Egy nagyon ősi művészeti ág mai művelőjének a kiállítás-megnyitójára gyűltünk ma össze. A gobelin, más néven goblein, magyarul szövött kárpit, faliszőnyeg, falkárpit nem más, mint a fal takarására és díszítésé-re szolgáló, képes textil, esetleg festett vagy préselt bőr. Kezdetben gyapjúfonálból, később részben lenfonállal, selyem-, ezüst- és aranyfo-nállal készültek. Az első ilyen szövési technikákat már az ókorban is-merték, elég, ha a kopt, a kelet-ázsiai, perzsa vagy bizánci forrásokra, ábrázolásokra gondolunk. A kora középkor Nyugat-Európájában csak egyes zárdák voltak a készítés helyszínei, a 13. századtól Párizs vált az egyre növekvő egyházi megrendelések kielégítésének a központjává, a templom-belsők díszítésének érdekében. 1440-ben Gilles Gobelin kelmefestőként működött Párizs St. Marcel nevű elővárosában. Műhelyében megkísérelt az akkor uralkodó olasz festési eljárással versenyre kelni.
Utódai már képszövéssel is foglalkoztak, így egy idő múlva maga a szövött kép neve is „Gobelins” lett. A XVI. század Párizsának Mouffetard-utcájában, Jean és Philibert Gobelin már a gazdag főúri lakosz-tályok számára készítettek kárpitokat. A ragyogó üzleti lehetőséget ismerve, 1662-ben IV. Henrik minisztere, Colbert az egész műhelyt fel-vásárolta, és a helyén Királyi Gobelin Manufaktúrát alapított. A hely ettől kezdve már nemcsak a gobelin-készítőknek, de a kő- és elefánt-csont-faragóknak, az asztalosoknak, a bronzöntőknek, az ezüstműve-seknek és az ékszerészeknek is otthont adott, aminek hatására az egyes művészetek ötvöződni kezdtek egymással. Azóta már ugyan évszázad-ok teltek el, de a franciák annyira ragaszkodnak a Gobelin-család nevé-hez kötődő tradícióhoz, hogy még napjainkban is kizárólag a máig álló épület egykori manufaktúrája és mesterei kezéből kikerült alkotásokat
* Elhangzott a budapesti Belváros-Lipótvárosi Nemzetiségek Házában, 2010.
március 12-én, Táth Jánosné Fazekas Évának, a Fővárosi Román Önkormányzat által rendezett gobelin-kiállítása megnyitójaként.
tekintik igazi gobelineknek. A többit – nemes egyszerűséggel – csak egyszerű falikárpitnak (tapisserie) titulálják.
A 1600-as évek végétől három évszázadig Brüsszelbe tevődött át az iparág súlypontja. Itt a kor neves németalföldi és olasz festőinek a ké-peit ültették át kárpitokra. Amíg korábban főként férfiak művelték, a XIX. századtól kezdve egyre inkább női tevékenységgé vált a gobelin hímzés, ugyanígy az álló eszközön való munkát felváltotta a nehezebb s egyben finomabb technikát jelentő fekvő forma. A Monarchia uralko-dóinak nyári rezidenciáját jelentő schönbrunni kastély két termét – ezek a Napoleon-szoba és a Gobelin Szalon – értékes brüsszeli kárpitokkal és gobelinnel bevont fotelekkel rendezték be. A tömegigény jelentkezé-sekor az iparszerű gyártásába a század végén Németország kezdett, Berlinben jelentek meg először a géppel előnyomott minták, kivarrható képek. Napjainkban, a kortárs képzőművészetben ismét teret nyert a gobelin.
Nálunk a keresztszemes öltésen alapuló lakásdíszítésre szolgáló tex-tíliákat egyes történészek szívesen eredeztetik az ősmagyarok sátraiból, míg más források szerint csak a középkorban vált népszerűvé. A XIV.
századból származó Besztercei szójegyzékben olvashatunk először olyan fali kárpitokról, amelyek különleges szövési technikával készültek és a falak réseit borították. Elődeink hétköznapjaiban mindenesetre a legdrágább műalkotások közé tartoztak ezek a szövőszékekből kike-rült kárpitok, mivel a fonal akkoriban rendkívül drágának minősült. Ér-tékét pedig csak növelte az, hogy a különleges technikával készült szőt-teseket csak nagyon kevesen tudták elkészíteni. Aki mégis értett hozzá, nagy becsben részesült, és megengedhette magának, hogy különleges díszruhába öltözve végezze munkáját. A gobelinképek mintáiul olyan festőóriások képei szolgáltak, mint Raffaello, Rubens és Boticelli, vagy Mányoki Ádám, Mindszenti Mihály és Rippl-Rónai József. Legnépszerűb-bé a XIX. században, az iparosodás korában vált, akkoriban a polgári családok hölgyei lelték benne elfoglaltságuk lehetőségét.
Alapjában véve a szakirodalom kétféle gobelint különböztet meg:
a „hagyományos”, nagyobb szemű alapanyagra, vastagabb fonalból ké-szült falikárpitokat, szőnyegeket, bútorokat, párnákat, táskákat, továbbá a miniatűr tűgobelineket. A kivarrandó anyagok, vagyis a kanavák sok-félék lehetnek: a nagylyukútól az egészen apró szeműig váltakozhat az anyag összetétele, amelyet, sok esetben, gazdag színvilágban pompázó,
előre nyomott (festett) motívumok díszítenek. A gobelin kézimunkák királynőjének tartott tűgobelinek – bár már önmagukban is szemet gyö-nyörködtetőek – ötvösök, bútorkészítők, ékszerészek és bőrdíszműve-sek segítségével hazánkban a magyar hagyományokat egyesítik: brosso-kat, gombobrosso-kat, bútorobrosso-kat, színházi táskábrosso-kat, képkereteket, vagy antik dobozokat díszítenek, amelyeken a parányi kézimunkák szivárványként tündökölnek.
A gobelin lelke az ábra, ezeket gyakran vallási vagy irodalmi terület-ről (lovagregények, szerelmes költészet) kölcsönzik. A rajzokat kezdet-ben az ablakon átszűrődő nap, illetve az üveglap elé helyezett gyertya által megvilágított felületen keresztül kopírozták a kelmékre, és csak később kezdték a lyukasztásos technikát alkalmazni. Az eljárás lényege, hogy a képet tartalmazó papírkép alá helyezték az anyagot, és azon ke-resztül lyuggatták át a kívánt mintát, majd a kelmén szénporral rajzolták ki az ábrát. Később már tust is használtak, és közvetlenül az anyagra rajzolták a kivarrni szánt képet. A gobelin – a felgyorsult tempó, a ro-hanós hétköznapok ellenére – máig sem veszített népszerűségéből.
Széles választékban és számos változatban kapható párnadísz, falikép, babakelengye, menyasszonyi ruha, karácsonyi asztalterítő.
Minden az Európai Unióba tartozó nép, népcsoport identitásá-nak a megőrzése szempontjából kulcsfontosságú kérdés a kulturális hagyományok, a népszokások, a népművészetek, a kézművesek örökségének a megőrzése, ápolása és bemutatása, az egyre erősödő globalizáció miatt. Éppen ezért öröm számunkra, hogy a hazai ro-mánság is kigyöngyözött magából egy a körébe tartozó gobelinké-szítőt. Sarkadon, a fiatal kora óta kézimunkázó Táth Jánosné Fazekas Éva, négy éve, amikor nyugdíjba ment, érezte meg ennek a művé-szeti ágnak az ízét. 1948-ban Sarkadkeresztúron született, általános iskoláit is ott végezte. Ezt követően a budapesti Földes Ferenc Közgazdasági Technikumba iratkozott be, ahol sikeres érettségi vizsgát tett 1966-ban. Az élelmiszerkereskedelemben dolgozott mindvégig, egy sarkadi ABC-áruházból vonult nyugállományba boltvezető-helyettesként. Az élet viszont akkor teljes, ha a kenyér-kereső munkánk mellett valami értelmeset, szépet is végzünk. Éva asszony korábban keresztszemes és matyó kézimunkákat készített, s bár eközben is volt néhány „nekifutása” a gobelinezés terén, ala-posabban csak az elmúlt években mélyedt bele.
Nem titkolt célja a megszülető művekkel az, hogy egyfelől az azokat kezükbe vevőknek örömet okozzon, nemcsak a kortársainak, hanem az utána jövő nemzedékeknek is. Másfelől ő maga is, a kézművesség so-rán, amíg elkészít egy-egy darabot, békességre, lelki nyugalomra lel.
A teljesen saját erőből elsajátított tudásához azonban a kézügyesség öröklött képessége szükségeltetik, amelyet adománynak tekint.
A sarkadi művelődési házban immár másokat is tanít a kézművesség eme nagyhagyományú ágára, hiszen létrehozták a gobelin-klubot. Miu-tán a férje Méhkeréken született és román nemzetiségű, eddigi kiállítá-sait a sarkadi és a méhkeréki román kisebbségi önkormányzat rendezte meg. Mai kiállítására tájképeket, Munkácsy- és Szinyei Merse-festményeket, az Utolsó vacsora gobelin-változatát és különböző gyermekképeket ho-zott, szám szerint 24-et. Kérem a jelenlévőket, Táthné Éva alkotásait fogadják szeretettel.
Felhasznált irodalom:
Művészeti lexikon I–IV. Főszerk.: Zádor Anna, Genthon István. 3. ki-ad. Akadémiai Kiadó, Bp., 1981–1983.
Gobelin = http://hu.wikipedia.org/wiki/Gobelin
Gobelin vagy falikárpit = http://www.sulinet.hu/tart/fcikk/Kjc/0/28386/1 Bemutatjuk: A gobelin = http:/www.carpathiagobelin.hu/gobelin.php