Miként láttuk, az ateista ideológiában a transzcendens valóság helyére az ember és az erkölcs lépett, és így ez az eszmeiség kiindulópontja lett a zárt világ apoteózisának, amelynek legszélsőségesebb 20. századi megnyilvánulása a kommunista és a nemzeti szocialista diktatúra. A szemléletváltás következtében azonban a világi hatalom egyházról alkotott felfogása is megváltozott, ami magára az egyházra, sőt annak önfelfogására is hatott, hiszen az új társadalmi közeg hatása a teológusok gondolkodásmódján is megmutatta hatását.
Az egyházfogalom és az ezer éven át érvényben lévő egyház és világi hatalom európai kapcsolatának ebben az átalakulásában a legjelentősebb fordulópont a reformáció volt. Ebből a szempontból itt elég, ha csak arra utalunk, hogy a katolikus egyházi karakter a köztudatban egy felekezeti jelzővé szűkült össze, mivel az egyház önmeghatározásra a protestantizmus is igényt tartott. De változás állt be a világi hatalomhoz fűződő kapcsolat vonatkozásában is, amit a következőkben részletesen is tárgyalunk.
A reformáció egyházaiban nem volt egy a helyi egyházakat megvédő, a lokális közösségek felett álló szervezet, ezért nekik szükségszerűen szorosabb kapcsolatot kellett ápolniuk a laikus közigazgatással, hogy a kérdéses ügyekben segítse őket, de így ezeknek a vallási közösségeknek kiszolgáltatottsága is nagyobb lett a korábbinál. Luther patriarchálisan és territoriálisan gondolkodott, ezért közösségét az uralkodói réteg védelme alatt akarta tudni.120 Kálvin viszont egy teokratikus társadalomban látta az eszményt, és egyfajta konzervatív demokrácia felé fordult, amelynek mintája a genfi szimbiózis volt. Éppen ezért a
„A kálvinista gyökeret vert demokrácia sajátos karaktert hordoz. Tipikusan alkotmányos, mivel Isten törvényéhez kötődik, ami azonos a természetjoggal és mindenkire egyformán kötelező. Feltételezi az egyház és a felsőbb hatóságok szoros együttműködését, és számol egymás feladatainak valamint jogainak kölcsönös megbecsülésében… A görög típussal szemben a kálvinista eredetű demokrácia erőteljesen ószövetségi jelleget hordoz.”121
120 Leeuwen, 2010, 245.
121 Leeuwen, 2010, 246-247.
31 Rousseau pedig, a Genfből száműzött filozófus szülővárosának ezt a berendezkedését száműzetése során egyre jobban idealizálta, majd annak egy szekularizált formáját jelentette meg társadalomfilozófiájában. Majd ezek után a kereszténység helyére a természetes vallást helyezte, a hazaszeretetet pedig egyfajta vallássá emelte.122 A deista „istenkép” és „vallás”
középpontjába így az erkölcs került – ld. Kant felfogását –, amely nyomán az egyház már nem az isteni kinyilatkoztatás szolgája, nem a hitvallók közössége, hanem egy erkölcsi nevelőintézet, amely jó polgárokat állít elő a társadalom számára, vagyis az állam részeként, az evilági boldogságra irányuló államegyház.123 Létét nem isteni, vagy szakramentális rendelkezések, nem egy természetfeletti dimenzió, hanem társadalomelméletek határozzák meg: az államszervezet alkotóelemeként olyan, mint egy klub vagy egy sportegylet, amely kielégíti az emberek bizonyos „kulturális” igényeit, és ezzel mintegy mentesíti az államot a polgárok vallási életének kiszolgálása alól.
II. 2. 2. A nagypéteri reformok hatása a politikai egyházkép kialakulására és az orosz ortodox egyház társadalmi pozíciójára
A felvilágosodásnak ez az egyházképe az elméleti sík előtt, a gyakorlatban már Rousseau és Kant előtt is működött, hiszen Nagy Péter cár124 modernizációs törekvései során e szisztémát alkalmazta az ortodox egyházra. Mintája a német evangélikus egyházkormányzat,125 célja pedig a „közjó” érdekének alárendelt egyházi struktúra kialakítása volt. Az állam és az egyház korábbi és koronként különböző szakrális kötelékei helyébe az államérdek lépett, amely folyamat végül az államegyház modelljének kialakulásához vezetett.126 Mivel a pátriárka és a szerzetesség a cár ez irányú törekvéseit igyekeztek elhárítani, Adrián pátriárka halála (1700) után Nagy Péter nem engedte meg a pátriárkaválasztást, hanem egy helytartón keresztül irányította az egyházat.127 Fölállította az ún. kolostori kormányszéket (prikáz), amelyet ugyancsak egy világi személy vezetett, aki felügyelte az egyházi iskolákat, a nyomdákat, és
122 Leeuwen, 2010 263.
123 Müller, 2007, 589.
124 Nagy Péter (1672 – 1725) orosz cár. 1682-től orosz cár, 1696-tól egyeduralkodó. 1697-1698-ban Nyugat-európai utazást tett, amelynek hatására elkezdte Oroszország modernizálását a közigazgatásban, egyházpolitikában. Oroszország igen nagy mértékben neki köszönheti nagyhatalommá válását.
125 Az 1721-es „Vallási Rendelet” szerint a szinódus laikus elnökének jogköre megegyezett a „oberprokurator”
felhatalmazásaival. Vö. Timkó, 1971, 297.
126 Onasch – Cipin, 1999, 102.
127 Onasch – Cipin, 1999, 103.
32 végrehajtotta azokat a cári kívánalmakat, amelyek a szerzetesség kiiktatására és az egyház belülről, de állami érdek szerint való igazgatására irányultak.128
A cár törekvéseit az ortodox egyházban Teofan Prokopovics (+1738) ukrán teológus karolta fel, aki a protestáns teológia hatása alá kerülve szerette volna az ortodox vallási életet egyfajta evangéliumibb és az őskereszténységhez közelebb álló irányba befolyásolni, miként ugyanezt nyugaton a pietizmus és a felvilágosodás is megpróbálta.129 Jó példája ennek Prokopovics Az uralkodó akaratának törvénye címmel írt műve (1722), amely a bizánci-orosz államelméletből és a felvilágosodás természetjogából táplálkozik. Azt állítja, hogy a cár a legfőbb főpap, a legfőbb pásztor minden ügyben, a népakarat pedig feloldódik az uralkodó akaratában, aki az egyének megegyezésén alapuló társadalmi szerződésre lép a néppel.130
Prokopovics munkásságának csúcsa az 1721. év volt, amikor a január 25-én megjelentett Egyházi Szabályzattal egy történeti és teológiai szempontból addig egyaránt előzmény nélküli útra terelte az orosz ortodox egyházat. A dekrétum egyértelműen kijelenti, a cárnak úgy kell gondoskodnia az egyházról, mint a népről és a neki alávetett államokról.131 Ennek következményeként a nagypéteri reform által kialakított államigazgatási egységek, a kollégiumok mintájára, a rendelkezés testületi irányítást honosította meg az ortodox egyházban, és háttérbe szorította annak hierarchikus rendjét, tanítói és egyházkormányzati tekintélyét. Az egyházi kollégiumhoz „folyamodjanak egyházi ügyekben legfelsőbb igazságszolgáltatásért, határozatért és végzésért; …intézkedéseinek mindenben engedelmeskedjenek, mert a többi Kollégium gyakorlatához hasonlóan, súlyos büntetés terheli azt, aki vele szembeszegül, vagyis iránta engedetlen.”132
A dekrétum előírta a kollégium minden tagjának eskütételét, amelyben megfogadták:
„mindenben az Egyházi Reglamentben (Szabályzatban) lefektetett szabályok szerint cselekszem, illetve azok szerint, amelyek a későbbiek során ezen Egyházi Kormányzás egyetértésével és Őfelsége, a Cár hozzájárulásával elrendeltetnek… Újra esküszöm a Mindenható Istenre: akarom és kötelezem magam arra, hogy az én törvényes és igaz Cáromnak, I. Péter, egész Oroszország uralkodójának és monarchájának stb., és Cári Őfelsége őt követő Felséges Utódainak – kik egyeduralkodó Cári Őfelsége döntése alapján a hatalom birtokosai, vagy a jövőben annak birtokosai s a Trón méltó várományosai lesznek –, továbbá Őfelsége, Jekatyerina Alekszejevna Úrnőnek és Cárnőnek derék és engedelmes
128 Onasch – Cipin, 1999, 103.
129 Onasch – Cipin, 1999, 105.
130 Onasch – Cipin, 1999, 106.
131 Szántó, 1983, 792.
132 Szántó, 1983, 793.
33 szolgája és alattvalója leszek. S mindazon, jelenleg szentesített s a jövőben kizárólagos jogokat és kiváltságokat (prerogativa), amelyek Cári Őfelsége Egyeduralmát, jogkörét és hatalmát megilletik, legjobb tudásom, erőm és képességem szerint védelmezni és oltalmazni fogom, s ezért végveszélyben még életemet sem kímélem. Mindemellett teljes erőmből törekszem mindama dolgok támogatására, amelyek Cári Őfelsége hűséges szolgálatát és javát bármilyen esetben érinthetik. Mihelyt pedig Őfelsége érdekét sértő, annak ártó vagy veszélyeztető dologról értesülök, azt nemcsak idejében jelentem, hanem minden eszközzel törekszem elhárítani és megelőzni. Midőn pedig Őfelsége vagy az Egyház szolgálatát s javát érintő titkos ügy vagy bármi más a tudomásomra jut, azt kötelességem titokban tartani. Teljes titokban tartva senkinek föl nem fedni, akire nem tartozik, még parancsra sem. Eskü alatt vallom ezen Egyházi Kollégium legfelsőbb Bírájának egész Oroszország Monarcháját, a mi Legirgalmasabb Uralkodónkat. Esküszöm továbbá a mindeneket látó Istenre, hogy mostani ígéretemet aszerint értelmezem elmémben, miként ajkammal megvallom, oly jelentést és értelmet tulajdonítok eme leírt szavaknak, mit azoknak olvasója és hallgatója előtt fölfednek.”133
Az eskü szövegéből három fontos pontot érdemes kiemelni. Az egyik a titkok, így akár a gyónási titok besúgása, a másik a cár elismerése az egyház monarchájaként, illetve a reservatio mentalis – a jezsuiták által gyakorolt jogi fogás: egyet mondok, de mást gondolok – , kizárása.
A rendelkezések teológiai szemléletváltása – egyértelműen protestáns hatás –, hogy a Szentírást az egyház és a hagyomány elé helyezte, és úgy értelmezte az ortodoxiát, „mint a Szentírás jegyében összegyűlő és sokszínűen szerveződő kereszténységet.”134 E reform során az egyház a nagy állami közigazgatás egy egysége lett, amit a Szent Kormányzó Szinódus irányít. A liturgiákon a pátriárka nevének említése helyén a szinódusért kellett imádkozni. Az egyházkormányzati gyakorlat megváltoztatásának indokai között ugyanakkor az is szerepelt, hogy az egyházi kollégiumnak egy olyan testületnek kell lennie, ahol jó közigazgatási gyakorlatot lehet szerezni, vagyis innen kerülhetnek ki a későbbi főpapok. Ez azzal járt, hogy aki ebből a körből származott, már előre bizonyítani tudta az állam iránti lojalitást, a testületi lázadástól pedig nem kellett félnie a kormányzatnak.135
133 Isztorija Russzkoj Pravoszlavnoj Cerkvi. Novij Patriarsij Period. Tom I. 1917-1970. Voszkreszenyije, Sankt-Peterburg, 1997. 898. Hidász Ferenc OFM fordítása.
134 Onasch – Cipin, 1999, 107.
135 Onasch – Cipin, 1999, 109.
34 Nagy Péter a szerzetességet is a közjó szolgálatába állította, karitatív munkát kellett vállalniuk, és oly annyira akadályozta az utánpótlás felvételt, hogy a jelentkezéseket minden esetben a szinódusnak kellett jóváhagynia.136
A cár 1722. május 11-én a szinódus fölé kinevezett egy civil állami hivatalnokot, akinek vétójoga volt a szinódussal szemben, a cárt pedig teljes jogkörrel képviselte ezen a fórumon:
„a mi szemünk és ügyvédünk az államot érintő ügyekben.”137 Ennek a főügyésznek a szinódusban nem volt szavazati joga, de ő határozta meg az ülések rendjét, levelezését, tárgyalásait.138 Konrad Onasch és Vlasgyiszlav Cipin találóan így mutatja be a korabeli egyház helyzetét: „az egyházat nem kultuszintézményként, hanem a művelődés átfogó eszközeként fogták fel. Az egyháznak, mint a szentségek és a vallásgyakorlat révén “
„üdvösséget közvetítő” intézménynek a kor szellemének megfelelően, „felvilágosító” szerepet kellett vállalnia a széles néptömegek körében. A közjó morális-pedagógiai hatását állították mércéül az egyház liturgikus és szakrális élete elé.”139
Azáltal, hogy a cár ilyen mélyen belenyúlt az orosz egyház szervezeti rendjébe és azt az állam alá rendelte, az ortodoxiát arra az útra állította rá, hogy államegyházzá váljon.140 Ebben a folyamatban mérföldkövet jelentett III. Péter és II. Katalin uralkodása. A cár eredetileg lutheránus volt, így a liturgiában is érvényesíttetni kezdte a protestáns puritanizmust, a cárnő pedig deistaként „úgy tartotta, hogy [Isten]kívül áll a történelmen és az immanencián, amelyen belül a kereszténységet is lehelyezte. Ennél fogva az egyházat is immanensnek, azaz jóformán az állam alá rendelt jelenségnek tartotta, és saját magát „chef de l’église grecque”-nek nevezte. Az I. Péter által még szinte vallásos lelkesedéssel használt „közjó” fogalom Katalinnál meghátrált a hűvös, tudatosan evilági államérdek előtt.”141 A cárnő ezek után átszervezte a hierarchia összetételét, a vele szembeszálló elöljárókat deportálta, majd államosította az egyházi vagyont. Konrad Onasch és Vlasgyiszlav Cipin szerint ennek jogi megalapozását államjogászok dolgozták ki, azon érvek alapján, hogy az egyház egy állami társaság, és így földbirtokinak is az állam az igazi tulajdonosa.142
I. Sándor cár (1801-1825) már ateistákat nevezett ki a szent szinódus és más az egyházat érintő hivatalok élére, megjelentek azok a társulatok, amelyek a keresztény felekezetek
136 Onasch – Cipin, 1999, 109.
137 Vö. Timkó, 1971, 297-299. és Onasch – Cipin, 1999, 109.
138 Onasch – Cipin, 1999, 137-138.
139 Onasch – Cipin, 1999, 112.
140 Reinhardt, 2001, 180.
141 Onasch – Cipin, 1999, 123.
142 Onasch – Cipin, 1999, 125.
35 közötti határok összemosására törekedtek, s mindezt az erkölcsösség és a humanizmus nevében tették.143
Az ortodox hagyományokban nevelkedett teológusok és filozófusok jelentős része a protestáns teológia, a német idealizmus és romantika hatása alá kerülve Jézus istenemberségének tagadásához jutott, és egyfajta antropocentrikus teológiai kidolgozását szorgalmazták. Jézus istenember voltának elvetése egy mitikus hőssé, az idealizált emberiség szimbólumává alakította át Krisztus személyét, amely az egyházfelfogásukra is kifejtette hatását. Elgondolásaik közepette az ortodoxia a vallásos emberek egyetemes közösségévé lett, megfosztva ezzel az egyházat benső hitvallása lényegétől, hogy annak alapja és összehívója, maga Krisztus. „Egy többé kevésbé-kevésbé mitikus színezetű, krisztocentrikus antropológia és az ennek megfelelő ekkleziológia képezik tehát az orosz vallásfilozófia magvát és központi problematikáját.”144
Ez a folyamat később odáig jutott, hogy 1905-ben Pétervárott megalakult az ún. „32-es csoport”, amelyből aztán kifejlődött a „Demokratikus Papság Összorosz Egyesülete”. Mivel a korabeli ortodox egyházban a szociális kérdések nem voltak napirenden, ezért a társuláshoz csatlakozó papi körök ennek hangsúlyozását helyezték gondolkodásuk középpontjába.
Ugyanakkor csökkenteni akarták a püspöki karok törvénykezési hatalmát, saját köreikből követeltek püspököket, és lettek alapjai a későbbi diktatúra által favorizált „Élő Egyház”
mozgalmának.145
A cári Oroszország egyházpolitikájának társadalmi lényegét találóan foglalja össze E. C.
Suttner, amikor így ír: „A cári kormányzat minden egyes terjeszkedése során az újonnan meghódított országrészek ortodox híveit – nemzeti és egyházjogi hovatartozásuktól függetlenül – az orosz államegyház kötelékébe vonta, legfőképpen nyilván azért, hogy az egyházrévén is az új államhoz kösse őket. A kormányzatnak érdeke volt, hogy a bizánci hagyományú uniós híveket az államegyházba integrálja, hiszen pontosan olyan módon akarta teljes mértékben felügyelni a hívőket, amiképpen az orosz ortodox egyházat már tette.”146
Hosszas vívódás után az Orosz Ortodox Egyház helyi zsinatának összehívását épp’ azokra a napokra hirdették meg, amikor kitört a forradalom. A tanácskozás középpontjában a patriarchátus intézményének visszaállítása állt, amelynek ellenzői a kánoni érvek helyére a politikai szólamokat állították.147 A zsinat végül 1917. október 28-án visszaállította a
143 Onasch – Cipin, 1999, 133-132, 135.
144 Onasch – Cipin, 1999, 142-143.
145 Onasch – Cipin, 1999, 148.
146 Suttner, 1994, 13-14.
147 Onasch – Cipin, 1999, 153.
36 patriarcha Nagy Péter előtti méltóságát és jogkörét,148 végső határozatában pedig kijelentette, hogy az ortodox egyház független az államhatalomtól, s hogy vagyona nem kobozható el.
Megállapította, hogy a rá vonatkozó állami törvényeket csak egyházi egyetértéssel lehet meghozni, valamint az államfőnek, a vallásügyi miniszternek, a közoktatásügyi miniszternek és munkatársainak ortodox hitűnek kell lenniük.149
A zsinat ezekkel a döntésekkel és azok kiegészítéseivel rövid idő alatt helyreállította a kánoni rendet, de ugyanakkor megpróbálta azokat az államigazgatási területeket is hatókörében tartani, amelyek működésének társadalmi kereteit meghatározták (ld. a főbb törvényalkotók vallására vonatkozóan).