„Rian a föld, a falak dőlnek, Kék harsonákkal zeng az ég, S barlangjából a dohos kőnek Az ember újra fényre lép.
Fonnyadt testünket záporozza, Sápadt arcunkra hull a nap, S szédülten, szinte tántorogva Szabadság, szívjuk sugarad.
Sötétből tárul ki a szívünk:
Nyíló virág a föld felett.
A szolgaságból fényt derítünk, Fegyver nélkül is győztesek.”
Imígyen szóla Kecskéssy Tollas Tibor, aki koholt vádak alapján letöl-tött kilenc év börtön után, a Nemzetőrség összekötő tisztjeként harcol-ta végig a forradalmat, majd annak bukását követően a müncheni Nem-zetőr alapító szerkesztője, kiadója lett. Azért választottam mai mondan-dóm mottójául az ő verssorait, mert egyfelől hitelesen adja vissza ama di-csőséges napok közérzetét, másfelől, mint nyugati magyaroknak, bizonyára a szívükhöz közel áll az ő költészete és véleményformáló szerepe.
Az ötvenhárom évvel ezelőtt történtek olyan kivételes pillanatát je-lentik nemzeti történelmünknek, amely Magyarországot, az egyetemes magyarságot a világpolitika reflektorfényébe, középpontjába állította, következésképp büszkén emlékezhetünk rá, erőt meríthetünk belőle.
1953 márciusában meghalt a grúz postarablóból és görögkeleti szemi-naristából szovjet diktátorrá avanzsált Ioszeb Dzsugasvili. Az ismertebb, eloroszorosodott nevén Sztálinként ismert „úr” jobblétre szenderülése ha-talmi válságot váltott ki a birodalom érdekszférájában uralkodó kommunis-ta pártok vezetésében, ugyanakkor népi megmozdulásokra is sor került.
Június elején a morvaországi Plzeňben a korona leértékelése miatt
tiltakoz-* Elhangzott a bázeli Sacre Coeur templomban, a Bázeli Keresztény Magyar Egyesület ünnepi előadásaként, 2009. október 23-án. (A cím Kannás Alajos meg-egyező című versére utal.)
tak a munkások, két hét múlva Kelet-Berlinben pedig építőipa-ri sztrájkot hirdettek, a norma-emelések okán, amelyet több német városban munkásfelke-lések követtek – az előbbit a cseh karhatalom, az utóbbia-kat a szovjet páncélosok tipor-ták el. 1956 júniusának végén a lengyelországi Poznańban százezer ember vonult az utcá-ra, szabad választásokat és ke-nyeret követelve. A biztonsági erőkkel történt összecsapásnak 100 halálos és 600 letartózta-tott áldozata volt. Utóbbiak közül októberben többet elítél-tek, ezért a szovjet hadsereg, hadgyakorlat ürügyén megin-dult Varsó felé. A vérontást csak a lengyel párt élére
kineve-zett Gomułka garanciái akadályozták meg, aki egyidejűleg kiállt a poznańiak rehabilitálása mellett. Másnap, október 22-én, a budapesti Mű-egyetemen felolvasták a magyar ifjúság 16 pontos követeléseit.
A fenti eseménysor jelzi, hogy 1956 nem kizárólag magyar ügy, ha-nem a szovjet érdekszféra kelet-európai blokkjában kialakult krízis ré-sze. Közös jellemzőjük, hogy a szociális-gazdasági és nemzeti törekvé-seket az uralkodó réteg úgy akarta kezelni, hogy a hatalom lényege csorbítatlan maradjon.
Terjedelmi okokból a forradalom és szabadságharc eseménytörténe-tét csak néhány ponton villantom föl, mert fontosabbnak érzem a meg-mozdulások jellegének a megvilágítását. Legelőször szögezzük le: Nagy Imre a szocializmus továbbélésének programját dolgozta ki, ami az adott politikai helyzetben egyben a maximumot is jelentette. Nem gon-dolkodott forradalomban, célja a rendszer megreformálása volt, párt-szerű körülmények között. A demokratikus jobboldal korábbi szétveré-se miatt, Rákosi politikájával szemben csak és kizárólag a Nagy Imre
A szerző ünnepi beszéde a bázeli Sacre Coeur templomban 2009. október 23-án
képviselte alternatíva számíthatott „szalonképesnek”. M. Kiss Sándor szerint e koncepció alapvetései a következők: Keletre orientált, óvatos semlegesség; az általa bonapartizmusnak nevezett diktatúra felszámolá-sa; a Sztálin–Rákosi féle ellenségkép megszüntetése, új szövetségi poli-tika; a szocializmus primátusát elfogadó többpártrendszer; végül pedig az 1953-ban elkezdett új gazdaságpolitika folytatása, az életszínvonal emelése. Elismerve a fenti program erényeit, rá kell mutatnunk, hogy október 23-áig tehát csak a régi vágású és az újat akaró pártvezetők küzdelméről beszélhetünk.
Donáth Ferenc és Losonczy Géza október 26-án már demokratikus tömegmozgalomnak, népi megmozdulásnak ítéli a történteket – ellen-tétben a párt- és állami vezetés többi tagjával –, elutasítja az ellenforra-dalomnak bélyegzést, és a társadalom meg a hatalomgyakorlók közötti feszültség politikai eszközökkel való kezelése mellett tör lándzsát. Né-hány nap múlva, a permanens forradalom eredményeképp a többiek is átértékelik az eseményeket, elismerik a „nemzeti, demokratikus tömeg-mozgalom” jelenlétét, ugyanakkor – Mikojan és Szuszlov, az SZKP el-nökségi tagjainak folyamatos budapesti jelenlététől, „kézi vezérlésétől”
is befolyásolva – egy pillanatig sem szűnik meg a forradalom diktatóri-kus, katonai leverésének a szándéka sem. A már hetvenéves „hétpró-bás” kommunista Lukács György professzor, miniszterként a demokrá-ciáért és a nemzeti függetlenségért vívott jogos felkelésről nyilatkozik október 27-én a rádióban, másnap pedig ugyanerről üzen az ifjúságnak.
Nagy Imre október 28-ai rádióbeszédében, a felkelők követelései nyo-mán, kényszeredetten megszületett központi vezetőségi döntésnek megfelelően, bejelentette a szovjet csapatok kivonását a fővárosból.
Tudatta továbbá, hogy megkezdték a tárgyalásokat az ország egész te-rületéről való kivonulást, az ÁVH megszüntetését, a Kossuth-címer visszaállítását és még számos szociális intézkedést illetően.
A megszálló sereg kivonását Moszkvában és Pekingben azonban egyáltalán nem gondolták komolyan: az SZKP KB elnökségi ülésén, Liu Sao-csi beszédét követően, október 31-én magyar bábkormány fel-állításáról döntöttek, amely majd behívja a csapatokat. Mindeközben október 23-31. között az ország szinte valamennyi kis- és nagyváros-ában, községében forradalmi megmozdulásokra került sor. A népből származó értelmiségiek kezdeményezésére, a hozzájuk viharos gyorsaság-gal csatlakozó ipari munkásság és a polgárok spontán módon a
pártbizott-ság, helyi tanácsok elé vonultak, pontokba foglalták a település politikai kö-veteléseit, új, forradalmi bizottságokat, tanácsokat hoztak létre. Közfelkiál-tással, szótöbbséggel választották meg az új hatalmi szerveket és azok tag-jait, vezetőit. Néhány brutális katonai és ÁVH-akciótól eltekintve, a forra-dalom győzelme többnyire vér nélkül következett be, ami a magyar rendőr-ség és honvédrendőr-ség tisztjei és közkatonái jelentős hányadának az átállása, vagy passzív támogatása mellett sikerülhetett csak.
A Felvidék, Kárpátalja, Erdély, a Délvidék magyarsága számtalan módon kifejezi azonosulását, rokonszenvét Budapest és a magyar vidék forradalmával, szabadságharcával. Tamási Áron a marosvásárhelyi szín-ház színpadán és a kolozsvári írószövetségi székszín-házban lelkesíti az őt kibocsátó közösséget. A kolozsvári Bolyai Egyetemen és Protestáns Teológián, Sepsiszentgyörgyön, Csíkban, Szászrégenben fiatalok és idősek szervezkednek, baróti licisták szöknek át a zöldhatáron, hogy segítsék az anyaországi forradalmat. Nagyszőlősön illegális nyomdában röplapokat nyomnak és terjesztik, a pozsonyi egyetemisták is szervez-kednek. Szlovák költők, írók, román értelmiségiek, egyetemisták, kétke-zi munkások, földművesek fejekétke-zik ki az együttérzésüket a magyar revo-lúció célkitűzéseivel. Lengyelország népe kivételes szolidaritást tanúsít:
az ezeréves barátság jegyében mintegy 4000 ember ad vért, pénzt, élel-miszert, gyógyszert gyűjtenek, üzemek küldenek építőanyagot, tömeg-gyűléseken foglalnak állást a harcoló magyarok mellett, sokfelé kitűzik a magyar zászlót és díszőrséget állnak előtte. A szabadságharc leverése után pedig, a szocialista országok közül Lengyelország az egyetlen, aki történtek megítélésében szembehelyezkedik a moszkvai diktátum-mal, s nem engedi sem az orosz, sem a janicsár magyar hazugság általá-nos propagálását az ún. ellenforradalom kérdésében.
Hogy mennyire nem beszélhetünk ellenforradalomról, hadd világít-sam meg néhány véleménnyel. A csurgói járás Forradalmi Nemzeti Bi-zottságának egykori elnöke, a bázeli Kovács Andor közgazdász muta-tott rá, hogy mivel 1945-56 között nem volt hazánkban forradalmi át-alakulás, következésképp az október 23-án megindult folyamat nem lehetett ellenforradalom, hanem a szovjet imperialista gyarmati uralom forradalmi úton való megszüntetésére irányult. Hasonlóképpen véleke-dik Hanák Tibor bécsi filozófus, aki arra mutat rá, hogy „nem a kizsák-mányolók, az egykori arisztokraták vagy földbirtokosok ragadtak fegyvert, hanem a munkásság, a diákság és a katonaság, a parasztság pedig támogatta a
harcoló-kat (…) Azok a százezrek, akik a pesti utcán tüntettek és örömmámorban felvo-nultak, nem a kapitalistákat akarták visszatenni régi helyükre, hanem le akarták rázni az elnyomást, a terrort, az orosz megszállást.” A baloldali gondolkodó, Jean-Paul Sartre folyóiratának egy egész számát a magyar forradalom-nak és tragédiáforradalom-nak szentelte, Oscar Kokoschka a magyar szabadsághar-cosokat örökítette meg rajzain, Jean Cocteau 1956-ban hasonlóképp lelkesült hangon így írt: „Drága magyarok, ti csillagok az égitestek között s mindannyian költők a tett tragikus lírája által.”
S még két meggyőző idézet a forradalom jellegéről. Az egyik Bibó István államminiszter az Országház épületében, november 4-én kiadott nyilatkozatából, amely már a hernyótalpak dübörgése közeledtén író-dott: „A világ színe előtt visszautasítom azt a rágalmat is, mintha a dicsőséges magyar forradalmat fasiszta vagy antiszemita kilengések szennyezték volna be.
A harcban osztály- és felekezeti különbségek nélkül részt vett az egész magyar nép, s megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és megkülönböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hadsereg és a honi hóhérkülönít-ményesek ellen indult.” A Nobel-díjas Albert Camus pedig a következő-képpen vélekedett az egyéves évfordulón: „A legázolt, bilincsbe vert Ma-gyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a vilá-gon az elmúlt húsz esztendőben.”
Egyes források szerint 60, mások szerint közel 100 ezer fővel, a szov-jet hadsereg november 4-én megkezdte a „Vihar” vagy „Forgószél” fedő-nevű hadművelet végrehajtását hazánkban. A magyar felkelők szervezett ellenállását november végére sikerült megtörni. Lefegyverezték a potenci-ális ellenfélnek tekintett magyar honvédséget, szovjet katonai közigazga-tást vezettek be. Kezdetét vette a Haynau évszázaddal azelőtti megtorlá-sát sokszorosan meghaladó vérbosszú, amelynek mérlege: 400 kivégzett, 20 ezer elítélt, 16-18 ezer közbiztonsági őrizetes, tömeges elbocsátások, állásvesztések, az utódokra is kiterjedő diszkrimináció, a karhatalom és a szovjet megszállók jogon kívüli megtorlásai – közöttük 830 ember Uk-rajnába deportálása –, Mansfeld Péter és más fiatalok nagykorúságának a kivárása, majd kivégzésük, a kolozsvári magyar egyetem beolvasztása a románba, kegyetlen koncepciós perek nyomán egyetemi oktatók, hallga-tók, írók, lelkészek meggyilkolása, sokszor két évtizedes bebörtönzése, lágerekbe küldése, vallás- és magyarellenes hisztériakeltés Erdélyben, a Felvidéken és Kárpátalján, 200 ezer magyar emigráns szétszóródása a világban. A „népfelkelés” szót három évtized múltán a köztudatba
is-mét beemelő Pozsgay Imre jellemzése szerint „Kádár rideg számítással pon-tosan kimérte a félelem határait. Bár a megtorlás iszonyú méretű volt, (…) félreérthe-tetlenné tette, hogy kinek kell rettegnie, s a büntetésre kijelölt csoportot, mint a társa-dalom leprásait mutatta be, akiket a törvényesség látszatával helyeztek törvényen kí-vülre. A nagy többség pedig nyugodtan, biztonságban élhet, s már az is jó a rendszer számára, ha politikailag semmit sem cselekszik.” Mindannyian a bőrünkön érezzük e mentalitás máig ható következményeit…
Siklós István, a BBC magyar adásának igazgatója, a rendszerváltozás után rendkívüli magyar követ és meghatalmazott miniszter így örökíti meg a menekülők indítékait: „mivelhogy ezer kilencszáz ötvenhatban – amikor már a második szovjet megszállás megtörtént, tankok, csapatszállítógépek visszaözönlöttek, a megtorlás, az idők kerekének visszaforgatása egyre nyilvánvalóbbá vált – kétszáz ezer magyar csörtetett át a csonkaságot körbekerítő senkiföldjén nyugatra, délnyugatra, úttalan utakon, sáron, kukoricáson, tavon, gázló nélküli jeges folyón, hófoltokon, főként fiatalok, a szellem emberei”. Hogy miért? Ahogy másutt megindokol-ja, „mert mi égő szemünkkel láttuk az ártatlanokon átdübörgő hernyótalpakat, az átluggatott, szitává lőtt testeket.” Mentek velük természetesen sokan, sokféle egyéni indítékból, Kovács Andor tipológiájából kiderül. Már novemberben Strasbourgban Magyar Forradalmi Tanács néven csúcsszerv alakult, amely nyilatkozatában a forradalom eszméinek megőrzését, képviseletét jelölte meg központi célul. Az egyetemisták a Szabad Magyar Egyetemisták Szö-vetségét (SzMESz) hozták létre az egyes országokba kerültek szervezeteit összefogandó. A Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége (MEFESZ) első elnöke, Jankó Béla a Neue Zürcher Zeitung 1957. március 28-i számában nemes célokat rögzít: „Mi, magyar diákok, évtizedekkel lettünk öregebbek napok leforgása alatt, ráébredtünk arra, hogy hivatásunk van. Országunkat itt is szolgálni tudjuk és szolgálni akarjuk, azért szövetségre léptünk, amely nem politi-kát akar űzni, hanem egy eszmét tűz ki maga elé, a szabadság eszméjét és azt akarja szolgálni (…) Tisztában vagyunk azzal, hogy élő hídként kell szolgálnunk Nyugat és Kelet között, s mindezt csak úgy tehetjük meg, ha itt diplomát szerzünk, s ez adja meg a lehetőséget, hogy a haza elfogadjon minket.”
Igen, az érettségi előtt állók számára lehetővé tették, hogy magyar nyelven matúrát tegyenek, sőt több magyar gimnázium is létesült Nyu-gat-Európában az idő tájt. Nekik is meg a már hazai felsőoktatási intéz-ményben tanulmányaikat megkezdettek számára is, gyakorlatilag felvé-teli vizsga nélkül megnyílt az út a diploma megszerzéséhez, ösztöndíj biztosításával. A tengerentúlra került magyar egyetemisták 1957 elején
Amerikai Magyar Egyetemista Szövetséget alakítottak, amely a követke-ző évben felvette az Északamerikai Magyar Egyetemisták és Főiskolás-ok Egyesületeinek Szövetsége (ÉMEFESZ) nevet. Ahogy Papp László visszaemlékezik, a munka „középpontjában mindvégig az érdekvédelem és a tanulási lehetőség biztosítása maradt. Ugyanakkor erősen élt az ÉMEFESZ tagjaiban a forradalom emléke is. Tört angolsággal ugyan, de lelkes előadásokat tartottak a magyar helyzetről. Ez egyszerre volt politikai, világnézeti állásfoglalás és törekvés arra, hogy Amerikát hitelesen tájékoztassák a magyar valóságról.”
1956 késő őszén tehát a nyugati hatalmak parlamentjei, kormányai egy-mást túllicitálva jelentették be, hogy hány ezer magyar politikai menekültet fogadnak, a menekült státusz minden előnyével. Hozzájuk csatlakozott számos vállalat, intézmény vezetője, kifejezve hajlandóságukat bizonyos létszámú magyar számára szakképzettsége szerinti állás biztosítására vagy továbbképzésére. A felajánlások folyományaként a menekült dolgozók zö-me nagyvárosokba, ipari és kereskedelmi központokba került, jó részük néhány hónap alatt saját berendezett otthonnal, biztos munkahellyel és jö-vedelemmel rendelkezett. Felmerül a kérdés, vajon mi indította a nyugati politikát és társadalmat e megkülönböztetett nagyvonalúságra, ami egyfelől jelentősen eltért a más országokból érkezett menekültekkel való bánás-módtól, másfelől az előző évtizedben érkezett magyarokkal szemben is gyakorolt közömbösségtől is?
Siklós István szerint a menekültek hada „a befogadók rossz lelkiismeretét tapasztalhatta, hogy nem tudott semmit se tenni az ott-maradottakért, hogy középeurópa közepében folyik az öldöklés, a megszálló, rabtartó külhatalom meg-torlása, új helytartóinak országlása”. De a neves amerikai irodalmár, e. e.
cummings sem elnézőbb országával szemben a Hálaadás 1956 c. versé-ben. Miután a szabadságharcát vívó Magyarország reményét az Egye-sült Államokba is vetette, „uncle sam csak vonogatja kecses/ rózsaszín vállát – hisz már ismered/ míg liberális ciciket keres/ ’most nem érek rá’ nyelve így pereg/
hát hurrá-rrá-rrá demokrácia/ legyünk hálásak mind – az istenét/ szabadság-szobrunk sírhant borítsa/ (mert már csak bűze terjed szerteszét)”. Akárhogy is volt, Kovács Andor joggal állapította meg, hogy „a reális teljesítmények átlagon felüli mennyisége alapján, pár hónap és év után, már nem mint hős szabad-ságharcost, hanem mint jó szakembert tartották számon a menekültek nagy részét (…) Kevés olyan egyeteme van Nyugat-Európának, ahol ne lenne egy vagy több magyar menekültből lett egyetemi tanár. Kutató intézetek, nemzetközi nagyvállalat-ok igazgatói, vezetői között számtalan magyar található, kollégáik megbecsülését
élvezik. Számos művész, író, építész, szakorvos emeli a magyarsággal kapcsolatban kialakult pozitív véleményt (…) a befogadó országok társadalmának minden for-májához igazodtak a magyarok” Ugyanez igaz a többi földrészre vetődött honfitársainkra is.
A mai magasztos alkalmon résztvevők számára evidencia az egyetemes magyar felelősségtudat és szolidaritás. A határokkal szétszabdalt Kárpát-haza politikai kívánságait évtizedekig Önök fogalmazhatták meg szabadon, sorsunk jobbításáért készek voltak áldozatokat is vállalni, igen sokat tettek a nyugati társadalmak e cél érdekében való mozgósítására. Csak egyet érthe-tünk Bárczay Gyulával: „megbecsülést érdemel mindenki, aki 1956 után idegen or-szágban nem csupán érzelmi kötődését őrizte meg és érdeklődését tartotta ébren a haza iránt, hanem idegen nyelvterületen, legalább részben szokatlan szellemi erőtérben, új or-szág új lakosa vagy polgáraként új egzisztenciát építve, még mindig az egyetemes magyar valóság részeként gondolkozik, dolgozik, kutat és értelmez.” Görömbei András aka-démikus szavai mintha csak folytatnák ezt a gondolatot, egyben a jövőbe is mutatnak: „Magyarságukat Nyugaton küldetésnek is tekintik, céljuk, belső törekvé-sük a magyar nemzeti értékek megbecsülése, védelme, terjesztése… Meggyőződésem, hogy az itthonitól eltérő viszonyítási rendszerük, gondolkozásuk dinamizmusa, szemléletük több kultúrára tekintő nyitottsága, gazdag nyelvtudásuk adta távlataik olyan értéke az összmagyar nemzeti eszmekincsnek, amelyikkel az eddiginél sokkal elevenebben, nyitot-tabban kellene élnie Magyarországnak…Az ő munkájuk révén talán Magyarországról is igazabb képet alkot a világ… Veszteségeink erőforrásként is működnek.”
1956 ütötte az első alapjaiban megrendítő rést a szovjet birodalom monolit falán. Egyfelől azután Magyarországon sem lehetett ugyanott s ugyanúgy folytatni, mint annak előtte. Másfelől megindult a nyugati kommunista pártokból is a tömeges kilépés, Párizsban csak a karhata-lom tudta megakadályozni, hogy a politikai és a közélet vezető szemé-lyiségekkel felvonuló hatalmas tömeg szét ne verje a francia párt szék-házát. Ama teret azóta hívják Kossuth térnek, de Olaszországban s má-sutt is további közterületeket neveztek el Magyarországról s a forrada-lomról. Október 23. nélkül nem következhetett volna 1968-ban a prá-gai tavasz, 1980-ban a gdanski Szolidaritás, a 80-as évek végén pedig az egész szocialista tábor összeomlása.
Amikor felkértek a mai ünnepi beszéd megtartására, rövid gondol-kozás után mondtam igent. Patrióta alapállásom mellett személyes indí-ték is vezérelt: Édesapám ma tizenhat éve hunyt el, én október 23-án az ő emlékére is gyújtok gyertyát. Apám nem egyszer élete nagy
élmé-nyeként szólt a Petőfi Körről, ahová annak idején járt, s amelynek vitái nagymértékben készítették elő a forradalmat, s amely kör mintájára sok ha-sonló jött létre vidéki és határon túli városainkban. Jómagam négyéves fej-jel az óvó nénik betanítására, társaimmal skandáltam a Kossuth-téren, hogy „Vigyázz Bulganyin, jönnek az óvodások!”, valamint, hogy „Vesszen Gerő!”. És bizony élesen emlékszem a Közraktár utcai bérházunkkal szembe állított orosz tankokra, az ötödik emeleti lehúzott redőnyön érke-zett és az ágyam takarójába becsapódott dumdum golyóra, amely kis híján kioltotta az életemet, meg az óvóhelyen töltött hetekre is…
„Hitetlen korban hit-varázsban élt a Pesti Srác az égő pesti utcán nem koszorúért ontotta a vért a lánctalpasok szántásában bukván
A vakmerőség hős varázsa vitte a Corvin-közben harcolókat is s a Széna Téren sziklaszilárd hitbe kapaszkodtak s a Szó nem volt hamis…
– örökítette meg Kannás Alajos Los Angelesből a pesti srácokat. A kor egyik legjobb történész szakértője, M. Kiss Sándor szavait idézem is-mét: „A forradalom a pesti srácé volt, az ő vállalása volt, még ha ez a vállalás irreálisnak tűnik is. Az, hogy ennek a forradalomnak a reformkommunista refor-mer vezetők csupán részesei voltak, nem jelenti a reforrefor-merek küzdelmének alábe-csülését (…) Kinek a forradalma volt ’56? Mindenkié, aki, ha kellett, fegyverrel, aki ha kellett, fegyver nélkül, küzdött a szovjet intervenciós kommunisták kemény vonalát kiszolgáló, a népre lövő magyar reguláris alakulatok népellenes része és a civil kommunista Rákosi–Gerő rendszer támogató csoportjai ellen. ’56 azé, aki ha kellett, harcolt, ha kellett, meghalt a forradalom és szabadságharc nemzeti, pol-gári törekvéseiért. Pártállásra és előzetes ideológiai kötöttségre való tekintet nélkül.
’56 az övék. Nem szabad elperelni tőlük, nem szabad föléjük nőni!”
Hadd zárjam mai emlékezésünket az utolsó magyar bárd, a két hó-napja elhunyt Cseh Tamás szerzeményével és előadásában. Bereményi Géza a Corvin köziekről írott, megzenésített verséhez feleségem, Mari-ka és leányom, RéMari-ka válogatott korabeli képeket.
Mustármag voltak mind a Pesti Srácok az Ismeretlen Nemzedék ki állt ott
Mustármag voltak mind a Pesti Srácok az Ismeretlen Nemzedék ki állt ott