„– Méhek Nagy Szelleme!
– Parancsolj, gazdám!
– Szeretnék egy olyan levelet csinálni, mint ez!
És simogatására a viasz törékeny vöröses levél alakját vette lassan fel. A fiú nem akart hinni a szemének. Felfedezett még valamit.
– Nagy Szellem, virágokat is csinálhatnánk?
– Akármit, gazdám, csak parancsold meg!
Ettől kezdve a fiú sokféleképp alakította a viaszt, játékokat készített és a gye-rekeknek ajándékozta (…) Telt, múlt az idő, a fiúból legény lett, s megértette, hogy az emberek kerülik őt (…) Elővett egy darab viaszt, és hívta a Méhek Nagy Szellemét. Gondolta, hogy elmondja neki a bánatát.
– Parancsolj, gazdám! – A hideg, furcsa hangra azonban meggondolta magát.
De támadt egy ötlete. Kérte:
– Szeretném, ha ezt a viaszt az én lelkemhez hasonlóvá alakítanád.
– Nehéz parancsot adtál, gazdám! Ezen túl én már nem segíthetek rajtad.
Csak neked van hatalmad, hogy a viaszt a ti lelketekhez, az emberekhez hason-lóbbá alakítsd. Simogasd ugyanúgy, mint eddig, és gondolj arra, amit érzel!
És a viasz megsötétedett, majd kék lett, aztán elkezdett összezsugorodni és ör-vényleni.
* Elhangzott 2008. április 11-én Budapesten, a Belváros-Lipótvárosi Nemzetiségek Házában, vitéz Kozma Simon „Viaszdomborművek” c. kiállításának megnyitójaként.
Amint mindez végbement, az ifjú megnyugodott és derűssé vált. Mintha fájdal-ma elfolyt volna ujjai között. A szenvedés kék viasza a kínt bilincsbe verte, a könnytenger befagyott.
És arra gondolt, hogy az lesz belőle, amit az emberek hittek róla. Varázsló.
Csakhogy jó varázsló.”
A fenti részlet abból a meséből való, amelyet egy Dana nevű kislány ajándékozott Kozma Simonnak a művész bukaresti kiállításán.
És való igaz: „…a színes viaszban egy mesevilág kincses képei kelnek életre. A szín és a matéria, a tér és a sík minden eleme külön szerepet játszik.
Minden kép annyi arcát mutatja, ahány pontból nézzük. A domborulatok a rájuk eső fény iránya szerint vetnek új és új árnyékot, más a kép reggel és más este, más jobbról és más középről, megint más, ha közelebbről vagy ha tá-volabbról szemléljük” – olvashatjuk Kozma Simon egyik méltatója, Révay András írásában.
Ki is ez az alkotó, akinek művei előtt állunk? Az akkor már-még Magyarországhoz tartozó Kolozsvárt született hatvannégy esztendővel ezelőtt. A művészekben és művészetekben gazdag kincses város – saját apai nagyapámnak is szülőhelye – nem csupán tágabb környezetével, hanem a pedagógus és festőművész édesanya: Pongrátz Anna révén is hatott rá. Tőle örökölte a művészet iránti hajlamot és szeretetet, ő irá-nyította első lépéseit a rajzolás, a festészet felé. A szülői ház után az Aradi Népfőiskola művészeti szakán mélyítette el a mesterségbeli tudá-sát. Sikeres akvarell- és olajfestményei után kísérletezett ki egy csak reá jellemző technikát, amely a világon egyedülálló.
Polgári foglalkozása: fogtechnikusi munkája során egy alkalommal nem akarta az olvasztott viaszt túlhevülni hagyni, ezért kis vizet öntött rá. A lát-ványra máig borzongó örömmel emlékszik: a folyadék szinte „kivirág-zott”! Attól a perctől fogva ezt a szépséget variálja, ezerféle formában megosztva velünk, a közönségével. A viaszt – a vízhez, a földhöz és az olajhoz hasonlóan – mágikus anyagnak tartja. Tatár Zoltán az Erdélyi Napló egy másfél évvel ezelőtti számában így jellemzi: „Művei formájuk és nyelvezetük szerint a viaszfestmény vagy viaszdombormű elnevezést viselhetik.
Ez utóbbihoz a művész sajátos, egyedi technikát dolgozott ki, hosszú vajúdások-kal teli periódusokon keresztül, de mindenkor a tökéletességet kereső, kutató, a lelkivilágát megelevenítő, kifejező módszereket megtalálni vágyó művész ambíció-jával (…) tökélyre fejleszti az ókori görög művészet enkausis (beégetés) nevű festé-szeti eljárását, amellyel építéfesté-szeti elemeket festettek, vagy az egyiptomi múmiák
portréinak festészeti módszerét. Kozma Simon megszelidítette a forró állapotban rakoncátlanul csordogáló, cseppenő, majd hirtelen szilárduló viaszanyagot.
A megolvadt viaszt porfestékkel, gyantával, terpentinnel meg ki tudja, csak a mű-vész titkolt segédanyagaival keverve, rétegekben, halandó számára idegölő türelem-mel hordta a vászonra, amíg megszületett az eredeti viaszdombormű.”
Nem szeretném Önöket számadatokkal fárasztani, de sok mindent eláruló adat, hogy 1972 óta magánkiállításainak száma a negyvenhez közelít, Románián és Magyarországon kívül Franciaországban, Itáliá-ban, NémetországItáliá-ban, Szerbiában és az Egyesült Államokban. Műveit pozitív kritikák, egyöntetű közönségsiker fogadta – mintegy nyolcszáz alkotása közel húsz ország magángyűjteményeit ékesíti. Taranto város díját és Palermoban ASTA-díjat nyert, a Romániai Képzőművészek Versenyén, Aradon pedig első helyezést ért el. Tagja a Magyar Képző-művészek Stockholmi Szövetségének. A 90-es évek elejétől a Szigetvár melletti Babarcon él, egy évig Budapesten állandó kiállítása, Pécsett pe-dig galériája volt. Előadóművész-zeneszerző feleségében, Ildikóban – akinek előadásában ma este megzenésített verseket hallunk –, a festő géniuszában bízó, őt alkotásra inspiráló, igaz társra talált.
Viaszfestőnk egyszer megvallotta, hogy eredetileg költő szeretett volna lenni, máig vonzódik a szépirodalomhoz. Aradon tagja volt egy jobbára poétákból álló értelmiségi körnek. Fellner Zoltán Ákos a mű-vész transzcendens vonzódására is felfigyelt: „Kozma Simon szerint nem csupán az emberi lélek képes emlékezni, hanem az anyag is. Hamvas Bélával egyetértve úgy véli, hogy a teremtett világban minden az isteni szellem leképződése, minden testet és lelkeket az isteni világ iránti vágyakozás és az arra való titkos emlékezés hat át.” Ahogy egy interjújában utalt rá: „A metaforikusság mindig szerves része volt a művészetemnek. A kis mozdulatok tengere tulajdonképpen a spiritualitás tere, ahol a transzcendencia kapcsolatba lép a materiális világgal.
Az emberi intimitás voltaképpen közege, csatornája ennek a kapcsolatnak. Az ember örökös elrejtettségben él, ennek következtében mindig felfedezésre vár, egy másik ember által. Ennek fájdalmából születik az alkotó és az alkotása. Hasonló ez talán ahhoz a fájdalomhoz, amit Krisztus érezhetett, amikor az őt be nem foga-dó városokat siratta. A művészet számomra örök jelfejtés, mozdulatok felfejtése.”
Mivel a Nobel-díjra jelölt, Herder-díjas román költőóriás, esszéíró, Nichita Stănescu születésének háromnegyed évszázados évfordulójá-nak évére időzítettük ezt a mai kiállítást, megkerülhetetlen arról is szól-nunk, hogy Kozma Simont barátság és lelki kapcsolat fűzte hozzá.
Sze-mélyes emlékeiről, temesvári találkozásaikról majd ő szól. A költő – akinek verseit az erdélyi magyar irodalom szintén tragikusan elhunyt üstököse, Szilágyi Domokos ültette át magyarra – több alkalommal ih-letett kritikákban méltatta a viaszdomborító barát művészetét. 1979-ben például e szavakkal: „Azon tűnődöm, vajon milyen vérről vall ez a szenve-délyes vörös, az északi tájak őszének fehérje vajon milyen hópelyheket rejt, milyen régi szomorúság rejtőzik viasz szürkéiben? (…) az első benyomás öröme mozartias ujjongás. A háttérben ott a legyőzött fájdalom, a hegedő sebhely és egy hosszú törté-nelem. Egy viaszszegfű láttán rádöbbentem, hogy Kozma Simon, ez a maga nemé-ben páratlan művész a saját sebein, akár valami vörös szemhéjon át pillant a világ-ba, amelyet ő még világnak lát.”
Két évvel később pedig megállapítja, hogy „azok a plasztikai kísérle-tek, amelyek Kozma Simont jellemzik, nem annyira a technikai eszközök tökéle-tesítéséről tanúskodik, mint inkább azoknak a művészeteknek az egyre sikeresebb birtoklásáról, amelyeket fülünkben vagy szemhéjunk alatt őrizhetünk. Nem hiá-nyozhat a poézis sem, mely nélkül nem létezhet egyetlen művészet, egyetlen mesterség sem. Miben áll a rajznak és a domborításnak ez az ötletes megidézése, a zenei té-májú festészetnek, mint például a táj, a virágok, amelyek szinte egy-egy Bach-motívumot szuggerálnak? Véleményem szerint mindez együtt a tárgyak költőiségé-nek mágneses teréből árad, amelyek, ha nem állnak össze szavakká, akkor a jelek és a jelképek alárendeltségét érzékeltetik.”
Nincs új a nap alatt: képzőművészet, irodalom és zene – amúgy év-ezredek óta – kölcsönösen képes egymást megtermékenyíteni. Buda-pest soknemzetiségű közönsége hálás lehet, hogy Kozma Simon alko-tásait 2005 és 2006 után ismét láthatja. Lévén ma a Költészet Napja, végezetül a képzőművész egy verséből szeretnék idézni néhány sort, amely akár ars poeticájának is felfogható:
„Hiszek a földben és van benne kincs Hiszek az égben, fény és szabadság Hiszek a tengerben, könnyek és út Hozzám se föld, se ég, se tenger nem jut
Levegő lettem és vihar
Ütöm a semmit és mindent ütöm és fáj És mind amit teszek
Visszajár”