1918. január 23-án a szovjet kormány rendeletben szabályozta az egyházakhoz való viszonyát, kimondta az állam és egyház szétválasztását, ami a kommunista egyházfelszámolás alapvető lépéseit tartalmazta: vagyonelkobzás, oktatási intézmények államosítása, a hitoktatás erőszakos háttérbe szorítása.150 1921-ben az állami hatóságok provokációjára szakadt el Moszkvától az ukrajnai egyház,151 1921. május 12-én lemondatták Tyichon pátriárkát, és egy papi csoport megpróbálta annak jogköreit is megszerezni, s ehhez megalakították a Legfelső Egyházi Kormányzatot,152 majd 1922-ben az Élő Egyház mozgalmát, akiknek célja ismét az egyházat irányító szerzetesektől való megszabadulás volt.153 Megkezdődött a szabálytalan püspökké szentelések sorozata, az újító zsinat összehívása, amely dogmatikai és erkölcsi kérdésekben is dönteni akart.154 Tyihon pátriárka 1923. június 1-jén nyilatkozatot adott ki, amelyben elismerte a kialakult államformát, július 15-én pedig semmisnek nyilvánította az egyházi szakadárok minden intézkedését, aminek hatására viszont megkezdődött egy párhuzamos hierarchia kiépítése. Tyihon felszólította továbbá az ortodox egyházat, hogy működését hozza összhangba az új állami struktúrákkal.155 1927. július 1-jén az Ideiglenes Szinódus nyilatkozattételre kötelezte külföldön működő papjait, mégpedig az ügyben, hogy nem tesznek semmiféle, a szovjet államvezetést sértő nyilatkozatot.156
148 Onasch – Cipin, 1999, 154.
149 Onasch – Cipin, 1999, 159.
150 Onasch – Cipin, 1999, 171.
151 Onasch – Cipin, 1999,178-179.
152 Onasch – Cipin, 1999,178-179.
153 Onasch – Cipin, 1999, 190.
154 Onasch – Cipin, 1999, 194.
155 Reinhardt, 2001, 181.
156 Onasch – Cipin, 1999, 282.
37 Sztálin 1943 szeptemberében szóbeli utasítással szabályozta az egyházat irányító szervek munkáját, aminek feljegyzését Karpov 1954-ben Hruscsovnak157 adta át.158 A diktátor a háború szorításai közepette kénytelen volt bizonyos engedményeket adni – így például meghagyta a patriarchátus intézményét, de a Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottságának adott instrukcióiban kijelölte, hogy az Orosz Ortodox Egyház Ügyeinek Tanácsa nem hozhat döntést, hanem a kormány közvetlen irányítása alatt kell működnie.
Kerülnie kell oberprokurátor szerepének átvételét, és a minimális belső, egyházi szabadság biztosítását is elő kell mozdítania. A szabadság mögött Sztálin „kompromisszumkészsége”
húzódik meg, akinek céljai eléréséhez be kellett vetni propagandájában az egyház támogatását is a II. világháború idején, ami végül a későbbi Állami Egyházügyi Hivatalok megalakításának is alapdokumentuma lett. Ugyanakkor felmerült az az állami igény is, hogy az Orosz Ortodox Egyház egyfajta szovjet-vatikáni szerepet vállaljon, összehívva Moszkvába a világ egyházi vezetőinek színe-virágát, továbbá hogy Rómától független, helyi katolikus egyházakat hozzanak létre.
A Szovjetunió egyházpolitikusainak azonban könnyebbséget jelentett, hogy az egyház sárba tiprásához a pravoszláv világban nem kellett egy szuverén állammal – a Vatikánnal – szembenézniük, hanem építhettek arra az akkorra már több évszázados állam-egyház kapcsolatra, amelyet az orosz ortodox egyház nehéz teherként viselt. Ennek eredményeként a patriarchátus hivatalvezetőinek jelentős része az egyháztól rájuk ruházott tekintéllyel valósította meg és hajtatta végre az Orosz Ortodox Egyházat felügyelő Kormánytanács akaratát. Ezért a Szovjetunió vezetésének is érdekében állt a többi nemzeti egyház háttérbe szorítása és a Moszkvai Patriarchátus joghatóságának kiterjesztésére mindazon országok területére,159 ahol a szocialista rendszer megerősítését és a Szentszék kiküszöbölését akarta előmozdítani.
A diktatúra az ortodox egyházmegyék moszkvai irányításának kiépítése után, már ki tudta élezni az ortodox – unitus feszültségeket, így teremtett lehetőséget arra, hogy a görög katolikusokat erőszakkal elszakíthassa Rómától, vagyis megsebezze a Katolikus Egyházat. „A szovjet-kommunista gyakorlatnak a római katolikus egyház szempontjából a katolikus hierarchia elleni küzdelem volt a legjellemzőbb sajátossága. A kommunisták számára a Szovjetunió katolikus püspökei egy nemzetek feletti hatalom elsődleges képviselői voltak, s
157 Nyikita Szergejevics Hruscsov (1894 – 1971) szovjet politikus. Sztálin halála után, 1953-1964 között az SZKP titkára, 1958-1964-ig a Minisztertanács elnöke is. Nevéhez fűződik az 1956-os forradalom vérbefojtása, 1964-ben ellenfelei eltávolították, ettől kezdve visszavonultan élt.
158 Isztorija Russzkoj Pravoszlavnoj Cerkvi. Novij Patriarsij Period. Tom I. 1917-1970. Voszkreszenyije, Sankt-Peterburg, 1997. 898. 31. melléklet.
159 A törekvésre említésszerűen utal Timkó, 1971. 320-324.
38 már azért sem kerülhették el az üldöztetést. Erkölcsi tekintélyük ezen kívül egészen komoly akadályát jelentette annak, hogy a katolikus polgárok, a kommunista párt oldalára álljanak.”160
„Semmilyen államrendszer nem tűrte és nem tűrné, hogy az egyház állam legyen az államban.”161 – idéztük korábban Tököly István 1962-ben tett megállapítását, és jól láttuk, hogy míg a felvilágosodás hatása alatt álló államok számára az egyház valóban állam volt az államban, amit ezért akartak betörni, addig a szovjet diktatúra szemléletében – be nem vallottan ugyan –, de egyfajta ellenvallás volt egy vallási jellegzetességeket magára öltő diktatúrában. Ugyanakkor a felvilágosodás hatása és a cári-kommunista egyházfelfogás hasonlóságainak hangsúlyozása mellett fontos egy megkülönböztetést tennünk. A Szentszéknek az európai demokráciák, de még a nemzeti szocialista birodalom egyházszemlélete kapcsán is a felvilágosodás hatásával kellett számolnia, és így nyilvánvaló, hogy a Vatikán építhetett azokra a tapasztalataira, amelyeket a nemzetállamokkal kialakított stratégiái során szerzett. A keleti tömb országaiba azonban már egészen más vallási, kulturális és társadalmi környezetből, nevezetesen az orosz-ortodox világból és az ott kibontakozó kommunista rezsimből kerültek át a felvilágosodás egyházmodelljének jegyeit magánviselő elképzelések, ami később Róma számára is új helyzetet teremtett. Ezért is hangsúlyozta Esty Miklós Tomek Vince piarista generálisnak 1957-ben, hogy a vasfüggöny mögött más világ, ázsiai diktatúra van, ami mögött ott húzódik még pluszban az ortodoxia Róma-ellenessége.162 És ehhez még hozzátehetjük azt is, hogy a felvilágosult államokban az egyház építhetett a megállapodások tartalmának garantálására és biztosítására, ám a moszkvai hatás alatt lévő
„térfélen” ezzel már nem számolhattak. Éppen ezért Mindszenty bíboros eleve elképzelhetetlennek tartott bármiféle megegyezést és Grősz érsek is csak követeléssel tudta elérni az állam által megígért minimális feltételek legalább egy részének biztosítását.
Ezeknek az ideológiáknak tehát elsősorban nem a hittel, a vallásossággal, vagy magával az egyházzal volt bajuk, hanem azzal, ha a hit, a vallásosság, az egyház nem tagozódott be abba a szerepkörbe, amelyet az aktuálpolitika szánt neki, hanem megőrizte természetfeletti dimenzióját, és ezzel túlnőtte azt az életberendezkedést, amely az embert csak evilági lényként értelmezte. Ennek megfelelően a hatalom abban az esetben nem vetette el az egyház képviselőit, akkor épített rájuk, ha megadták az aktuális rezsim vallási, teológiai vagy gazdasági támogatottságát.
160 Idézi: Suttner, 1994, 30. 15. j.
161 Tököly, 1962.
162 Ld. 113. o. Czapik Gyula is utal erre a vélekedésre az Államtitkárság számára benyújtott Pro-memóriájában.
Közli: Rétfalvi, in: http://www.uni-miskolc.hu/~egyhtort/cikkek/retfalvibalazs.htm
39