FEJEZET

Megmutatja, hogyan találja meg az emberi értelem Istent.

1. Meglepett, hogy téged szerettelek már, s nem valami agyrémet helyetted s mégis nem voltam kitartó melletted. Alighogy szépséged odavonzott hozzád, máris leszakadtam onnét s terhem miatt fájó szívvel ide visszahanyatlottam.

Ez a teher szokássá fajult érzékiségem volt.

Emlékezeted így is megmaradt velem; immár biztosan tudtam, hogy van kihez ragaszkodnom, de azt is, hogy még nem tudok állhatatosan melletted maradni, mert „a test, amely romlandó, elnehezíti a lelket és a földi lakás lenyomja a sokat gondolkodó elmét” (Bölcs 9,15). Abban is

bizonyos voltam, hogy „ami benned láthatatlan, úgymint örökkévaló erőd és istenséged, a világ teremtésétől fogva munkáidból megérthető” (Róm 1,20).

Mikor az iránt érdeklődtem, honnan tudom én akár a földi tárgyakat akár az égitesteket szépségük felől megítélni, s minek erejében tudom olyan kereken megmondani a változékony dolgokról: ezt így kellene, azt meg nem így, - mikor tehát ítélőképességem eredetét kerestem, azt találtam, hogy ingatag értelmem fölött ott van az örök és változatlan Igazság.

2. Megpróbáltam tehát fokról fokra fölfelé tapogatódzni. Először a testtől, a test útján érző lélekhez, innen a lélek saját belső tehetségéhez, amelynek a test érzékei a külső világról jelentést adnak. Eddig a fokig terjed az állatok képessége. Innen megint följebb mentem az értelmi tehetséghez, amely az érzékek útján összehordott anyagból ítéletet alkot.

Értelmem azután, tapasztalásból ismerve saját változandóságát, nekifogott a legnagyobb értelmi munkának.

Elvonatkozott minden megszokott felfogástól, otthagyta összes egymással ellenkező képzelő-déseit s kereste, micsoda fényforrásból kapja világosságát, amikor teljes bizonyossággal állítja, hogy a változatlan több, mint a változandó? Honnét van egyáltalán fogalma a változat-lanról? Kell fogalmának lenni róla, egyébként nem helyezhetné olyan biztosan a változandó elé! Ezen az úton jutott el ahhoz, amit a remegő lélek csak egy pillanatig szemlélhet.

Ekkor értette ki lelkem láthatatlan mivoltodat, Uram, a teremtett világból, de értelmemet nem tudtam sokáig e magasságokban tartani; erőtlenül visszahanyatlottam onnan, vissza a hétköz-napi gondolataimhoz. Csak az emlékezést hoztam ide magammal, tele szeretettel és vágya-kozással amaz eledel után, amelynek illatát éreztem, de még nem részesedhettem belőle.

XVIII. FEJEZET Krisztus a mi lelkünk üdvössége.

Utat-módot kerestem, hogyan juthatnék hozzá azon erőhöz, amellyel alkalmasan élvezhet-nélek.

Nem találtam, míg csak örökké és mindenek fölött áldott Istenünkkel, az Istenemberrel, Jézus Krisztussal nem egyesültem, a nagy közbenjáróval Isten és az emberek között. Vele, kinek hívogató igéje ez: „én vagyok az út, igazság és az élet!” Vele „aki testté lőn”, s így az örök eledelt gyengeségünkhöz alkalmazta, mert egyébként nem tudtuk volna elviselni: gyermek-voltunkhoz mért tej lett a világteremtő Bölcsesség.

Még nem voltam elég alázatos arra, hogy Uramat, alázatos Istenemet magamnál tarthassam, s még nem tudtam, mire tanít minket az ő gyengesége. Igéd ugyanis Örök Igazság, végtelen magasságban trónol angyalteremtményeid fölött s magához emel oda mindeneket, akik hívei akarnak lenni; itt lent minálunk pedig sármivoltunkról szerzett magának szerény kis hajlékot, hogy akiket híveinek kiválasztott, saját példájával nagyra tartásuk polcáról leszállítsa, s a gőgből kigyógyítva, szeretettel feltáplálva saját körébe vonja őket. Hogy nagy magabízásuk túlságba ne vigye őket, hanem tanuljanak megalázkodni a lábaiknál heverő isteni gyermek példáján.

Ő erőtlen lett; mert felvette gyarló embervoltunkat, hogy tehetetlenségünkben lábaihoz boruljunk, s várjuk, míg felkel s felemel bennünket.

XIX. FEJEZET

Nem volt tisztában az Ige megtestesülésével.

1. Én azonban akkor még egészen másként gondolkodtam Uramról Krisztusomról. Páratlan jellemű, igen bölcs férfiúnak tartottam, semmi másnak. Szűztől való csudálatos születését, meg nagy tanító tekintéllyel felruházását érdekünkben történt isteni intézkedésnek tartottam, hogy példában lássuk, hogyan kell az örök élet kedvéért földi javakról lemondani. De nem is sejtettem, mi titkok rejlenek amögött, hogy „az Ige testté lőn”.

A Szentírás feljegyzéseiből, hogy ti. evett és ivott, aludt, járt, örömet, szomorúságot érzett s az emberekkel érintkezett, csak annyit értettem ki, hogy nem egyszerűen csak emberi testtel, hanem az egész lelkes, értelmes emberi természettel egyesült. Mindenki érti ezt, akinek fogalma van örök Igéd változatlanságáról.

Valamennyire ezzel én is tisztában voltam s e ponton nem is volt semmi kétségem. Mert a test tagjait az akarat indítása szerint mozgatni vagy pihentetni, hol egy, hol más érzelemben elfogódni, egyszer bölcs véleményt nyilvánítani, máskor hallgatni, ezek mind a lelki és értelmi állapot folytonos változásainak csalhatatlan bizonyságai. S lehetetlen, hogy tévesen írta volna meg róla mindezt az Evangélium, mert akkor minden másban is a hazugság gyanúja fenye-getné, s ama könyvek az emberiségnek többé semmi hitbéli támasztékot nem adhatnának.

2. Mivel tehát egy szálig igaz az Evangélium minden jelentése, beláttam, hogy Krisztusban az egész emberi természet megvan, nemcsak a test, esetleg csak az érzéki képességekkel együtt, hanem (a testből és értő lélekből álló) egész ember. S úgy vélekedtem, hogy Krisztus Urunk ember-voltát (mint embert) nem állítja minden más ember fölé, hogy az Örök Igazsággal egy személyben egyesült, hanem emberi természetének kiváló nemessége és bölcsességben tökéletesebb részessége.

Alypius véleménye szerint a katolikusok úgy hitték a Fiúisten megtestesülését, hogy Krisztus-ban csak Isten és az emberi szervezet van, emberi lélek nincs, sem emberi értelmet nem fogad el benne tanításuk. S mivel másrészt bölcsen tudta, hogy azok, amiket az Írás emlékezet okáért följegyzett (az Úr Jézusról), csak eleven és értelmes teremtmény cselekedetei lehettek, meglehetősen húzódozott a katolikus hittől. Nagy örömmel simult azonban bele, mikor értesült, hogy az a nézet az Apollinaris-féle heretikusok tévedése.

Megvallom, hogy én csak későbben igazodtam el, mi különbség van az Ige megtestesülése értésében a katolikus igazság és Photinus tévedése között. Mert rendesen úgy van, hogy az újítók tagadása teszi még világosabbá Egyházad felfogását és az üdvösség tanításának tartalmát. „Mert szükség meghasonlásoknak is lenni, hogy akik állhatatosak, nyilvánosak legyenek a gyengék előtt” (1Kor 9,19).

XX. FEJEZET

A bölcselők írásaiban megokosodott, de jobb nem lett.

1. A Platón-féle bölcsészeti iskola könyveinek hatása alatt később már az anyagi világon felül kerestem az igazságot s értelmem teremtményeidben meg is találta rejtett mivoltod nyomait, de itt megakadva csak sejteni tudtam, mi mindennek látásától rekeszt el engem lelkem sötétsége.

Abban bizonyos voltam, hogy Isten van s hogy végtelen; de nincs kiterjedése a véges vagy végtelen űrben; hogy az ő létezése a legigazibb valóság, mert örökugyanaz s nem változik sem rész, sem mozgás szerint, s mert minden őbelőle van, aminek legerősebb bizonysága az, hogy a mindenség van.

Mondom, bizonyos voltam ezekben, de jaj igen gyarló voltam még s nem tudtalak élvezni.

Járt a szám, mintha a dolgok mélyeire láttam volna, pedig ha meg nem keresem a hozzád vezető utat Megváltó Krisztusunkban, bizony tönkrementem volna. Mert tele voltam még bűneim nyomorúságával, de azért kiütközött rajtam az igyekezet, hogy tudóst lássanak bennem; nem bűneimet gyászoltam, hanem a tudás gőgje feszegetett.

2. Hol volt bennem az a szeretet, amely az alázatosság fundamentomára, az Úr Jézus Krisztusra épít? Hogyan taníthattak volna rá engem a bölcselők írásai?

Azt hiszem, azért botlottam bele akaratod szerint ezekbe még Szentírásod tanulmányozása előtt, hogy emlékezetemben megmaradjon, milyen nagy hatást tettek rám, s később, Szent-írásodtól immár lehiggadtan s gyógyító kezed nyomán beheggedt sebekkel, világos különb-séget tehessek, mennyire más sejteni az irányt, de nem tudni az utat, - mint maga az ösvény, amely nemcsak mutatja a hazát, hanem el is vezet bele örök lakásra.

Ha úgy történt volna, hogy először Szent Könyveidből megokosodom, s hozzájuk szokván édességedet megízlelem, s csak azután akadok amaz írásokra, meglehet, hogy leingatnak a jámborság alapjáról, vagy, ha esetleg meg is maradok szerzett üdvös meggyőződésemben, talán az a gyanúm marad, hogy ugyanazt egyedül ama könyvek tanulmányozása révén is meg lehetne szerezni!