A történészek megállapíthatják 1956-tal kapcsolatban, hogy a felkelés kitörésében döntő szerepet játszott a pártállami diktatúra. Az ideológia meghasonlott önmagával. Ha 8.000.000 lakosból 1.500.000 ál-landó zaklatásnak van kitéve, akkor törvényszerű, hogy a hata-lom előbb-utóbb megbukik. Előre megtervezett provokációval kívánták a nyugatiak elérni azt, hogy az Ausztriából kivonuló szovjet haderőnek hivatkozási alapja legyen a magyarországi megszállás hosszabbítására. Az említettek mindegyike benne volt a történelemben.
Számomra 1956 elsősorban mást jelent. A nemzetünknek azt az élményét, amit a történelme során gyakran átélt, és amit úgy fogalmazott, hogy „Isten megsegítette!” Történelmünk századai alatt, a hadiszerencséből fakadó, csodának tűnő hősök sorakoztak, győzelmekkel, túlerővel szemben. Ide tartoznak a kevésbé látvá-nyosak, amikor például a megtelepülő község először templomot épít, azután saját házat. Az ellenreformáció idején hitvalló eleink sok mindenről lemondtak, vállalták a hátratételt számos területen.
Nem tagadták meg az evangéliumi hitüket, ha kell, akár az életü-ket is adták érte. A magyar történelem minden epizódját ide sorol-hatjuk, amikor mindig ugyanarról a megtapasztalásról tettek bi-zonyságot: „Te benned bíztunk eleitől fogva, Uram, Te voltál ne-künk hajlékunk nemzedékről nemzedékre”. (Zsoltárok 90, 1.)
Amikor a második világháború után a lelki ébredés hulláma elérte hazánkat, tömegek indultak el Krisztus útján. Köztük voltak
olyan honfitársaink, akikről sohasem gondoltuk volna, hogy igent mondanak az evangéliumi felszólításra. De megindultak minden társadalmi rétegből, tömegesen jelentek meg az evangelizációkon, ébredtek fel lelkileg Isten kegyelmével megajándékozott imád-kozó asszonyok, parasztpróféták, evangelizátorok, amelyek rész-ben megújították a keresztyén felekezetek életét.
A Horthy-korszakban nevelkedett keresztyén társadalom 1956-os népe, nemzedéke jelentkezett. Az ő értékrendjük csúcsán a hitet, a reménységet, a szeretetet találjuk, azt az erkölcsiséget, amely a magyarságot a hősök nemzetévé tette. A keresztyénség maga is mindig hősiesség volt, tele bátorsággal, elszántsággal, önfeláldozással, cselekvő szeretettel. Képesek voltak úgy élni, mint a hithősök, „akik hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betöm-ték. Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élétől, fölerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megsza-lasztották az idegenek táborát…” (Zsidók 11, 33-34.)
Nem voltak tévécsatornák, mobiltelefonok, hagyományos nyomtatott sajtó 1956-ban. A maihoz képest a kommunikáció rendkívül lassan és nehézkesen működött, vagy egyáltalán nem volt. A hírek mégis eljutottak oda is, ahová nem címezték, az or-szág minden sarkába. Az emberek megmozdultak mindenütt és bár maguk is éheztek, teherautókkal vitték az élelmet a fővárosi harcolóknak. Vitték a hazafiakat gyógyító korházba a vért és bár sohasem kaptak pontos címet, mégis minden szállítmány oda ér-kezett, ahová kellett. A különféle társadalmi osztályokból, réte-gekből származók, akik máskor meg sem ismerték volna egy-mást, most egyenlő bajtársak lettek és egymásra bízták életüket.
Fiatalok indultak el, maguk sem tudták, hogy hová, de pon-tosan megérkeztek oda, ahol szükség volt rájuk, ahol várták őket a fegyverek. Nem tudjuk megmagyarázni, hogy világra
szóló hőstetteket hajtottak végre, benzines palackjaikkal, felrob-bantva a megszállók harckocsiit. Nem volt sem országos, sem központi mozgósítás, mégis minden és mindenkihez eljutott, és a példátlan összhangban történt. Kevesen maradtak a több mint 8 millió lakosból, akik nem lettek egyszerre forradalmárok és szabadságharcosok. Emberileg nem magyarázható az együtt-működés harmóniája, annak a gyakorlatnak megszületése, hogy mindenki azt tette, amit kellett.
A történész vagy a katona szemével nézve teljeséggel irraci-onális eseménysorozat indult, ami szakmailag nem történhetett volna. Fiatalok, öregek asszonyok, gyermekek spontán verbu-válódva haderőnek nem minősíthető csoportja szembe mert szállni – a nagyvilág meglepetésére – a legfélelmetesebbnek tar-tott reguláris fegyvereseknek. Indultak volna százezrek nyugat-ról is, hogy csatlakozzanak a vörös veszedelem megállításáért harcolókhoz, de ezt megakadályozta a nagyhatalmi politikai döntés. A Szabad Európa Rádión és az Amerika Hangján ke-resztül segítséget ígértek a magyarságnak, mint „rab nemzet-nek”, közben a háttérben kiegyeztek az oroszokkal, és megen-gedték, hogy a Vörös Hadsereg túlereje hallgatólagos hozzájá-rulásukkal letiporja a szabadságharcot.
A szomorú történetben számomra mégis elsősorban az a megragadó, hogy Valaki az évezredes hivatástudatára ébresz-tette a magyarság apraját és nagyját. Magyarország Európa ke-resztyén védőbástyája lett. Valaki összefogásra és felkelésre szólította a magyarokat. Valaki motiválta a felkelőket, hogy nem mindennapi bátorsággal harcoljanak a túlerővel szemben, és adják életüket a szabadságért. Valaki alkalmassá tett képzet-len civileket különleges katonai akciók végrehajtásához. Valaki a teljes esélytelenség ellenére arra bírta rá a felkelőket, hogy föl-vegyék a harcot, vívjanak a győzelemért. Valaki mindent szer-
vezett, irányított, összhangba vezetett. Valaki olyan belső, erköl-csi tartást adott a felkelőknek, hogy a forradalom tisztasága nem engedte meg az üzletek fosztogatását, a betört kirakatokon ke-resztül sem. Valaki a forgalmas utcára kitett és nyitott ládákban gyűjthette a pénzt az elesettek hozzátartozóinak. Sőt Valaki arra késztette a szovjet katonákat, hogy miután megtudták azt, hogy egy nép harcol itt a szabadságért, szembe fordultak saját bajtár-saikkal és átálltak a felkelők oldalára a magyar szabadságért.
Ezt a Valakit, 1956 legnagyobb felbújtóját, irányítóját a földi szereplők között hiába keressük, mert csak Isten Szentlelkének a személyében találhatjuk meg. Istent nem állíthatta meg semmi-lyen parancsuralmi terror, nem verhette bilincsbe nagyhatalmi döntés. Az Úr ajándéka a magyar történelem máig utolsó nagy fellobbanásához az apátiába süllyedt nyugati civilizáció felrá-zása. Nem állíthatta meg a fél világot rabságban tartó hatalom megsebzése, a gyengülés, majd a kimúlás felé vezető úton és nem utolsó sorban „legyőzetve győztes” magyarság erkölcsi diadala.
A lélek indításának engedve, hitben járva és cselekedve ma is munkatársai lehetünk Istennek és egyben munkatársai egy méltóbb magyar jövendő előkészítésének.