánok senkinek… Ötéves koromban, november 7-én velem szavaltatták el a Szovjetuniót dicsőítő verset, amely így kezdődött: „November 7 minekünk / Piros betűs ünnepünk.
/ Nézd az utcát odalent, / Piros zászlók sora leng.”
Nagy élvezet volt ez, a korabeli tanácselnök Varga Ernő ré-szére, mert apámat nem győzték lejáratni a 2000 lakosú sváb te-lepülésen. Édesanyámat pedig, aki tanítónői diplomával ren-delkezett, nem engedték tanítani a községben, hanem a harma-dik faluba, Alcsútra kellett járni. Reggel 5 órakor kelt, délután négy órára érkezett haza. Így nevelte három gyermekét.
Volt olyan eset, hogy P. R. sárbogárdi születésű vértesacsai rendőr reggel hat óra körül ellenőrzött a parókia udvarán, hogy
1 Felesége: Nagy Lenke lelkész, újságíró.
meggyőződjön arról, hogy csak gyerekek és nem mások is van-nak a lakásban. Ilyen „kiváló beosztást” adott az akkori rend-szer édesanyámnak. Előfordult, hogy éjfélkor vasalta ki gyere-keinek ruháit. Egyszer az írógépben befejezetlen levelet talált P.
R. elvtárs, és bevitte a bicskei rendőrkapitányságra.
Ősszel, 1955-ben megürült a csákvári református lelkészi ál-lás. Pályázat útján négy lelkész közül választották meg Édes-apámat, aki jó orgánummal és jó teológiai felkészültséggel ren-delkezett. A csákvári parókia és templom viszont siralmas álla-potban volt. A második világháború után 12 évvel a parókia egyik ablakát bedeszkázták, az elegáns ebédlőn pedig „istálló-ajtó” díszelgett. A tornyot szétlőtték az orosz katonák, a be-csurgó víz korhadttá tette a gerendázatot, amit 1988-ban cse-rélni kellett. A templomból az orgona összes sípját ellopták. A padok egy részét feltüzelte az orosz katonaság.
Úgy gondolom, hogy a csákvári templom és parókia álla-pota jelentőséggel bírt abban, hogy édesapámat 1956. január 1-én megválasztották. Édesanya a helyi általános iskolában lett tanár, ami a parókiától kb. 200 méterre volt. Sajnos P. R. sárbo-gárdi rendőr ide is követte őket felügyelettel.
Édesapám, Ági húgom, Csongor öcsém, valamint én 1956.
október 23-án kukoricatörésről délután jöttünk haza, mert Csák-váron volt pedagógus föld járandóság. A háztetőre szerelt hang-szórók megszólaltak, és hírül adták, hogy Budapesten kitört a forradalom. Mi még nem értettük, de édesapa elmondta, hogy mindez a kommunisták ellen van, akik rettentő sok kárt okoztak a népnek. Elmondta, hogy elődjét, Papp Ákos bácsit azért me-nesztették állásából, mert megengedte egy presbiternek, hogy kukoricát vigyen a padlására, de nehogy meglássa valaki. Mégis kitudódott, Ákos bácsit feljelentették, nyilvános tárgyalást ren-deztek a tanácsházán, amit hangszórók nyilvánosan közvetítet-
tek. Édesapa mindig tisztelte és szerette Ákos bácsiékat. Edit lá-nyuk Pestre ment férjhez, ifjú Papp Ákos Finnországba mene-kült, ahol zeneszerző és európai hírű karvezető lett.
A forradalmi események Csákváron is úgy alakultak, mint más településeken. Öcsémmel esténként a villanyoszlopokra forradalmi hangulatú szövegeket ragasztottunk. Volt egy-két ember, aki élére állta az eseményeknek. Ilyen volt D. Németh János, aki kb. 25 éves volt 1956-ban. Egyik barátjával Buda-pestre ment október 23-án és 25-én gyalog tértek vissza. Nagy tömeg volt a tanácsháza előtt, és hallgatták Németh János buz-dító szavait. A tanácsháza egyik ablakából beszélt a néphez. Én az eseményeknek úgy lehettem tanúja, hogy D. Németh János öccse iskolatársam és szomszédunk volt. Az ő édesanyjuk, na-gyon szigorú asszony, de Julis néninek nem sikerült megakadá-lyozni Jánost semmiben. Végül több teherautónyi élelmiszert szállítottak föl Budapestre a harcoló katonáknak.
A faluban, amelynek lakosa kb. 5.000 volt, hamarosan megala-kult a Nemzeti Bizottság, amelynek elnöke dr. Keszthelyi István lett, tagjai között pedig ott látjuk lelkész édesapámat, azután a ro-konait, összesen 14 személyt. A Nemzeti Bizottság irányította a Nemzetőrséget, amelynek tagjai végrehajtották a határozatokat.
D. Németh János szintén tagja volt a Nemzeti Bizottságnak, és István öccse mindent elmondott nekem. Megtudtuk, hogy a falu kommunista vezetőit, a Klein, illetve Schwartz pincéjébe zár-ták. Azt is megtudtam, hogy elviszik őket kivégezni, de a Nem-zeti Bizottságban elsősorban édesapám felszólalására nem sza-vazták meg ezt a javaslatot, amit a kommunistáktól sokat szen-vedett Cs. P. nem vett jónéven édesapámtól. Az elvitel azonban nem történt meg, mert előtte való este a Nemzeti Bizottság, édes-apám és mások hatására nem szavazta meg az indítványt. A gyű-lés este 11 órakor véget tért. Édesapám bement a pincébe, és
közölte, hogy a foglyokat el lehet engedni. Ezt a döntést István barátommal nem tudtuk, ezt másnap reggel gyermeki kíváncsi-sággal mentünk a Klein-Schwarz házhoz. Ott Oroszlány felől va-lóban jött egy ponyvás teherautó reggel 9 órakor, megállt a fog-vatartottak pincéjénél, 25 év körüli fiatalok ugráltak le a platóról.
Katonai rendben állva kinyitották a két pinceajtót és ekkor szem-besültek az igazsággal, hogy a pince már üres.
Csákváron ment keresztül a Budapest és Székesfehérvár kö-zötti orosz telefonvonal, amit a helyiek szétvágtak, nem lehetett használni. November elején az esti órákban az orosz katonaság-tól egy harckocsi jött Csákvárra, amelyből a katonák sorozatot lőttek a levegőbe. Felolvasták a határozatot, hogy amennyiben még egyszer megtörténik Csákváron ilyen, akkor lerombolják a falut. Ezután az orosz katonák Bicske felé távoztak.
A november 4-i események során D. Németh János elhatá-rozta, hogy disszidál. Szőny–Komárom felé akart menni, de az oroszok Tatánál elfogták és visszahozták. Istvánnal 12 évesen mi is disszidálni akartunk, de nem sikerült, lemondtunk róla.
Németh Jánost bevitték a fehérvári ügyészségre 1957 febru-árjában. Két-három hétig ott tartották, aztán Kistarcsára vitték, ahol 6 hónapig tartózkodott, aztán még másfél hónapot töltött megfigyelés alatt. Akiket lopás vagy más bűn miatt zártak ide, azok kérték elkülönítésüket, mert a politikai foglyokra nagyobb büntetés várt, mint a közbűnözőkre, ezért a politikai foglyoktól való elkülönítést kérték a bíróságtól.
A Történeti Levéltár adatai szerint Édesapám „ellenforra-dalmi cselekményeiért felelősségre vonva nem lett”. Viszont az adatlap rögzíti, hogy a „Nemzeti Bizottság aktív tagja volt. A Bizottság ülésein részt vett… és a Nemzeti Bizottságot taná-csokkal látta el.”