Tizedik könyv
XXXV. FEJEZET A kíváncsiság kísértései
hogy észre sem veszem, mert véletlenül buktam el; néha meg fájdalmas a mentés, mert immár ragaszkodni kezdtem hozzájuk.
XXXV. FEJEZET
Sok mindent tövig nyestem már, sok mindent kivetettem szívemből, ahogyan tennem adtad, üdvösségem Istene, de mikor szakadatlanul temérdek ilyenfajta dolog zúgja körül minden oldalról életemet, hogyan mondhatnám bátorságosan, hogy hiábavaló megnézés és ostoba kíváncsiság okából soha semmi ilyenre rá nem felejtkezem?
Igaz, a színház nem vonz már. A csillagok állásával nem törődöm; soha eszembe sem jutott a halottak lelkét tanácsba idézni; utálok mindenféle istentelen bűbájosságot.
Mennyi fortélyos sugdosással ösztökél azonban a gonosz, hogy jelet kérjek tőled! Tőled, Uram és Istenem, kivel szemben alázatos és egyenes szívű szolgálat a kötelességem! Kirá-lyunkra, az úr Jézusra, s örök hazánkra, tiszta, egyszerű Jeruzsálemedre kérlek, Uram; hogy amint most távol van tőlem az ilyen hajlandóság, azonképpen maradjon is mindig távol, sőt még messzebb tőlem!
Mikor valakinek javáért kérlek, más a szándékom, és célom is igen különbözik a gonosz akara-tától; cselekedjél Uram, ilyenkor tetszésed szerint, nekem pedig add, hogy szívesen kövesselek.
Meg tudná-e azonban valaki szám szerint mondani, mennyi haszontalan apróság izgatja kíváncsiságunkat, s hányszor megbotlunk mindennap? Hányszor megesik, hogy hígvelejű fecsegőket meghallgatunk, eleinte elnézésből, hogy meg ne sértsük a tökéletleneket, utóbb meg már nagy szívesen lessük szavaikat?
4. Ha a cirkuszban azt adják elő, hogyan üldözi a kutya a nyulat, oda sem megyek megnézni;
bezzeg kint a mezőn, ha éppen arra ballagok, megragadja a figyelmemet az ilyen vadászat s kizavar még valami nagy dolgon való elmélkedésemből is; sőt annyira leköt, hogy ha nem változtatja is meg lovam irányát, figyelmemet biztosan eltéríti. S ha csak te Uram, rám-olvasván gyarlóságomat, hamarosan föl nem rázasz, hogy vagy a látottak alapján valamely alkalmas gondolattal hozzád emelkedjek, vagy az egészet közömbösen hagyjam ott, - bizony bambán odabámulok.
Hát mikor otthon ülök, s akárhányszor az köti le figyelmemet, hogyan nyelegeti a gyík vagy hogyan fogja meg a pók a hálójába került legyeket! Vagy ez talán nem kíváncsiság, mert apró állatokról van szó? Igaz, hogy csak egy lépés innen, s máris téged dicsérlek, mindezen teremtmények csudálatos mesterét és rendezőjét, de hozzád emelkedésem eleje mégis csak kíváncsiság volt; mert más: gyorsan fölkelni, és más: egyáltalán el sem esni!
Életem tele van ilyenekkel; csak egy az én igen nagy reménységem: irgalmasságod!
Mikor ugyanis lelkünk az effajta dolgok valóságos gyűjtőhelyévé válik és seregestül cipeli magában a temérdek hiábavalóságot, imádságunk bizony sokszor szakadozik, sokszor zavarodik, s míg lelkünk imádkozó hangjával téged keresünk, megsilányítják színed előtt e nagyszerű cselekedetünket a ki tudja honnan előugráló szórakoztató gondolatok.
XXXVI. FEJEZET A büszkeség kísértései.
1. Van-e jogom, Uram, mindezt csekélységnek tekinteni?
Van-e okom másban reménykedni, mint tapasztalt könyörületességedben; most, amikor már el is kezdted újjá alakításomat?
Tudod, Uram, mekkorát változtattál rajtam.
Mindenekelőtt kigyógyítottál örökös magam igazáért veszekedésemből, hogy aztán egyéb minden bűnömön is megkönyörülj, meggyógyítsd gyarlóságaimat, s megvédj az eleven elpusztulástól; irgalmas kegyelmed koronájával ékesíts és jókkal töltsd be kívánságaimat.
Kevélységemet félelmeddel reguláztad, s beletörted igádba nyakamat.
Hordom, hordom az igát és könnyűnek találom, mert ilyennek ígérted és ilyenné tetted. Ilyen volt igazában akkor is - csak én nem tudtam -, mikor még ugyancsak féltem nyakamra venni.
Uram, csak te tudsz felfuvalkodás nélkül uralkodni, mert csak te vagy igazán független úr, -mondhatom-e, hogy elhagyott, vagy ebben az életben elhagy valamikor engem a kísértések harmadik fajtája, ti. az a kívánkozás, hogy féljenek tőlem és szeressenek az emberek csak annak okából, mert ez nekem örömet okoz? Örömet, ami nem is öröm, hanem eleven nyomorúság, undok hetvenkedés!
Ez a kívánkozás okozza legtöbbször, hogy az ember nem szeret téged s nem tiszta szívvel fél tőled. Ezért van, hogy a kevélyeknek ellenállsz, s az alázatosaknak adod kegyelmedet. Ezért dördül meg szavad a világ hiúságai ellen olyan erővel, hogy a hegyek alapjai is megindulnak tőle.
2. Mivel nekünk, akik a társadalomban valamilyen hivatalt viselünk, tekintélyre is szükségünk van, meg az emberek szeretetére is, igaz boldogságunk ellensége folyton agyarkodik, mindenüvé kelepcéket rak örökös uszításaival.
Számít rá, hogy mohó kapkodásunk egy óvatlan pillanatban tőrbe ejt bennünket. Arra számít, hogy elszakaszkodunk az Igazságtól, s a közvélemény ingatag talajára helyezve át életünk örömét, immár nem azt akarjuk, hogy a nép érted és miattad, hanem hogy helyetted szeressen és tiszteljen bennünket. Akiket a Sátán így a maga képére alakít, azokat meg is akarja tartani, nem ugyan a szeretet egyezségében, hanem kárhozata megosztására, hogy sötét és dermedt szívű szolgái legyenek. Neki szolgáljanak, aki Isten fényességétől elrugaszkodva északon ütötte föl trónusát, s pokoli útjain torz utánzásodra törekszik.
Mi azonban Uram, íme, gyöngéd nyájad vagyunk, légy te a mi gazdánk. Terjeszd ki szár-nyaidat, hadd meneküljünk oda. Légy dicsőségünk; miattad szeressenek, miattad tiszteljenek közöttünk mindenkit.
Jaj, aki emberdicséretet keres, mikor te korholod, - nem talál embervédelmet, mikor ítéleted alá veszed, sem menekvést, mikor elkárhoztatod. Mert „nem dicsekedhetik a bűnös lelke kívánságaiban, sem a gonosz nem áldhatja magát” (Zsolt 10,3), hanem az ember dicsőségének alapja mindig valamely adományod.
Aki pedig jobban örül a dicséretnek, mint magának a dicséretét alapozó adománynak, az ugyan megkapja a dicséretet, de avval együtt a korholásodat is. S bizony magasztalója jobb ember, mint ő maga, akit amaz magasztal. Mert annak Isten ajándéka tetszett meg ember-társában, ennek meg jobban tetszett az ember ajándéka, mint Istené.
XXXVII. FEJEZET
Hogyan viselkedik dicsérettel, ócsárlással szemben?
1. Mindennap szorongatnak, Uram, e kísértések; szakadatlanul szorongatnak.
Az emberek nyelve a mi mindennapi égető kemencénk.
E nemben is önmegtartóztatást követelsz tőlünk, add meg Uram, amit parancsolsz, s követelj
Szívem mélyén fohászkodtam hozzád ez ügyben, s tudod, Uram, mennyi könny ömlött már szememből. Mert nem könnyű arról megbizonyosodnom, mennyire tisztultam ki e nyavalyá-ból, s igen aggódom lappangó bűneim miatt, amelyeket te látsz, én meg nem. Másfajta kísértések tekintetéből valahogyan csak módját tudom ejteni a magam megkutatásának, itt azt is alig tehetem; - mert azt, hogy testi gyönyörűségtől s a fölösleges tudás után zörgető kíván-csiságtól mennyi erővel tudom immár magamat visszatartóztatni, megítélhetem akkor, mikor nyugton vagyok tőlük, akár azért, mert akaratom elzavarta őket, akár azért mert távol marad-tak. Ilyenkor ugyanis kikérdezem magamat, mennyire esik nehezemre az, hogy nincsenek.
A gazdagság azért kívánatos, mert a már említett három kívánkozás közül az egyiket, vagy kettőt, vagy valamennyit ki lehet vele elégíteni. Ha a lélek nem tudja kitapogatni, megveti-e gazdagságát, kipróbálhatja magát azzal, hogy túlad kincsein.
De mi módon próbáljuk ki azt, hogy a dicséret hiányát el tudjuk-e tűrni? Kezdjünk talán valami olyan gonosz és mérték nélkül elvetemedett életet, hogy mindenki megutáljon, aki csak ismer bennünket? Lehet-e ennél nagyobb őrültséget mondani, vagy csak kigondolni is?
Mert ha dicséret a jó élet és jó cselekedetek szokásos és szükséges kísérője, ezt a kíséretet éppen úgy nem szabad elhanyagolni, mint magát a jó életet. Viszont azt meg, hogy valamit egykedvűen vagy csak zúgolódva tudok-e nélkülözni, csak akkor érzem igazán, ha az a valami nincs meg.
2. Mi lesz hát, Uram, az én vallomásom a kísértések ezen fajtájáról? Mi más, mint az, hogy a dicséret nekem igen jól esik. Az igazság azonban még több örömet okoz, mint a dicséret. Mert ha rám bíznák a választást, mi akarok inkább lenni: szenvedélyes, minden dolgomban bal-kezű, de a közvéleménytől dédelgetett ember-e, vagy szilárd, az igazságban megingathatatlan, de minden szidalommal elhalmozott ember-e, tudnám melyiket válasszam.
Igen szeretném, hogy akármi jó dolgom külső elismerése egyáltalán ne növelné örömömet.
Megvallom, hogy növeli, sőt az is igaz, hogy az ócsárlás kisebbíti. S mikor egy gyarlóságom miatt aggódom, azonnal ott terem a mentegetődzés. Te, Istenem, tudod, ér-e valamit; engem nem tud megnyugtatni.
Nemcsak megtartóztatást szabtál ránk, vagyis azt, hogy bizonyos dolgoktól elvonjuk ragasz-kodásunkat, hanem igazságosságot is, vagyis azt, hogy bizonyos dolgokhoz ragaszkodjunk.
Azonkívül akarod, hogy ne csak téged, hanem felebarátunkat is szeressük.
Már most gyakran azt hiszem, hogy felebarátom előhaladásának, vagy várható fejlődésének örülök, amikor pedig örömöm oka az, hogy felebarátom, jól megértvén fejtegetésemet, meg-dicsér engem; viszont azt képzelem, hogy bajos értetlensége miatt szomorkodom, amikor hallom, hogy leszól valamit, amihez nem ért, s ami nem érdemli meg az ócsárlást.
Néha el is szomorodom a dicsérgetések miatt; mikor vagy olyant dicsérnek bennem, ami miatt önmagamnak sem tetszem, vagy pedig apró és jelentéktelen értékemet többre becsülik, mint kellene.
De megint itt a kérdés: honnan tudom, mi az igazi oka ezen érzésemnek? Nem akarom, hogy magasztalóm más véleményen legyen felőlem, mint én magam. De miért? Azért-e, mert a jó, ami magamnak is tetszik bennem, kedvesebb nekem, ha más is örül neki? S valahogyan tényleg úgy van, hogy nem dicséret az nekem, ami nem egybehangzó magamról alkotott véleményemmel; akár azt dicsérik, ami magamnak sem tetszik bennem, akár többre becsülik azt, ami nekem kevésbé tetszik.
3. Oh, hát e téren egyáltalán nem ismerem jól magamat?
Benned, én Istenem, Igazságom, világosan látom, hogy nem magam miatt kell a rám hányt dicséreteken megindulnom, hanem felebarátom haszna miatt. De hogy ilyen vagyok-e, nem tudom. Erről az oldalról jobban ismerlek téged, mint magamat. Kérlek, Uram, mutass meg engem magamnak, hogy értem imádkozó testvéreim előtt megvallhassam, ami sebet találok magamban. Még egyszer még szorgalmasabb vizsgálatot tartok magamon. Ha tényleg felebarátom haszna miatt indulok meg a dicséreteken, miért hat reám a mást ok nélkül érő ócsárlás kevésbé, mint ha engemet ér? Miért bánt engem az ellenem szórt gyalázkodás súlyosabban, mint az, amely ugyanúgy apadatlanul fülem hallatára felebarátomat éri? Vagy erre sem tudok felelni? Csak az van még talán hátra, hogy magam csapjam be magamat, s szívvel, nyelvvel ne legyek többé őszinte te előtted?! (Zsolt 140,5).
Oh Uram, távoztasd el tőlem az ilyen őrültségeket, ne engedd, hogy ajkam a bűn olajával kenje fejemet.
XXXVIII. FEJEZET
A büszkeség még az erényt is felhasználja kísértésre.
Nyomorult és szegény vagyok, uram. Még jó, hogy nem tetszem magamnak. Titokban nyögöm állapotomat, s irgalmasságod után vágyakozom, míg csak meg nem igazítod hibámat és tökéletességgel föl nem cseréled abban a nagy békében, amelyet semmi gőgös szem meg nem láthat.
Addig azonban ajkam minden beszéde, minden cselekedetem, amit emberi szem lát, tele van igen veszedelmes kísértéssel, mert bennem van a dicsőség szeretete, amely összekoldult dicséretekből valami egyéni kiválóságot gyárt nekem és megkísért vele. Ha megkorholom, ezen korholás maga újabb dicsekedés alapja, sőt a hiú dicsőség megvetését is még hívságo-sabb dicsekvésre használja. Így aztán már nem is a hiú dicsőség megvetése miatt örül, sőt meg sem veti, mert egy lélegzettel dicsekszik is!
XXXIX. FEJEZET
Milyen nagy veszedelem az elbizakodottság?
Mélyen bennünk rejtekezik a kísértések ugyanezen fajtájából más bajos gyarlóságunk.
Azoknak megölő betűje ez, akik önmaguknak szörnyen tetszenek, pedig az emberek vagy nem értékelik, vagy éppen kevésre becsülik őket, ők azonban nem is törik magukat mások tetszése után.
Az ilyen magabecsülőknek egyáltalán nincs becsülete előtted. Nemcsak azért, mert gyarlósá-gaikat erénynek tartják, hanem azért is, mert ajándékaidat egészen sajátjuknak tekintik; vagy ha elismerik is tőled származóknak, érdemeikkel hozakodnak elő; végül, ha elismerik is, hogy ingyen kegyelmed adta javaikat, nem tudnak testvéri közös érzéssel örülni, mert sajnálnák, ha más is megkapná ugyanazon kegyelmet.
Nézd, Uram, mennyi mindenféle bajos veszedelem tölti el rettegéssel szívemet. Bizony sokkal inkább érzem, hogy sebeimet folyton gyógyítgatod, mint azt, hogy kapok-e újakat, vagy nem!
XL. FEJEZET
Újra végigjáratja elméjét azon az úton, amelyen az értelem eljut Istenhez.
1. Uram, én Igazságom, velem voltál ezen egész vándorlásomban. Oktattál, mit kerüljek, mit keressek, mikor bensőmet átvizsgáltam és tanácsod okából eléd tártam.
Végig kutattam, amennyire tudtam, érzékeimmel a külső világot. Megfigyeltem saját eleven testemet s magukat érzékeimet is. Azután bejártam emlékezetem rejtekhelyeit, sok tágas csarnokát, amelyek színig tele vannak bámulatos módon szerzett temérdek emlékkel.
Láttam és megrendültem.
Ha te nem vagy, mindez értelmetlen nekem; de megértettem, hogy azok közül egyik sem te vagy.
És én magam, a keresgélő vándor?
Én jártam végig az egészet. Én igyekeztem mindent különválasztva a maga értéke szerint megbecsülni. Én vagyok az, aki részint az érzékek jelentéseit átveszem és vizsgálat alá vetem, részint a már belém hatolt benyomásokat érzem s magukat az érzékeket, az én előőrseimet ismerem és számba veszem. Én veszek az emlékezet rengeteg kincsesházába már elhelyezett dol-gokból egynémelyeket tárgyalás alá, másokat oda visszarejtek, ismét másokat a feledésből kiások.
2. Én azonban, mindezek végrehajtója, erőm, amellyel mindezeket cselekszem, én sem vagyok Isten.
Mert te vagy a megfogyatkozhatatlan világosság.
Tőled kértem tanácsot minden kérdésben; hogy van-e egyáltalán, mi, és mit ér a dolgok ezen rendje; s a te oktató és parancsoló szavadat hallgattam.
Gyakran elmélkedtem így. Öröm ez nekem, s amikor csak szabadulhatok köteles dolgaimtól, az üdülésnek ehhez a módjához menekülök.
Mikor végigelmélkedek mindent s téged kérdezgetlek, megértem, hogy lelkem sehol sem talál bátorságos helyet, csak tenálad. Csak ott gyűjtheti egybe nagy megosztottságát, csak ott nem szakad el semmije tetőled.
Néha-néha igen szokatlan érzésbe, valami ismeretlen édességbe meríted lelkemet. Mikor az ilyen állapot teljes bennem, igazán nem tudom, van-e fölségesebb valami, mint azok a pilla-natok?
Azután megint csak visszahanyatlom ide nyomorúságom súlya miatt. Elnyel ismét a mindennapiság áradata és én sokat sírok, mert nagy a rabságom. Ennyibe kerül nekünk a teher, amelyet szokásainkkal magunkra veszünk! Itt lehetek, de nem akarok. Ott szeretnék lenni, de nem tudok. Így itt is, ott is boldogtalan vagyok.
XLI. FEJEZET
Miért szakadt el a lélek Istentől?
Ezért elmélkedtem végig bűnös gyarlóságaimat a háromféle kívánkozás szerint, ezért kiáltoz-tam szabadító jobbod után.
Tört szívem látta fényességedet, s remegve kérdezte, eljuthat-e oda valaki? „Elvettettem szemeid elől” (Zsolt 30,23).
Te vagy a világ igazító igazsága.
Én meg kapzsiságomban nem akartalak ugyan téged elveszíteni, hanem veled és melletted a hazugságot is szerettem volna megtartani, olyanformán, mint ahogy senki sem akar akkorákat hazudni, hogy a végén maga sem tudja, mi igaz belőle.
Elvesztettelek, mert méltatlan volna hozzád hazugsággal lakni egy lakásban.
XLII. FEJEZET
Azokról, akik az ördöggel cimboráskodnak.
Kit találhattam békítő közbenjárót hozzád? Talán az angyalokat kellett volna megnyernem?
Miféle könyörgéssel? Mi titkos szerekkel?
Hallottam, hogy a hozzád visszaiparkodók, de maguk erejében tehetetlenek között sokan megpróbálkoztak ezzel a móddal. Elfogta őket a vágyakozás túlvilági látomások után s mi lett a jutalmuk?
Becsapódtak!
Felfuvalkodott lélekkel kerestek téged; tudományos gőgjükben hetvenkedtek, ahelyett, hogy mellüket verték volna. Büszkeségük cinkostársaiul szívbéli rokonaikat, a „levegő” fejedelmeit (Ef 2,2) szerezték meg. Ezek aztán alaposan becsapták őket szemfényvesztő mesterkedéseik-kel. Közbenjárót kerestek, hogy megtisztuljanak általa, s nem találtak, mert az ördög volt a játékban, „aki átalakult a világosság angyalává” (2Kor 11,14). Az a körülmény csavarta el fölötte igen a büszke porlakók fejét, hogy a Gonosznak nincs testi mivolta.
Halandó bűnösök voltak, te meg Uram, akivel békülni akartak, sem halált, sem bűnt nem ismersz. Annak pedig, aki közbenjáró akart lenni Isten és emberek között, valamijével Isten-hez, valamijével pedig az emberekhez kellett hasonlítania; mert ha mindenben az emberhez hasonlít, messze esik Istentől, s ha mindenben Istenhez hasonlít, messze esik az embertől s így közbenjáró egyáltalán nem lehet.
Az a hazug közbenjáró tehát, aki csak arra jó, hogy titkos ítéleted értelmében a felfuvalkodott embereket érdemük szerint becsapja, csak egyben hasonló az emberekhez; a bűnben. A másikat, vagyis Istennel való közösségét pedig azon a réven szeretné elhitetni, hogy nem lévén halandó teste, halhatatlanságát hánytorgatja. Mivel azonban halál a bűn zsoldja, abban egyezik meg az emberrel, hogy vele együtt örök halálra kárhozik.
XLIII. FEJEZET
Az Úr Jézus a mi egyetlen szabadítónk, benne van minden reménységünk.
1. Az igazi közbenjáró pedig, akit titokzatos könyörületed szerint az emberiségnek előre meg-ígértél és elküldöttél, hogy példájából magát az alázatosságot is megtanulhassák, az igazi közbenjáró Isten és emberek között az Istenember, az Úr Jézus Krisztus.
Ő állt oda a halandó bűnösök és az Örök Igazság közé. Halandó, mint az emberek, igaz, mint
Ezt a Megváltót látták előre az ószövetség szentjei. Az ő jövő kínszenvedésében remény-kedtek, ebben a hitben üdvözültek, mint ahogy mi is ugyanazon, immár megtörtént szenvedés hitében üdvözülünk, mert amennyiben ember, annyiban közbenjáró, amennyiben pedig Ige, nem középen áll, hanem Isten egyenlőségében, Isten Istennél s együtt egy igaz Isten.
Mennyire szerettél minket, jóságos Atyánk! Nem kegyelmeztél egyetlen Fiadnak, hanem általadtad értünk.
Mennyire szerettél minket, akikért Fiad „nem tartotta ragadománynak, hogy veled egyenlő, hanem engedelmes volt egészen a kereszt haláláig” (Fil 2,6-8). Ő volt az egyetlen szabad a holtak között, mert „hatalma volt letenni életét, és hatalma volt újra fölvenni” (Jn 10,18).
Értünk győzött, értünk lett színed előtt bárány, sőt azért győző, mert bárány!
Értünk lett színed előtt főpapunk, értünk áldozat; azért főpap, mert áldozat is egyúttal.
Tőled született, neked szolgált, így tett minket szolgákból fiaiddá.
Okkal vagyon erős reménységem benne, hogy általa meggyógyítod minden nyavalyámat; mert jobbodon ül s szót emel értünk.
Kétségbe kellene esnem nélküle. Mert íme, sok és nagy nyavalyám van nékem, jaj sok és nagy, de gyógyító erőd még nagyobb.
Ha Igéd nem ölt vala testet és nem lakozik bennünk, valóban azt hihettük volna, hogy messze van tőlünk, s nem törődik velünk. Ez lett volna kétségbeesésünk.
2. Bűneim és temérdek nyomorúságom igen megrémítettek. Azt forgattam sok-sok fontol-gatással eszemben, hogy reménységbe menekülök. Visszatartóztattál s új erőt adtál e szavak-kal: „Annak okából halt meg Krisztus mindnyájunkért, hogy akik élnek, már ne maguknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt” (2Kor 5,15).
Íme, Uram, rád vetem tehát gondomat, hogy éljek és „szemlélhessem a csudákat törvényed-ben” (Zsolt 118,18). Ismered tudatlan és gyarló voltomat, taníts, gyógyíts engem. Hisz Egyszülött Fiad, kiben a bölcsesség és tudomány minden kincsei rejtekeznek, tulajdon vérén vett meg engem.
Semmi fölfuvalkodott ne rágódjék rajtam azért, hogy váltságom Áldozatát ím, eszemben tartom, hogy eszem és iszom és kiosztok belőle. Most még szegény vagyok; de be akarok telleni vele mindazokkal egyetemben, „akik esznek és megelégszenek és dicsérik az Urat, kik őt keresik” (Zsolt 21,27).