FEJEZET Isten semmiből teremtett

Honnét lett azonban olyan valamivé, hogy magára tudta szedni ezeket a látható és rendezett formákat? Honnan, hacsak nem tőled, Uram, akitől minden van, ami bármi módon van? Minél távolabb esik azonban valami tőled, - persze nem hely szerint! - annál kevésbé hasonlít hozzád. Te tehát Uram, ki sem mivoltodban, sem módban sehol, soha nem változol, hanem Mindenható, örökugyanaz, háromszor szent Urunk Istenünk vagy, kezdetben, amely tőled van, az Örök-Bölcsesség-Igében, aki lényegedből született, semmiből teremtettél valamit.

Az eget és földet ugyanis nem önmagadból alakítottad; mert akkor Egyszülötteddel s általa veled is egyenlő volna rendben, hogy veled egy legyen az, ami nem belőled való. Rajtad kívül viszont oh Szentháromság-Egy-Istenem, rajtad kívül semmi sem volt, amiből teremthetted volna. Semmiből teremtetted tehát az eget és földet, az egyik nagy, a másik kicsi; teremtetted, mert mindenható és jó vagy, megteremthetsz minden jót, a nagy eget is, a kis földet is! Csak magad voltál. Más nem volt, másból nem alkothattad ezt a két dolgot, az eget, amely meg-közelít téged, és a földet, amely alig több, mint a semmi. Az egyiket, hogy fölötte trónolj, a másikat, hogy alatta már semmi se következzék!

VII. FEJEZET

Semmiből lett az ősanyag, az ősanyagból az egész világ.

Az „egek ege” Uram, a tied. A föld pedig, amelyet az emberek fiainak mint látható és kézzel-fogható valóságot átadtál, nem olyan volt akkor, mint aminőnek most látjuk és tapasztaljuk.

Puszta és üres volt; örvény volt; nem derült föléje világosság, vagy inkább „sötétség vala a mélység színén”, nagyobb sötétség, mint az örvény belsejében szokott lenni. A látható vizek örvényében ugyanis, még a legmélyebb részekben is van valamiféle, annak a helyzetnek megfelelő világosság, amelyet csak az ott élő halak és csúszómászók érzékelnek; az a káosz ellenben még kialakulatlan ősanyag mivoltánál fogva majdnem semmi volt. Mindenesetre megvolt, mert alkalmas volt arra, hogy kialakuljon.

A világot, Uram, e kialakulatlan anyagból készítetted. Megteremtetted az anyagot semmiből majdnem-semminek, hogy nagyszerű művet alkoss belőle, amely előtt bámulva áll az emberek fiainak nemzetsége.

VIII. FEJEZET

A mennyország előbb lett, mint ez a változandó világmindenség.

Mely igen csudálatos, Uram, ez az anyagvilágunkhoz tartozó mennyboltozat!

Megvolt már a világosság, mikor a második napon ezt az erősséget a vizek és vizek közé parancsoló „legyen” szavaddal odateremtetted. Meglett, és ezen erősséget égnek nevezted, de a mi földünk és tengerünk egének, amelyeket az idők kezdete előtt megteremtett formátlan ősanyagból a harmadik napon választottál szét azzal, hogy érzékelhető alakot adtál nekik.

Teremtettél már mennyet a napok kezdete előtt, de a mi egünk egét; mert „kezdetben terem-tetted a mennyet és földet”, a másik teremtett lény pedig a föld, a formátlan ősanyag volt,

„láthatatlan (üres) volt ugyanis és kialakítatlan (puszta), és sötétség vala a mélység színén”.

E puszta és üres ősanyagból, e kialakítatlanságból, e majdnem-semmiből teremtetted e temérdek mindenséget, amelynek tömegéből áll, illetőleg nem áll ez a folyton változó világ. A világhoz nyilván hozzátartozik a változandóság, ez viszont alapja az idő ismeretének és számításának. Maga az idő ugyanis azon változások által keletkezik, amelyeken a dolgok keresztülmennek; a formák folyton hajszolják és váltogatják egymást, csak ősanyaguk ugyanaz, a már említett „puszta föld”.

IX. FEJEZET

Sem a mennyország, sem az ősanyag megteremtése nem időben történt.

Oka van annak, hogy szolgádnak Mózesnek oktatója, a Lélek, nem ejt szót sem időről, sem napról, mikor azt említi, hogy kezdetben teremtetted a mennyet és a földet.

Kezdetbeli teremtményed ugyanis, az „egek ege” (a mennyország) valami szellemi teremt-mény; semmiképpen sem örök-egyidős a te Három-egy-mivoltoddal, de részese örök életed-nek. Téged szemlél s e boldog látás gyönyörűsége igen megakasztja változandóságát; mióta csak létrehoztad zavartalanul beléd kapcsolódik s magasan fölötte áll az idők minden maradhatatlan viszontagságának.

Az az alaktalan valami, a „puszta és üres föld” (az ősanyag) szintén nem tartozott bele az idők rendjébe. Ahol ugyanis nincs alak és nincs elrendeződés, ott nem esik, nem múlik semmi; s ahol ez nem történik, ott nincs nap, és nincs időrendi változás.

X. FEJEZET

Istenhez esedezik megvilágosításért.

Kérlek, Igazság, én lelkem világossága, kérlek, ne engedd, hogy sötétségem hangja szóljon hozzám! Múló dolgok közé hanyatlottam, sötétség rabja lettem, de onnan is, onnan is szerette-lek! Eltévedtem, de rád emlékeztem! Hallottam hívogató hangodat mögöttem, hogy térjek meg hozzád, de csak alig-alig hallottam meg szívem kegyetlen viharában. Most, Uram, most pihegve és vágyakozva visszatérek forrásodhoz. Senki többé utamba ne álljon: abból a

Te szólj hozzám, Uram; te légy tanítómesterem. Hiszek szent könyveidnek, de jaj, igen mélytitkúak az igék Írásodban.

XI. FEJEZET

Egynémely biztos igazságok megállapítása.

1. Erős igéd, Uram, beleharsogta már lelkem fülébe, hogy te örökkévaló vagy, „kinek egyedül vagyon halhatatlansága” (Tim 6,16); benned ugyanis nem esik változás sem alak, sem mozgás szerint, s akaratod sem igazodik időnkint egy vagy más irányba. Az az akarat, amely egyszer ilyen, másszor olyan, nem is lehet halhatatlan.

Ezt világosan látom színed előtt, Uram, s kérlek, engedd, hogy mindig világosabban lássam s józan-okosan meg is maradjak ezen értésben szárnyaid védelme alatt.

Erős igéd azt is belemondta lelkem fülébe, hogy minden természet és minden önálló lényeg (szubsztancia) ami csak van rajtad kívül, a te alkotásod; csak az nincs tőled, ami nincs, továbbá a teremtett akaratoknak olyan törekvése, amely tőled, a Legfőbbtől, elfordul és azok-ba kapcsolódik, amik kevesebbek, mint te; - az ilyen akarás ugyanis vétek és bűn. Megmond-tad azt is, hogy senki, sem nagy, sem kicsi, bűnnel neked nem árthat, sem világkormányzó rendedet meg nem zavarhatja.

Világosan látom ezt színed előtt, Uram; kérlek, engedd, hogy mindig világosabban lássam s józan-okosan meg is maradjak ezen értésben szárnyaid védelme alatt.

2. Továbbá azt is megértette erős igédből az én lelkem, hogy még az a teremtmény sem egy-örök teveled, amelyiknek akarata egyedül te vagy. Ezek beléjük egy-örökölt tisztaságuk alapján veled töltekeznek és változandóság soha sehol ki nem ütközik rajtuk. Te vagy jelenük.

Minden érzésük beléd kapcsolódik; nincs eljövendő várnivalójuk, nincs a múltba áttennivaló emlékezésük. Nem változnak s idők forgása őket semerre sem hajlítja.

Oh, mily boldog minden ilyen teremtmény, hogy részese lehet boldogságodnak; mily boldog, hogy te vagy örök lakója és ragyogó fényessége!

Valóban úgy véltem, hogy semmit igazabban „egek egének”, az úr otthonának nem nevezhet-nék, mint azon lakóházadat, amelyben az égiek boldogságodban gyönyörködnek anélkül, hogy az elszakadásnak csak a gondolata is kisebbítené örömüket; - azon tiszta lelket, akit nagy, szent egyetértés fűz az örök békesség nyugalmában a boldog szellemekhez, égi városod polgáraihoz a mennyei honban, túl e földi egeken!

Ha pedig valamely léleknek hosszú immár a földi zarándoklás; ha szomjúhozik utánad, ha

„könnyhullatás lett a kenyere, mert folyton azt mondják neki: hol vagyon a te istened?” (Zsolt 41,3-4), - már csak azt az egyet kéri és keresi, hogy házadban lakhassék, - az a lélek értsen mindezekből! Nem te vagy-e igazi élete? S napjaid nem örökkévalók-e, épp úgy, mint éveid, amelyek ugyan meg nem fogyatkoznak, mert örökké ugyanaz maradsz?

3. Értse meg a lélek, ha tudja, milyen szörnyű magasan áll örök mivoltod az idők felett, ha már lakásod is, amely soha vándor nem volt, nem veled-egy-örök ugyan, de mivel szakadat-lanul és fogyatkozás nélkül hozzád kapcsolódik, az is fölötte áll az idők minden változásának.

Ezt is világosan látom színed előtt, Uram; kérlek, engedd, hogy még világosabban lássam s józan-okosan meg is maradjak ezen értésben szárnyaid védelme alatt.

Nem értem azonban, miféle alaktalan hordozója van ama temérdek változásnak, amelyen a teremtés legkülső és legalsó rendjének tárgyai keresztülmennek. S ki más állítja, ha nem az olyan ember, aki a képzelet zabolátlan paripáján portyáz esze sivatagjain, ki más állítja, hogy a tárgyakból egyedül a formátlan ősanyag marad, ha minden formától megfosztjuk és egészen kipőrézzük őket; - s hogy ezen ősanyag a dolgok összes el- és átváltozásának hordozója, az idők különbözőségének is fundamentoma? Ez egyszerűen lehetetlen! Mert mozgásváltozás nélkül nincs idő, viszont nincs ott változás, ahol a változás alapja, a forma hiányzik!

XII. FEJEZET

A teremtés két dolgáról, amelyek nem tartoztak bele az idők rendjébe.

Megfontoltam ezeket Istenem, és amennyire értenem adtad, amennyire indítottál, hogy kopog-tassak, s amennyire ajtót nyitottál zörgetésemre, - kettőt találtam, amelyek, ámbár egyikük sem egy-örök teveled, nem tartoznak bele az idők rendjébe.

Az egyiket olyanná alkottad, hogy látásod csökkenetlen birtokában és minden változásbeli szünet nélkül része legyen az örökkévalóságban és változatlanságban. Mert természeténél fogva változandó ugyan, de tényleg soha változás nem esik rajta. A másik annyira formátlan volt, hogy lehetetlen volt benne az egyik alakból a másikba való, akár átmeneti, akár állandó átváltozás, következőleg nem volt semmije, aminek révén az idő rendjébe tartozhatott volna.

Nem hagytad azonban meg e formátlan mivoltában, mert napok és idők előtt: kezdetben eget és földet teremtettél; - ez az a kettő, amiről előbb beszéltem.

„A föld pedig puszta és üres vala és sötétség vala a mélység színén.” E szavak az alaktalans-ágot jelzik, hogy fokról fokra azok is érteni kezdjenek, akik a forma teljes hiányát nem tudják úgy elgondolni, hogy azért a hiányzó forma hordozója ne legyen egészen semmi. A „puszta és üres” ősanyagból lett ez a másik ég és a föld, immár formás és rendezett állapotban; továbbá az ékes vizek és minden egyéb, amikről, mint időbeli alkotásokról a világ ősberendezése során említés esik; ezek olyanok, hogy a mozgások és formák rendszeres változása okán az idők mozgékonyságának is fundamentumai lettek.

XIII. FEJEZET

Kezdetben teremté Isten a mennyországot és az ősanyagot.

Így értem eddig, Istenem azt, amit Írásod a következő szavakkal ad fülembe: „kezdetben teremté Isten a mennyet és földet. A föld pedig puszta és üres vala és sötétség vala a mélység színén”. - Így értem, ha nem beszél is arról, hányadik napon végezted e munkát. Az „egek ege” (Zsolt 113,16 [24]) kifejezésre való tekintettel a mennyet én szellemi égnek tartom, amelyben a megismerés nem „rész szerint”, nem „tükör által és homályban” (1Kor 13,12) történik, hanem egyenlő a teljesen megvilágosított: a színről színre való látással. Nem hullámzik egyszer erre, egyszer arra; hanem, amint említettem, egyszerre és együtt való látás, időbeli változás nélkül.

Másodszor, mivel a „puszta és üres” föld szintén nem tartozott bele semmiféle időrendbe, - az

kettőt tekintve, ti. az ős-alkotást, az „egek egét”, és az ős-anyagot, az alakítatlan, „puszta és üres” földet, megértem, miért mondja Írásod anélkül, hogy időt említene: „kezdetben teremté Isten a mennyet és földet”, - s mindjárt utána meg is magyarázza, miféle földet gondol. Az a körülmény pedig, hogy a firmamentum, vagyis égboltozat teremtését a második napra teszi, eléggé megmagyarázza, miféle menny az, amelyről az első versben időrendi vonatkozás nélkül szó esik.

XIV. FEJEZET