hogy…”.614 Ez a szemléletmód újból alárendelt szerepbe helyezte az egyházakat, mert semmibe vette belső törvényeiket, pontosabban azok fölé helyezte a szocialista rendszer ideológiáját. Az 1957-es esztendő ennek kiépítésével telt el, ami a Kádár-korszak egyházpolitikájában az 1964-ig terjedő évek meghatározó „vívmánya”.
A megfélemlítések közül elsőként az egyházügyi megbízottak visszatérését kell megemlítenünk, akiknek nem csupán ellenőrző, hanem üldöző szerep jutott. Badalik Bertalannál december elején, Shvoy Lajosnál már novemberben megjelent korábbi felügyelője, ám ők akkor nem voltak hajlandók tárgyalni velük.615 A székesfehérvári püspök szerint az úgynevezett bajuszos püspök – Fehérvárott ez Gálik István616 volt – státusát január 25-én véglegesítették, ami további négy egyházmegyében is megtörtént, mivel a püspökök nem mutatták ki azonosulásukat a konszolidációs törekvésekkel.617 A helyzet érzékeltetésére Kiss István,618 egykori Nógrád megyei megbízott visszaemlékezését érdemes idézni. Lovrek Károly619 „mondta el, hogy egyik elődje, aki miniszteri biztos volt az aulában, így fenyegette a püspököt. Középső és mutatóujját szétterpesztve, Shvoy Lajos püspök felé sziszegte: »Te, Lajos, kibököm a szemed, ha nekem hazudol [sic!]«.”620 Kiss továbbá arról ír, hogy 1957-ben Csáti József621 nyíregyházi megbízott papokat hívott be irodájába, ahol felpofozta őket. Utóda papokkal ásatta a kertjét és végeztette a veteményezést.622 „Az egyházügyi tanácsosok – illetve korábban főelőadók – pisztollyal járkáltak. Divat volt »megfelelő helyen« kitenni a pisztolyt az asztalra: »No, akkor tárgyaljunk, püspök – helynök, esperes, plébános stb. – úr«.”623
III. 5. 2. A megtorlás vértanúi a papság köréből
614 Grősz, 2011, 1957/13.
615 Vö. ÁBTL 3. 1. 2. M–30613 „Kiss János”, 32. Timkó Imre 1956. március 6-án kelt jelentésében említi, hogy egy bizonyos Baráth Gusztáv nevezetű, korábbi nyíregyházi ÁEH-megbízott a forradalom idején karhatalmi egyenruhában járt.
616 Gálik István (?) ÁEH munkatárs. 1955–1957 között Székesfehérváron az ÁEH miniszteri biztosa, 1958–1966 között egyházügyi előadó a Budapesti Fővárosi Tanácsnál. (Soós Viktor Attila közlése)
617 Vö. Vázlat a német elvtársakkal folytatandó beszélgetéshez, MNL OL XIX–A–21–a–H–39–2/1957. (7. d.)
618 Kiss István (1928 – 1997/98?) ÁEH megbízott. Elszegényedett családból származó tanár, majd 1970 és 1989 között Nógrád Megye egyházügyi tanácsosa, így az esztergomi, egri és váci egyházmegyék ügyeiben illetékes személy. A rendszerváltozás után életútját és emlékeit visszaemlékezésében örökítette meg. L. Kiss, 1992.
619 Lovrek Károly (1927 – ?) ÁEH munkatárs. Pedagógiai munkakörök után 1961és1988 között a Fejér Megyei Tanács egyházügyi előadója. (Soós Viktor Attila közlése.)
620 Kiss, 1992, 77.
621 Csáti József (?) ÁEH munkatárs. 1956–1959 között egyházügyi megbízott Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében.
622 Kiss, 1992, 77.
623 Kiss, 1992, 78.
124 A megfélemlítések közül azokra az 1956-ot követő politikai gyilkosságokra is érdemes odafigyelni, amelyeknek áldozatai a papság köréből kerültek ki. 1957. február 28-án Grősz József tószegi gyóntatatóját, a váci egyházmegyés Kenyeres Lajost gyilkolták meg,624 1957.
december 7-én, Öskün a piarista Szekuli Pál káplán,625 1957. december 15-én a ciszterci Brenner János626 szombathelyi egyházmegyés pap lett a megtorlás áldozata.627 Kováts Ferenc628 pálos szerzetes, szombathelyi egyházmegyés pap 1958. október 7-én halt bele ütlegelések következtében szerzett sérüléseibe.629 A vértanúk Kenyeres Lajos kivételével szerzetesek voltak, ő és Szekuli Pál pedig korábban nyilvános írásokban támadták a rendszert.
Kováts a Nyugatra menekülők támogatása, Brenner pedig aktív lelkipásztori tevékenysége miatt került az állambiztonság áldozatai közé, de a pálos szerzetesnek az is bűne lehetett, hogy azokat a családokat gyámolította, amelyektől mások elfordultak ’56-os szereplésük miatt.630
Haláluk okát abban látjuk, hogy ezek a személyek megnyilatkozásaik és tetteik miatt
„alkalmassá váltak” arra, hogy kivégzésükkel figyelmeztessék a püspököket és a papságot.
Vác, Veszprém, Szombathely ugyanis olyan egyházmegyék voltak, amelyek – Esztergom és Székesfehérvár mellett – a legtöbb gondot okozták a rendszernek. Jellemző módon ezek az események 1957-ben, az egyházzal való leszámolás keretében, és nem a csoportos megtorlások idején történtek. Kifejezetten akkor került sor a papgyilkosságokra, amikor a sztálinista alapú egyházpolitika megszilárdítása, illetve helyreállítása folyt az országban, vagyis végrehajtásuk mindenképpen összefüggött az egyházpolitikával, de legalábbis a hátterét szolgáltatta. A kései kutató számára viszont az is megdöbbentő, hogy a püspökkari dokumentumokban és az állammal folytatott tárgyalási pontoknál ezekről az esetekről még említést sem találunk. Ez a tény egyfelől arra utal, hogy a gyilkosságokat rendőrségi és nem politikai esetként kezelték a főpapok, másrészről pedig a fenyegetettség érzésére is ráirányítja a figyelmet: az ügyeket még felpanaszolni sem merték az ordináriusok.
624 Vö. Varga, 2008, 867-871.
625 A gyilkosságot bizonyítja: Kahler, 2007.
626 Brenner János (1931 – 1957) vértanú pap, szombathelyi egyházmegyés pap. A Szombathelyi Egyházmegyében Rábakethelyen káplán, amikor 1957. december 15-én éjszaka kicsalták a plébániáról és meggyilkolták. Halála valószínűleg része lehetett az 1956-os forradalom utáni egyházi megtorlásoknak.
627 Vértanúhaláláról: Császár–Soós, 2003. Kaposi György helyi ÁEH-megbízott szóbeli közlése szerint Brenner János meggyilkolásának oka a Nyugatra menekülők segítése volt.
628 Kováts (Kapiller) Ferenc (1932 – 1958) pálos szerzetes, vértanú pap. A Szombathelyi Egyházmegye papja, akit különös kegyetlenséggel megvertek és kínoztak az 1956-os forradalom utáni egyházi megtorlás részeként, majd halála előtt kiadták a börtönből. Szüleinél halt meg, Zalaegerszegen.
629 Kováts (Kapiller) Ferenc életútját és meghurcolását bemutatja: Kapiller, 2007.
630 Arató László szóbeli közlése.
125 III. 5. 3. A börtönből kiszabadult egyháziak visszaszállítása
A kádári egyházpolitika kiépítésének harmadik diktatórikus segítője a megfélemlítésből alkalmazott börtönbüntetés volt. A január 5-i kormánynyilatkozat új eleme a papság támadása, mondván, hogy a klérus az egyházat, hivatalát államellenes cselekedetekre használja fel, amit az állam megengedhetetlennek tart. E megállapítás folytatásaként szerepel a békepapi személyek tekintélyének helyreállítása, aminek alapján azt mondhatjuk, hogy a januárban megkezdődött bebörtönzéseknek kettős célja volt. Egyrészről megtisztítani a terepet azoktól a politikai okokból kellemetlen személyektől, akik a rendszer stabilitását veszélyeztették, másrészről pedig helyet készíteni a békepapoknak. A szakirodalom több helyütt az 1957. március 15-i és április 4-i ünnepekre való előkészületként említi a márciusi preventív őrizetbe vételt.631 Véleményünk szerint azonban ezek indoka nem csupán az ilyenkor és később is megszokott letartóztatási hullám volt, hanem az is, hogy úgy, mint január elején, a tavaszi hónapokban is befolyásolják azokat a tanácskozásokat, amelyek a börtönbe szállításokat követő napokban, hetekben a püspöki kar és az ÁEH között zajlottak.
Ezt bizonyítja Horváth János márciusi beszéde is: „Arra gondoltunk – megmondom őszintén, hónapokon keresztül –, hogy azokat a lelkészeket és egyházi személyeket, akiket az ellenforradalom kiszabadított a börtönökből, de még nem töltötték le a teljes büntetésüket, javasolni fogjuk, hogy amnesztiában részesüljenek a hátralévő büntetésük idejére. A kiéleződött helyzetben azonban ettől a javaslattól el kellett állnunk, és ez különösen akkor erősödött meg bennünk, amikor a püspöki kar képviselőivel folytatott tárgyaláson a veszprémi püspök oly határozottan és élesen ellenállt, és elzárkózott mindenféle megegyezési lehetőségtől.”632
A Mindszenty bíboros döntését továbbvivő megyéspüspöki rendelkezések és a püspökkari konferencia határozott véleménynyilvánítása után került ismét kényszerlakhelyre Kisberk Imre székesfehérvári segédpüspök.633 Hasonló ok magyarázta és Mindszenty József személyének teljes elszigetelését szolgálta helynökeinek, Witz Bélának és Szabó Imrének február 5-ei félreállítását,634 valamint a legveszélyesebbnek tartott jezsuita (például Pálos
631 Erre utal: Szántó, 1993, 133-142.
632 Grősz, 2011, 1957/100.
633 Grősz, 2011, 1957/46. és 167.
634 Vö. Horváth János ÁEH-elnök Szabó Imre püspökhöz címzett levelével, közli: Szántó, 1993, 132. Balogh István szerint Szabó Imre idegei annyira meggyengültek, hogy a lipótmezei kórházba kellett beszállítani, ahol egyedül ő látogatta. Az egykori államtitkár azt állítja, később ő informálta a püspököt arról, miként forduljon segítségért az ÁEH-hoz, hogy hugyagi száműzetését – ahol a plébános nem engedte beszélni még a hívekkel sem – megszüntessék, és visszakerüljön Esztergomba. Balogh I., 1960, 19.
126 Antal635) és ciszterci szerzetesek (például Endrédy Vendel) börtöneikbe való visszaszállítását.636 A zirci apátot és rendtársát, Hagyó-Kovács Gyulát637 végül Grősz József közbenjárása mentette meg az újabb megaláztatásoktól, miként több jezsuita pap kiszabadulása is az ő közvetítésének köszönhető.
III. 5. 4. Az esztergomi érsek helyzetére vonatkozó első hivatalos állampárti megnyilatkozások
Mindszenty bíboros helyzetét az állampárt végül nagyon későn rendezte. Grősz József az 1957. január 23-i konferencián még úgy nyilatkozott, nem tudni, mi lesz a sorsa, miként viszonyul hozzá a kormány. Igaz, azt is megjegyezte, a Nagy Imrével és társaival történtek után legfeljebb a kiszabadulásra, de a működésre semmiképpen sem számíthat.638 A bíboros ügyét az 1957. március 5-ei MSZMP Intézőbizottság tárgyalta,639 amikor is véglegesen kijelentették: Mindszenty József bűnös, és semmiféle funkciót nem tölthet be az ország területén. Horváth János ezt március 7-én kelt levelében közölte Grősz Józseffel, és ezzel párhuzamosan a többi püspökkel is.640 A nyilatkozat először tette egyértelművé a pártállam álláspontját. Egyben ez az a dokumentum, amely tételesen is felsorolja a prímás forradalom alatt elkövetett „bűneit”, vagyis ekkorra állt össze az újabb Mindszenty-ellenes koncepció.
Kádárék ebben elővették a Rákosi-retorikát, ismét megszületett a Mindszenty-egyház képe, amellyel az 1950-es megállapodásra hivatkozva a püspöki kart is szembe akarták állítani.
A megfélemlítést célzó főpapinternálások 1957-es végpontja Badalik Bertalan működési engedélyének visszavonása volt. A Domonkos-rendi püspököt Hejcére internálták.641 Badalik nemcsak Rákosi, hanem a Kádár-féle egyházpolitika számára is kellemetlen személyiség volt.
Nem támogatta Hamvas érseki és Brezanóczy püspöki kinevezését, a békepapok visszatérését, sőt, Miklós Imrével is szembeszállt. A kormány emiatt iktatta ki a püspöki kar tárgyalóbizottságából. E követelésnek Grősz először ellenállt, később azonban elfogadta.642 A forradalom után egyébként ez volt az első pont, amellyel kapcsolatban a püspöki kar elnökét
635 Pálos Antal (1914 – 2005) jezsuita szerzetes, 1954-től volt bebörtönözve.
636 Vö. 1957/126. sz. dokumentum és Őrfi, 1997, 35.
637 Hagyó-Kovács Gyula (1888 – 1960) ciszterci szerzetes. A rend vagyonkezelője, 1951-ben a Grősz-perben 13 évre ítélik, ahonnan 1956-ban szabadul, de 1957-ben néhány hónapra ismét letartóztatták.
638 Grősz, 2011, 1957/45.
639 MNL OL M–KS 288. f. 5. cs. 17. ő. e.
640 Somorjai–Zinner, 2008, 796.
641 Grősz, 2011, 1957/282.
642 Vö. Grősz, 2011, 1957/81. sz. dokumentum. A püspökkari tárgyalóbizottság végül – a kialakult kényszer hatására – Badalik Bertalan nélkül folytatta munkáját.
127 sikerült „megdolgozni”. Badalikot végül 1957. augusztus 15-én tartóztatták le, az egyházmegye irányítását pedig az állambiztonság által már „László” fedőnéven beszervezett, később pedig a békepapi mozgalomnak tág teret engedő Klempa Sándornak adatták át vele.643
III. 5. 5. A hitoktatás szabadságának akadályoztatása
A diktatórikus eszközök között végül a hitoktatás akadályozását kell megemlítenünk. A fakultatív hitoktatást mind az 1956. november 28-án, mind az 1957. január 5-én kiadott kormánynyilatkozat elismerte. Január 23-án viszont a budapesti iskolákban tüntetések voltak, amelyek alkalmat szolgáltattak arra, hogy felszámolják azt a riadalmat, amit a hitoktatásra jelentkezettek száma okozott: „Népünk az elmúlt hónapban megnyilatkozott: a szülők a Rákosi-féle nyomás alól felszabadulva az egész országban majdnem 100%-ban a hitoktatás mellett foglalnak állást” – írja Grősz József egyik feljegyzésében.644 Kádár János pedig a következőket mondta: „»ezt a helyes elvet (fakultatív hitoktatás) manapság sok helyütt furcsán alkalmazzák: a szülőket meg sem kérdezik, a gyermekeket lelki terrorral kényszerítik jelentkezésre. Sok helyütt feltűnnek az egykori szerzetesek, levitézlett oktatók, s néhány helyen szinte üldözik azokat, akik nem jelentkeznek vallásoktatásra… az ellenforradalom először férfiakat vitt harcba, később a nőket akarta megszerezni, ma már a gyermekekre fanyalodik, s tapasztaljuk, hogy nem egy hitoktató, köztük számos új keletű hitoktató hihetetlenül szégyenletes és szemérmetlen lélekmérgezést űz a gyermekek körében.« Népszabadság, jan.
31.”645 A párt ennek megakadályozására sajtókampányba kezdett, amelynek fő pontja annak terjesztése volt, hogy a gyerekeket erőszakkal kényszerítik a hittanra, és meghurcolják azokat, akik kimaradnak belőle. A plébániáknak el kellett bocsátaniuk újonnan felvett, de állami engedéllyel rendelkező hitoktatóikat, a pedagógusoknak pedig tilos volt hittant tanítaniuk vagy kántori állást ellátniuk. Az állam jól tudta, hogy a püspöki kar Hamvas köré csoportosuló tagjai számára is kikezdhetetlen alap a hitoktatás biztosítása, amiért mindent megtesznek. Ezért ez a kérdés mindig olyan alkupont volt, amelynek könnyítésével vagy szűkítésével egy-egy állami óhaj végrehajtását is ki lehetett kényszeríteni.
643 Grősz, 2011, 1957/282. és Soós Viktor Attila tanulmánya, forrásközlése: Soós, 2005, Soós, 2007a, Soós, 2007b.
644 Grősz, 2011, 1957/58.
645 Grősz, 2011, 1957/58.
128 1957-ben a hitoktatás keretét még az 1950-es egyezményben szereplőnél is szűkebbre vonták. „A végrehajtási utasítás a hitoktatókat kötelezi, hogy a be nem írt tanulókat a hittanórákról kiküldjék. Ez ellenkezik a lelkiismereti szabadsággal és az állammal kötött megegyezéssel. Az 1950. október 18-i paritásos bizottsági ülésen ugyanis a következő határozatot hoztuk: »A hitoktató nem kötelezhető arra, hogy a hitoktatásra be nem jelentkezett gyermekeket az órákról kiküldje. Erre vonatkozólag a VKM az igazgatóknak a megfelelő utasítást kiadja.«”646
Emellett meg kell említenünk a sajtószabadság teljes megvonását, mint a nyomásgyakorlás eszközét, amely csak 1957 tavaszára enyhült. Az Új Ember 1956. november 4-e, a Vigilia október óta nem jelent meg, a kiadóhivatalokban pedig házkutatást tartottak.647 Mindez annak ellenére történt, hogy a szerkesztőségek államilag befolyásolt és ellenőrzött irányítás alatt álltak. 1957. március 1-jén az egyházpolitikai rendelkezés még nem javasolta a két sajtóorgánum megjelenését, május 10-én azonban már elérkezettnek látták az időt, hogy az Új Ember 50.000, a Vigilia 6.000 példányban, a Magyar Kurír pedig napi egy oldalon megjelenjen.648 Érdekes, hogy a párthatározatok a Katolikus Szó helyzetéről nem tartalmaznak utasítást, Pataky Kornél jelentéséből azonban tudjuk, hogy 1957 májusában az Új Ember és a Vigilia újraindulásának feltétele a békepapi újság párhuzamos megjelenése volt. Ez a kérdéskör ismét azok közé tartozott, amelyek az egyház és állam közötti kicsinyes harcok területére szorultak az 1956 és 1989 közötti időszakban.
III. 6. AZ EGYHÁZKORMÁNYZAT MEGTISZTÍTÁSA ÉS MEGBÉNÍTÁSA
III. 6. 1. A megyéspüspök és a Szentszék lépései a szabad egyházkormányzat helyreállítására
1951-ben az állam az egyházügyi megbízottak kitelepítésével párhuzamosan azokból az emberekből szervezte meg az egyházi közigazgatás irányítását, akikben feltétlenül megbízott.
Az ordináriusoknak legközelebbi munkatársaik szabad kiválasztásáról kellett lemondaniuk ekkor, és kénytelenek voltak a legtöbbször idegen egyházmegyékből érkező békepapokkal betölteni ezeket a hivatalokat. Ez a módszer folytatódott, amikor a jelentősebb plébánosi
646 Grősz, 2011,1957/136.
647 Vö. Grősz, 2011, 1957/44.
648 Vö. MNL OL XIX–A–21–a–K–123–6–1957.
129 kinevezésekkor, valamint az államnak, illetve a békepapi vezetőknek ellenszenves lelkipásztorok elmozdításakor a megyéspüspököknek jóvá kellett hagyniuk azokat a helyezéseket, amelyeket az ÁEH írt elő. Ezek az igénylisták nemegyszer az egyházkormányzat új munkatársainak javaslatára születtek meg. A belügyi összesítés szerint 1956-ban, a forradalom előtt a hatszáz jelentősebb egyházi hivatalból kétszázhatvanat foglalt el a diktatúra számára (is) megfelelő személy.649 Éppen ezért a püspökök a tényleges jogrend helyreállításának tekintették a békepapi mozgalomhoz tartozó, rájuk erőszakolt hivatalnokok felmentését, és korábbi, ugyancsak kényszer hatására eltávolított egyházkormányzati munkatársaik visszahívását. Az ordináriusok a forradalom ideje alatt ezt tartották a legfontosabb feladatuknak. Ehhez a későbbi hónapokban bátorítást adott nekik az ÁEH novemberi visszavonulása, az új egyházpolitikai irányvonal híre. Az állam ellenőrző szerepének bénultsága miatt a folyamat még 1957-ben is zajlott. „A teljes bizonytalanság és perspektívanélküliség láttára a katolikus püspöki kar november 4-e után megkezdte a haladó gondolkodású papok likvidálását. Az ÁEH néhány erőtlen lépése eredménytelen volt ennek megállítására, annál is inkább, mivel a kat[olikus] papok békebizottságának tevékenységét maga az ÁEH állította le az ellenforradalom leverése után. Így az ÁEH kezében nem volt meg az a fegyver, ami az egyház egységét megbontotta, és ami Damoklész kardjaként lebeghetett volna az ellenálló püspöki kar feje felett a tárgyalások során.”650
1956 nyarától a belügyi összesítések szerint – amelyek eltérő kétféle számítást rögzítenek – ötvenhét, illetve harminckilenc651 békepap eltávolítására került sor. Ők alkották az elbocsátottak első csoportját. Érdemes megjegyezni, hogy a békepapok közül többen voltak olyanok, akik nemcsak elfogadták felmentésüket (például Kiss Cecil652), hanem később sem vállaltak új, az állam által felajánlott hivatalokat. A személycserékre az egyházügyi megbízottak távozása után került sor. Érdekes azonban felfigyelni arra, hogy az ekkor bekerülő új aulisták vagy rehabilitált személyek jelentős része a hetvenes évek közepétől püspöki kinevezést kapott.653
649 Az erre vonatkozó belügyminisztériumi feljegyzések összesítéséről lásd Kálmán, 2007a, 213.
650 ÁBTL 3. 1. 5. O–13405/2. 262. Az elemző itt nyilván az 1950-es megállapodásra gondolhatott, amelynek nem lényegtelen előzménye az első, augusztus 1-jei békepapi gyűlés. Továbbá az a tapasztalat, amelyben az egyezményt követő évek során volt részük a megyéspüspököknek, tudniillik, hogy intézkedéseik végrehajtásának legnagyobb akadályai a békepapok voltak.
651 Kálmán, 2007a, 213.
652 Kiss Cecil a Váci Egyházmegyéből került Kalocsára irodaigazgatónak. Grősz József 1956-ban elbocsátotta, és így visszakerült saját egyházmegyéjébe, ahol a kecskeméti Szent Miklós-templom vezetője lett.
653 Az első Lékai László, majd nyilván ő „vitte magával”saját helyzet- és kortársait: Szakos Gyulát, Póka Györgyöt, Rosta Ferencet, Belon Gellértet.
130 Kisberk Imre segédpüspök a forradalom napjaiban Dunabogdányból térhetett vissza Székesfehérvárra. 1957. január 23-án a betegeskedő Shvoy Lajost ő képviselte a konferencián, 25-én azonban, amikor megérkezett Székesfehérvárra, a pályaudvarról egyenesen a rendőrségre vitték. Közölték vele, hogy egy órán belül el kell hagynia a várost, és két évre kitiltották Székesfehérvárról, illetve Fejér megyéből. A segédpüspök tartózkodási helyéül ismét Dunabogdányt jelölték ki. Ezzel párhuzamosan pedig megérkezett az új egyházügyi megbízott, és elkezdődött a harc Potyondy Imre654 egykori püspöki helynök és Mórász Pál irodaigazgató visszahelyezéséért.655
A felfüggesztettek második csoportjához azok a békepapok tartoztak, akiket 1956 novemberében Mindszenty József utasított ki Budapestről. Ezek az emberek az egyházpolitika irányítóinak közvetlen munkatársai és tanácsadói voltak (Beresztóczy Miklós, Horváth Richárd), így kiküszöbölésük súlyos politikai veszteséget jelentett a diktatúra számára. A Mindszenty és más ordináriusok által felfüggesztett békepapok ebben a helyzetben is az ÁEH oltalmát kérték, de maga a hivatal intette engedelmességre őket. Grősz Horváth János kalocsai látogatása után a következőket írta: „A hivatal megteheti, hogy nem veszi tudomásul a dolgot, de a papoknak tudomásul kell venniök, és engedelmeskedniök kell. Azt felelték, hogy nem is tanácsolták a náluk jelentkező néhány embernek, hogy ne engedelmeskedjenek, mert tudják, hogy esetleges engedetlenségükkel egyházi büntetést vonnának magukra.”656 Az ÁEH elnöke ugyanakkor kiemelte, hogy az október 23-i állapotokat tartja legálisnak, de ekkor még nem zárkózott el a kedvező rendezés lehetőségétől és a disponálási jogkör szabadabbá tételétől.
Ezen a területen azonban gyökeres változást jelentett az esztergomi és a fehérvári egyházmegyékre kirótt 1956. december 29-i kongruamegvonás, amelynek okát az önkényes helyezésekben jelölte meg az állam. A helyzetet tovább fokozta az az 1957. január 5-i nyilatkozat, amellyel a diktatúra a politikai okok miatt elmozdított papokat vette oltalmába.
A Szentszék feltehetőleg érzékelte a visszarendeződést, ezért a legsúlyosabb esetek megoldását kivette a püspöki kar kezéből, és saját jogköre alá vonta. Ennek értelmében a Vatikán Horváth Richárdot az egyházi hatalommal való szembeszállásáért kiközösítette.
Azokat pedig, akiket kényszer hatására neveztek ki, és ezért az ordinárius elmozdította vagy felfüggesztette őket, felszólította, hogy hivatalukról mondjanak le, és térjenek vissza származási egyházmegyéjükbe. Továbbá mindannyiukat alkalmatlannak mondta a jelentősebb
654 Potyondy Imre (1885 – 1978) székesfehérvári egyházmegyés pap. 1943-tól volt vikárius, a forradalom idején lemondott e tisztéről. 1957-1971 között ismét ezt a tisztséget töltötte be, 1957-től 11 éven át a Központi Szeminárium rektora.
655 Vö. Grősz, 2011, 1957/44.
656 Vö. Grősz, 2011, 1956/258.
131 egyházi hivatalok viselésére, és azok betöltését római engedélyhez kötötte. A Vatikán megtiltotta, hogy az ordináriusok jelentősebb plébániákra helyezzék őket, az ellenszegülőket pedig azonnali kiközösítéssel sújtotta. Egy másik dekrétum név szerint felsorolta azokat,
131 egyházi hivatalok viselésére, és azok betöltését római engedélyhez kötötte. A Vatikán megtiltotta, hogy az ordináriusok jelentősebb plébániákra helyezzék őket, az ellenszegülőket pedig azonnali kiközösítéssel sújtotta. Egy másik dekrétum név szerint felsorolta azokat,