avagy feloldható-e a kuruc–labanc ellentét a 21. században?*
Az osztrák és a magyar történelem a tizenegy évszázados szomszédság során párhuzamosan zajlott, ezer szállal kapcsolódva egymáshoz. E kapcsolódások során voltak napfényes és viharos időszakok, a közös államiság, uralkodók, közigazgatás mellett szellemi, művészeti, gazdasági kölcsönhatások – elég, ha az idei Haydn-évforduló során nagy nyilvánosságot kapó életrajzi adatokra vagy a Bécsben már Mária Terézia idején élt és működött magyar testőr-költőinkre gondolunk, vagy akár a Monarchia európai szintű ipari, közlekedési, pénzügyi fellendülésére. Annak ellenére, hogy az együttélés – mint minden nagy család-ban – a soknemzetiségű Habsburg Birodalomcsalád-ban sem volt mindig felhőtlen, mára az egykori ellentétek nosztalgiává szelídültek. Ha ma például egy salzburgi vagy szegedi polgárt megkérdezünk a másik népről alkotott véleményéről, nagy valószínűséggel a szimpátia és a barátság fog e véleményben testet ölteni, ahogy az egymásról alkotott kép, a szociológiai felmérések szerint is a legpozitívabbak között található. A história paradoxona egyébként, hogy egymás ellen vívott harcaink dacára az elmúlt két évtizedben több magyarországi politikai párt programjában Habsburg-királyfiak köztársaságielnök-jelöltként, avagy európai parlamenti képviselő-jelöltként is feltűntek, ami megint csak bizonyítéka annak, hogy nem ellenségkép él egymásról a magyar és az osztrák közvéleményben.
Nos egy ilyen légkörben igenis van létjogosultsága egy olyan Oszt-rák–Magyar Társaságnak, amely mindkét nép zömében Salzburgban élő leányaiból, fiaiból toborozza tagságát. Célkitűzéseik nemesek: hangver-senyek, kiállítások, más rendezvények révén megismertetni a tartomány közönségét a sokszínű – és tegyük hozzá: határokkal szétszabdalt – ma-gyar kultúrával, művészettel, ha kell, szociális segélyezést szervezni a magyarok által is lakott szerbiai Bácska háború sújtotta települései-nek, avagy a határokon átnyúló gazdasági együttműködésben szerepet vállalni a szintén többnemzetiségű, egykori Temesi Bánság Romániá-hoz csatolt részével. Önök az elmúlt tíz esztendőben valóságos szelle-mi hidakat építettek, nemcsak Ausztria és Magyarország között, hanem a tágabb közép-európai térségben. Tették ezt bölcs diplomáciával, hiszen jó viszonyra, együttműködésre törekednek a legkülönbözőbb politikai
* Köszöntő előadás 2009. június 27-én az Osztrák–Magyar Társaság 10 éves jubi-leumi rendezvényén, Salzburgban. A szerző ekkor adta át az OKM elismerő okle-velét a társaságnak.
erőkkel, civil szervezetekkel a határ mindkét oldalán, ugyanakkor minden egyoldalú elkötelezettségre irányuló nyomásgyakorlást elhárítanak. Valójá-ban épp ez a szellemi függetlenségre irányuló törekvés a záloga annak, hogy a párbeszéd lehetősége egyik irányban se szakadjon meg, és hogy ki-vívhatták azt a tekintélyt, amelynek örvendenek a tartományban.
Hidakat építeni, híd-szerepet betölteni természetesen nem könnyű, hisz ahogy tudjuk, azokon két oldalról járnak, nem csupán gyalogosan, hanem könnyű- és nehéz járművekkel is, amelynek rakományában akár ketyeghet is valami, meg hát a híd két oldalán sem mindenki mosollyal tekint a túloldalra. Ha statikailag körültekintően tervezték a hidat, akkor kell bírnia a terhelést, még szélfúvásban is, hisz a híd nem szétválaszt, hanem összeköt – embereket, népeket, kultúrákat.
Magyarország, ahogy Ausztria is, az államalapítástól kezdve többnem-zetiségű ország. A befogadó attitűd, a tolerancia első királyunktól, Szent Istvántól kezdve jelen van a magyar törvényhozásban, közgondolkodás-ban. A különböző identitások jól megfértek egymás mellett, sőt egyazon közösségben, egyénben is a történelem folyamán. A kora középkortól egész a jelenkorig autonómiák egész sora jellemezte a magyarországi életet:
az erdélyi szászok, a székelyek, a kunok, a jászok területi autonómiájától kezdve, a bányavárosok német, szlovák és magyar lakóinak meg más, több-nemzetiségű városok, régiók közigazgatási önkormányzatiságáig. A legkü-lönbözőbb nációk nyertek befogadást vallási, katonai, népi üldöztetésük miatt, kaphattak birtokokat, járulhattak hozzá tájaink, településeink arcula-tának kialakulásához. Természetes módon részesültek a magyar királyság területén sajátos egyházi, kulturális önigazgatásban, alapíthattak intézmé-nyeket, illeszkedhettek be egyenrangúan a magyar nemességbe, emelked-hettek főpapi méltóságokba, leemelked-hettek megyei vagy országgyűlési képvise-lők, állami hivatalnokok, miniszterek, tudósok vagy művészek. S minden-nek nem volt törvényszerű feltétele, hogy feladják eredeti identitásukat, bár önkéntes asszimilációra – mint mindenütt az interetnikus térségekben – természetesen voltak, vannak példák. Nagyon rövid időszakokra volt csak jellemző az egyébként nem túl sikeres, erőszakos beolvasztás – bizonyítja ezt az a tény, hogy számban és politikailag annyira meg tudtak erősödni a magyarországi kisebbségek, hogy a 20. század elején – igaz, nagyhatalmi segítséggel – el is szakadtak a történelmi országterülettől, kisebbségi sorba taszítva egyidejűleg a magyar nemzetiségűek egyharmadát. (Csak zárójelben és egyáltalán nem rosszmájúan utalok arra a tényre, hogy még a háború
alatt velünk államszövetségben élt, majd a közös vereség után utódállam-ként megalakult Ausztria is kapott egy részt a Magyar Királyság területéből, hogy azután a történelem során szervesen soha össze nem tartozó terüle-tekből egy fiatal tartományt hozzon létre.)
Amíg a trianoni békediktátum előtti utolsó népszámlálás az 50 szá-zalékot alig meghaladó többségi számarányt mutatott ki Magyarorszá-gon, addig az országcsonkolás után már csak minden tizedik ember tar-tozott valamelyik népcsoporthoz. Ennek ellenére a 20-as években nem-zetiségi minisztérium működött hazánkban, élén a kiváló német kisebb-ségpolitikussal, Jakob Bleyerrel, más minisztériumoknál is dolgoztak kisebbségi ügyekkel foglalkozó és közülük származó szakemberek, az országgyűlésben pedig ott ültek a képviselőik, anyanyelvű vagy nyelvet oktató iskoláik és művelődési életük továbbra is létezhetett. Nem tisz-tem s a rendelkezésemre álló idő sem teszi lehetővé a II. világháború alatt s után történt változásokat még vázlatosan sem ismertetni Kelet-Közép-Európa s benne a Kárpát-medence kisebbségei szempontjából.
Inkább a jelenről szeretnék szólni nagyon röviden. Az 1993-ban életbe lépett törvényünk a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól 12 nemzeti és egy etnikai kisebbséget nyilvánít őshonosnak. A kritérium a legalább 100 éve, közösségként való őshonos ottlét, így a nemzetté válásig el nem jutott cigány/roma etnikum mellett ma Magyarországon nemzeti kisebbségnek számít a bolgár, a görög, a horvát, a német, a lengyel, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán népcsoport. Mivel területi koncentrációjuk csak kis mértékben jellemző, szórványban élnek, így a kul-turális autonómia fogalmával jellemezhetjük az oktatás, a nyelvhasználat, a művelődés, a sajtó ügyeiben megvalósuló önigazgatásukat. Emellett helyi, területi és országos kisebbségi önkormányzatokat alakítanak a négyéven-ként lezajló választások során, ezek száma manapság már meghaladja a 2000-et. A szóban forgó közhatalmi testületeknek a vétójoghoz hasonló jogosítványaik vannak minden, az őket érintő kérdésben, jelentős normatív állami támogatásban részesülnek. A kisebbségi önkormányzatok mellett számos intézmény, civil szervezet dolgozik eredményesen a kisebbségi ön-azonosság megtartásán, fejlesztésén Magyarországon. A népcsoportok anya-nyelv szerinti országaival az állam kisebbségvédelmi megállapodásokat kötött, az azokban foglaltak rendszeres áttekintésére pedig kormányközi kisebbségvé-delmi vegyes bizottságok alakultak. Ez utóbbi testületek kétoldalú küldöttségei-ben minden esetküldöttségei-ben küldöttségei-bent ülnek a kisebbségek képviselői is, tehát például a
ma-gyar-szlovák vegyes bizottság-ban a magyarországi szlovákok és a szlovákiai magyarok.
A társadalmi szervezetek sorában pedig nem egy olyat is találunk, mint a Magyar–
Szlovén Baráti Társaság, amelyet a Szentgotthárd kör-nyéki szlovének kezdemé-nyeztek, kisebbségi és több-ségi tagjai, vezetői a határ mindkét oldaláról toborzód-nak. Céljaik homlokterében pedig a szlovén kultúra ma-gyarországi népszerűsítése, a magyar kultúrának pedig a szlovéniai megismertetése áll. Ehhez hasonlónak érzem a salzburgi Osztrák–Magyar Társaság hivatását és megva-lósult tevékenységét, Ausztria, Magyarország és más magyarlakta orszá-gok, régiók viszonylatában. Mindehhez az eredményes tíz évhez termé-szetesen szükség volt egy olyan kiváló szervezőképességű elnökre, mint Homolya Zsófia asszony, aki önmaga is bácskai magyar, és a négy évti-zedes ausztriai élete megtanította arra, hogy a kisebbségi lét hátrányából előnyt is lehet kovácsolni. A kisebbségi ember ugyanis több nyelv-ben, kultúrában mozog otthonosan, kapcsolatrendszere többirányú, szerteágazóbb, mint a csak homogén közegben mozgó embertársáé, következésképp alkalmas a különböző kultúrák közelítésére, össze-kapcsolására. És ezzel ismét eljutottunk a korábban emlegetett híd-szerephez, amelynek élő, sikeres, így mások számára is példamutató megvalósulása mindaz, amit ezekben a napokban tapasztalhatunk itt, Mozart városában.
A magyar kulturális kormányzat nyomon követi és nagyra becsüli az Osztrák–Magyar Társaság küldetését. Engedjék meg, hogy a Magyar Köztársaság Oktatási és Kulturális Minisztériuma, valamint a magam nevében további eredményes évtizedeket kívánjak Önöknek.
A szerző köszönti a tízéves Osztrák–Magyar Társaságot Salzburgban. Mellette Homolya Zsófia elnök