Hatodik könyv
VIII. FEJEZET Alypius újra megtévelyedik
1. A szülőitől beléje beszélt életpályát szem elől el nem tévesztve Rómába ment - előbb mint én - jogot tanulni. Ott azután hihetetlen mértékben megszállta a gladiátorjátékok nehezen érthető láza.
Eleinte undorral és megvetéssel fordult el az efféléktől. Egy alkalommal azonban véletlenül összeakadt étkezésből visszatérő barátaival és társaival, akik heves tiltakozása és vonakodása ellenére baráti erőszakkal elvitték az amfiteátrumba, mikor éppen kegyetlen és gyilkos mérkőzések voltak napirenden.
„Ha testemet - mondta nekik - odahurcoljátok is, arra nincs hatalmatok, hogy figyelmemet és tekintetemet a játékra fordítsátok. Ott leszek tehát, de úgy, mintha ott sem volnék, s így legyőzlek titeket is, meg a játékot is.” - Meghallgatták, de azért bevitték magukkal, talán, mert ki akarták próbálni, meg tudja-e tenni, amit mondott?
Mikor beértek, és az ülőhelyekre, ahogyan lehetett, letelepedtek, csak úgy forrongott minden az embertelen gyönyörűségtől. Ő ellenben lelkét, hogy a szörnyű dolgokra ki ne figyelhessen, szemeinek zárja ajtaja mögé rekesztette. Bár füleit is bedugta volna!
A mérkőzés valamely mozzanatán ugyanis az egész nézőközönség óriási lármát csapott.
Alypius e rettentő zaj hallatára engedett kíváncsiságának és odapillantott. Talán azt hitte szegény, hogy megvetéssel győzedelmeskedik majd, akármi látvány tárul is eléje.
2. Kinyitotta szemeit s nehezebb sebet kapott lelkére, mint az, kit látni akart, testére; s nyomo-rultabban elesett, mint amaz, kinek eleste okozta a lármát. Fülein keresztül behatolt a lárma, belülről kinyitotta szemeit, s azokon keresztül kapta végzetes sebét az inkább vakmerő, mint erős lélek, - annál is kevésbé erős, mert benned kellett volna, s ő önmagában bizakodott.
Mikor a vért meglátta, avval együtt vad kegyetlenség civakodott a lelkébe, s nem fordult el, hanem mereven odafigyelt; az őrjöngés szinte öntudatlanul beléje szállt. Gyönyörködött a gyalázatos mérkőzésben s a kegyetlen élvezet elkábította. Nem volt ő immár az, aki bemente-kor volt, hanem csak egy a sok közül, s méltó társa azoknak, kik ebbe a tömegbe vezették.
Mit mondjak még? Odafigyelt, ordított, dühöngött, magával vitte onnan az őrült vágyat, amely új és új látogatásra ösztökélte. Immár nemcsak odakényszerítői társaságában ment. Megelőzte őket, sőt most már ő hurcolt magával másokat.
Igen erős és igen könyörületes kézzel ebből is kiragadtad s megoktattad - de csak sokkal később -, hogy ne magában, hanem benned bizakodjék.
IX. FEJEZET
Alypiust tolvaj gyanánt elfogják.
1. Ez az esemény már jövő okulására maradt meg emlékezetében.
De történt vele más is.
Karthágói tanuló korában történt - már akkor tanítványom volt -, hogy fényes nappal a fórumon sétálgatva, valamely a tanulóknál szokásos előadáson gondolkodott, mikor a fórum őrei mint tolvajt letartóztatták. Te engedted rá ezt a bajt, Istenünk, gondolom csak azért, hogy ez a jövendő nagy ember már most kezdje megtanulni, mennyire vigyázni kell az esetek megítélésében, nehogy az ember könnyelmű gyanúsítás alapján embertársát bűnösnek mondja.
Egyedül sétálgatott a törvénykezés emelvénye előtt, írótábla, íróvessző a kezében, mikor egyszerre valamelyik tanulóifjú, az igazi tolvaj, anélkül, hogy Alypius észrevette volna, odalopózott az ólomrácsokhoz, amelyek a pénzváltó negyedet a fórum felől elzárták, s titkon odavitt baltájával feszegetni kezdte az ólmot.
A balta zajára összesúgtak a lent tartózkodó pénzváltók, s embereket küldtek fel, hogy csípjék el a tettest, ha ottérik. Ezek hangjára a tolvaj elmenekült s otthagyta baltáját, nehogy amiatt fogják el, ha nála marad. Alypius nem látta őt odamenni, de észrevette, mikor kijött és elrohant. E nagy sietség okát fürkészve odament, megtalálta a baltát s rábámulva nézegette.
Így esett, hogy a kiküldött emberek egyedül őt találták ott, kezében a baltával, amelynek zaja idehozta őket. Elfogták, cipelni kezdték s a fórum összeszaladt népsége előtt nagyban dicsekedtek, hogy rajtacsípték a tolvajláson. Vitték a bíróság elé.
2. Eddig tartott az, amin a maga okulására át kellett esnie, mert te Uram, késedelem nélkül pártját fogtad, mint egyetlen mentőtanúja ártatlanságának. Mikor ugyanis vezették - börtönbe, vagy halálba - találkoztak azzal az építőmesterrel, kinek legfőbb felügyelete alá tartoztak a hatósági épületek. Az építőmester rájuk szokott gyanakodni a fórumról elveszett tárgyak miatt, szörnyen megörültek tehát, hogy éppen vele találkoztak, merthogy immár láthatja, ki a bűnös.
Az azonban gyakran látta Alypiust egyik szenátor házánál, akihez tisztelegni szokott járni.
Amint ráismert, kézen fogta, kivezette a tömegből s kikérdezte, mi okon keveredett a nagy bajba. Mikor megértette, mi történt, felszólította az egész lármázó és dühösen fenyegetődző csőcseléket, hogy menjenek együtt.
Odamentek a házhoz, ahol az igazi tettes lakott. A bejáratnál szolga állott, annyira fiatal, hogy előreláthatólag mindent meg lehetett tőle tudni, mert eszébe sem jutott, hogy urának árthatna:
ő volt ugyanis urának kísérője a fórumra. Mikor Alypius erre visszaemlékezett, megsúgta az építőmesternek. Az erre előhúzta a baltát s a szolgának megmutatva megkérdezte, kié lehet? -A miénk - felelte az rögtön s más kérdésekre a többit is elmondta. -A bűnügy tehát arra a házra hárult át; a tömeg röstellkedett, pedig már-már Alypius fölé kerekedett; Alypius pedig, igédnek majdan hirdetője s az Egyház annyi ügyes-bajos dolgának bírája, tapasztalatban s gyakorlatban gazdagabban eltávozott.
X. FEJEZET
Alypius dicsérete. Nebridius hozzájuk csatlakozik.
1. Ezt az ifjút találtam én tehát Rómában.
Hozzám csatlakozott igen erős ragaszkodással s velem jött Milánóba is, hogy el ne szakadjon tőlem és hogy valamiképpen jogi tanulmányaival is foglalkozzék, - inkább szülői szándéka szerint, mint a maga akaratából. Háromszor működött már mint kisegítő bíró s mindenki meg-csudálta tisztakezűségét, ő pedig még jobban csudálkozott azokon, akik a pénzt elibe tették a becsületnek.
Jellemét egyébként nemcsak a kapzsiság ördöge próbálta meg, hanem a megfélemlítés érzése is.
Rómában egy ideig az itáliai császári pénztár kezelője mellett tanácsosi rangban működött.
Igen hatalmas szenátor élt ott ugyanakkor; híveinek nem volt se szeri, se száma; részint befolyásával kötelezte le őket, részint hatalmától féltek. A hatalom bárdolatlanságával akart, nem tudom mit, szabadon cselekedni, ami a törvények tilalma alatt állott. Alypius ellen-szegült. Jutalmat ígért - kinevette. Fenyegetődzött - megvetette.
Mindenki csodálkozott e szokatlan bátorságon, hogy ezt a nagy urat, kinek ezer és ezer módon ártani vagy használni tudó hatalma messzeföldön híres volt, sem barátjául nem kívánta, sem ellenséges haragjával nem törődött. A bíró, kinek Alypius tanácsosa volt, maga is tagadó nézeten volt ugyan, de azért nyíltan nem tiltakozott, hanem Alypiusra hárította az ügyet s azt állította, hogy Alypius nem enged neki; tény, hogy Alypius távozott volna mellőle, ha bele-egyezését adja.
2. Egyetlenegy csábítás volt, aminek körülbelül már engedett, hogy tudniillik az irodalom iránt való érdeklődésből a törvénykezési illetékeken könyveket másoltatott; de az igazság mérlegelésével ezt a határozatát is jobbra fordította, mert úgy vélekedett, hogy nagyobb érték a törvény, amely tilalmat állít eléje, mint a hatalom, amely lehetőségeket ad a kezébe.
Kis dolog ez, de „aki csekélyben hív, nagyban is hív” (Lk 16,10-12) - és nem üres szó az, amit Igazságod ajka hirdetett: „ha a hamis mammonában hívek nem voltatok, ki bízza rátok azt, ami valódi? És hogyha máséban hívek nem voltatok, ki adja meg nektek, ami a tietek?”
Ilyen volt Alypius, mikor hozzám csatlakozott és velem együtt bizonytalanul fontolgatta, miféle életmódra kellene adnunk magunkat.
3. Nebridius is otthagyta szülőföldjét Karthágó közelében, sőt Karthágót magát is, ahol annyi-szor megfordult; otthagyta kitűnő családi birtokát és házát, s jóllehet tudta, hogy édesanyja nem költözik utána, egyetlen egyért, azért jött Milánóba, hogy velem együtt az igazság és bölcsesség rajongó tanulmányozására szentelje életét. Éppúgy vágyakodott, éppúgy ingadozott mint én; lángadozva kutatott a boldog élet titka után s a legnehezebb kérdéseket boncolgatta elméje roppant élességével.
Három szomjas lélek volt ez együtt, bajukat egymásnak panaszlók, s benned reménykedők, hogy feltáplálod őket alkalmas időben. S mikor sok keserűségünkben, ami irgalmas igazításod szerint egy nyomon járt minden világi cselekedetünkkel, szenvedésünk okát, célját keres-géltük, homály borult elénk, s mi elfordultunk és sóhajtozva mondogattuk: meddig tart ez még így? Gyakran beszéltünk így; beszéltünk, de azért nem hagytuk abba életmódunkat, mert semmi bizonyos nem fényesedett ki előttünk, hogy mindent otthagyva azt választhattuk volna.
XI. FEJEZET
Leírja sok szomorú töprengését.
1. A magam dolgában gyötrelmes csudálkozással láttam, milyen sok idő telt el tizenkilencedik évem óta, amikor először gyulladt ki bennem a vágyakozás a bölcsesség után.
Ha megtalálom - azt határoztam -, akkor otthagyok minden hiú vágyat, minden üres reményt, s minden hazug látszatot. S íme már harmincadik évemet taposom, s ugyanazon sárban késlekedem, az elém vetődő s engemet kiforgató röpke örömök mohóságában.
Folyton mondogatom: holnap megtalálom; holnap biztosan felvilágosodik előttem; megfo-gom. Holnap majd akad valaki; megjön Faustus és mindent megmagyaráz! - Ó akadémikusok, szörnyű-nagy férfiak, hát eszünkkel semmi biztosat meg nem foghatunk, ami az életet igazítaná?
Ellenkezőleg!
Csak keresni kell, még szorgalmasabban, csüggedés nélkül! Hiszen íme az Egyház könyvei-ben nem értelmetlenségek többé előttem, amiket ilyeneknek tartottam; van más, elfogadható értelmezésük is. Legjobb lesz megvetni lábamat azon a ponton, ahová szüleim gyermek-koromban állítottak, míg csak meg nem találom a világos igazságot. De hol és mikor keressem? Nincs érkezésem Ambrussal tárgyalni, nem érek rá olvasni! S hol vegyek könyveket? Vásároljak? Hol? Mikor? Kölcsönözzek? Kitől?
2. Más oldalról igen vigasztaló gondolat támadt bennem: hisz a katolikus vallás nem tanítja azt, amit én ostoba vádaskodással összegondoltam! Tudós emberei bűnnek bélyegzik azt a hitet, hogy Istent emberi test alakja határolja! Mit késlekedem? Ezen a ponton kell zörgetni, hogy egyebekről is megokosítsanak. Időmet délelőtt tanítványaim foglalják el; s a többit mire fordítom? Miért ne lehetne ezzel foglalkoznom?
Igen, de mikor tegyük üdvözlő látogatásokat előkelő barátaimnál? Befolyásukra szükségem van! Mikor készülök előadásaimra, amikért tanítványaim megfizetnek? S mikor pihenjek magam - lélekfeszítő gondjaimtól szabadon?
Félre a sok hiábavalósággal!
Valamennyit szélnek eresztem, s egyetlen dologra, az igazság keresésére szánom magamat.
Nyomorúság az élet; bizonytalan - biztos a halál. Ha hirtelen megrohan, milyen lesz innen távozásom? S hol lesz mód megtanulnom az itt elmulasztottakat? Nem kell-e még inkább bűnhődnöm majd ezért a hanyagságért?
3. Hátha a halál a testi élettel együtt minden gondunkat is elvágja és befejezi? Ezt a kérdést is meg kell vizsgálni! De Isten mentsen, hogy így legyen. Ebben a dologban nincs szabad vélekedésünk! Ami az egész világon ismeretes, mint a kinyilatkoztatott keresztény hit alap-vető tétele, az nem lehet hiábavalóság! Ilyen nagy dolgokat nem cselekedett volna érettünk az isteni Gondviselés, ha testünk halála lelkünk életének is végét szakítaná!
De hát akkor mit késlekedem itt hagyni minden világi reménykedést és rászánni magamat egészen Isten és az örök boldogság keresésére?
Türelem! Kedves a világ, sok a gyönyörűsége, tőle elszakadásunk ne legyen könnyelmű, mert csúnya vereség volna visszapártolni hozzá.
Gondolkodjunk!
„Kevés hiányzik s díszes állást kaphatok. S mi más vágyakozásom van még ezen a téren?
Előkelő barátom bőven van; hogy tehát más egyébbel ne sokat törődjek: helytartó minden-esetre lehetne belőlem. Azután nősülnöm kellene. Valamelyes hozománnyal, hogy saját költségeimet ne sokasítsa. Ez körülbelül arányos volna vágyaimmal. Egyébként nem egy nagy és követésre méltó férfiú élt házaséletet s amellett a bölcsesség kutatására is odaszentelte magát!”
4. Míg így töprengtem s véleményem, mint a széljárás folyton változott s hol egy, hol más irányba fordította lelkemet, múlt az idő s én még mindig késlekedtem megtérni az Úrhoz;
napról napra elmulasztottam benned élni, de nem mulasztottam el mindennap önmagamban meghalni.
Vágyódtam a boldog élet után, de féltem igazi forrásától; kerestem, de menekültem előle. Úgy éreztem, igen boldogtalan leszek asszonyi ölelések híján; eszembe sem jutott - mert sohasem próbáltam - az orvosság, amellyel könyörületed e gyengeségünket gyógyítja. Azt gondoltam, hogy az önmegtartóztatás saját erőnk dolga, s ilyen erőt nem tudtam magamban; nagy balgaságomban az Írás szavát sem ismertem, hogy „Senki meg nem tartóztathatja magát, hanem ha Isten adja” (Bölcs 8,21).
Nekem is adnád, ha mélységeimből eredő könyörgés ostromolná füledet s ha erős hittel, minden aggságommal rád tudnék hagyatkozni!
XII. FEJEZET
Alypius és Ágoston vitatkozása a nőtlen és nős állapotról.
1. Alypius erősen ellene volt nősülésemnek.
Erősködött, hogy ha megteszem, semmiképpen sem szentelhetjük magunkat zavartalan nyugalommal a bölcsesség szeretetének, pedig régóta ez a kívánságunk.
Ő ugyanis e téren már akkor csudálatos mértékben tiszta volt; kora ifjúságában az asszonnyal való érintkezést ő is megismerte ugyan, de nemcsak hogy nem akadt meg e kelepcében, hanem örökké bánta, megvetette s ezentúl élete teljesen tiszta volt.
Én azok példájával bizonykodtam ellene, akik nős állapotukban is törődtek a bölcselettel, érdemesek voltak Isten előtt s hűségben, szeretetben éltek barátaikkal. Jaj minő messze estem én ezeknek lelki nagyságától! Engem az érzékiség nyavalyája tartott láncon, halálra hervasztó gyönyörűséggel viseltem bilincsét, s remegtem a szabadulástól. Az okos tanáccsal együtt a szabadító kezet is ellöktem, mintha sebemet kíméletlenül érintette volna. Sőt a sátán rajtam keresztül kísértette meg magát Alypiust is; az én szavaimmal kötött és rakott csábító kelepcéket útjába, hogy e nemes és emelkedett ifjút botlásba vigye.
Csudálkozott ugyanis, hogy én, kit igen becsült, ennyire beleakadtam a szenvedély tőrébe. Mert valahányszor e kérdést fejtegettük, mindig azt mondottam, hogy asszony nélkül nem tudnék élni.
Láttam a csudálkozását, s védelmemül megmutattam neki, milyen nagy a különbség aközött, amit ő futólag és lopva tapasztalt, hogy szinte már nem is emlékezik rá és éppen azért nem esik nehezére lemondani róla, - és az én tartós örömeim között, amelyeket immár csak fel kellene ékesíteni a házasság tiszteletreméltó címével s mindjárt nem volna oka csodálkozni, hogy ezt az életmódot nem tudom elhagyni.
2. Erre ő is vágyakozni kezdett a házasság után. Szó sincs róla, nem érzéki gyönyörök vágya győzte le, hanem a kíváncsiság. Gyakran mondogatta, hogy szeretné azt a valamit megismerni, ami nélkül életem - saját megvallásom szerint - nekem nem élet, hanem pokol lenne; ez az életmódom, amelyet pedig kedvérevalónak talált. Ilyen bilincsektől szabad lelke megbámulta szolgaságomat, a bámulatból vágy sarjadt, hogy próbát tegyen, s a próba nyomán talán ugyanazon szolgaságba esett volna, amelyet megbámult. Mert akarata eljegyzés lett volna a halállal, márpedig aki szereti a veszedelmet, előbb-utóbb beleesik.
A kötelességekről ugyanis, amelyek a családi élet kormányzására s a gyerekek nevelésére vonatkoznak s a házasság díszét adják, mindketten igen hiányosan vélekedtünk. Engem - a szokás rabját - leginkább örökké éhes érzékiségem hajszolt rettenetesen; őt meg bámuló kíváncsisága húzta a rabság felé.
Ilyen állapotban voltunk, míg csak te, Fölséges urunk, ki alacsonyságunkban sem vetettél el bennünket, megkönyörülve nyomorunkon, csudálatos, rejtett terv szerint nem segítettél rajtunk.
XIII. FEJEZET
Sok sürgetés után Ágoston mátkát választ.
Szakadatlanul hajszoltak, hogy nősüljek meg. Már a leánykérő, sőt a beleegyezés is megvolt.
Legtöbbet édesanyám fáradozott akörül, hogy először nősüljek s azután tisztuljak meg a szent
Boldogan figyelte, hogy mindinkább alkalmasodom erre, s hogy könyörgése és ígéreteid benned való hitem megvallásával a beteljesedés felé közelítenek. Azt azonban, amiért az én kérésem és a maga óhajtása szerint szíve mélyéből szakadt erős kiáltással naponként esedezett hozzád, hogy ti. mutass valami jelet készülő házasságomról -, egyáltalán nem teljesítetted.
Látott ugyan egynémely zavaros, értelmetlen álmot, amik ezen üggyel folyton bajlódó lelkének töprengéséből származtak, el is mondta, de nem bizakodva, mint akkor szokta, mikor te mutattál neki jelet, hanem közönyösen. Azt mondta ugyanis, hogy valami szóval meg nem mondható íz jelenti meg neki a különbséget a te kinyilatkoztatásod és a saját lelke álomlátásai között.
Mindazonáltal egyre sürgették a házasságot. A kiválasztott leánynál körülbelül két év hiány-zott a szokásos férjhezmenési korból; de mivel a lány tetszett, az volt a terv, hogy megvárom.
XIV. FEJEZET
Barátaival együtt remeteségbe akar húzódni.
Egész csomó jóbarátommal tervezgettünk, tanácskoztunk s megunva a mindennapi élet zavaró gondjait, már-már határozatot is hoztunk, hogy elvonulunk a világ zajától s nyugodt életet kezdünk. Ezt a nyugalmat úgy gondoltuk, hogy mindenünket egybehordjuk s egyetlen közös vagyont csinálunk belőle. Őszinte barátság uralkodjék. Ne legyen ez azé, az amazé, hanem mindenkié olvadjon egybe, s az egész legyen minden egyesé s minden az egészé.
Azt gondoltuk, hogy körülbelül tízen egészen jól elleszünk egy társaságban. Voltak közöttünk igen gazdagok is, különösen az én földim, Romanianus, kora ifjúságomtól igen kedves barátom, akit ügyeiben támadt súlyos bonyodalmak a császári udvarba kényszerítettek. Ő sürgette ezt a tervet legjobban, s szava igen tekintélyes volt, már csak azért is, mert vagyona mindenkiét jóval meghaladta.
Megegyeztünk, hogy kettő közülünk egy-egy évig elöljáró legyen. Ők intézzenek minden szükséges dolgot, a többinek ne legyen semmire gondja.
De mikor azt kezdtük fontolgatni, mit szólnak ehhez az asszonyok - mert néhányan nősek voltak, mi többiek pedig akartunk nősülni -, az egész szépen kigondolt terv szétfoszlott, összeomlott kezeink között s el is vetettük egészen.
Újra kezdődött a sóhajtozás, a panasz; s tovább indultunk a mindennapi élet szélesre tiport útjain. Mert sok gondolat forgott bennünk, de csak „a te akaratod marad meg örökké” (Péld 19,21). Akaratod magasságából megmosolyogtad terveinket, előkészítetted a magadét, hogy eledelt adj nekünk alkalmatos időben, hogy kinyisd kezedet, s betöltsd lelkünket áldásoddal.
XV. FEJEZET
Ágyasát elbocsátja, de másikat szerez.
Ezalatt bűneim egyre sokasodtak.
Megszokott ágyasomat elszakították mellőlem, nehogy akadályozza házasságomat. A szakítás véres sebet ütött ragaszkodó szívemen. A nő erős fogadást tett színed előtt, hogy férfit utánam
Én boldogtalan! Még ez asszony példáját sem tudtam követni!
Türelmetlenségemnek hosszú volt a kétéves várakozás menyasszonyomra, s mivel tulajdon-képpen nem annyira a házaséletet becsültem, mint inkább rabja voltam érzékiségemnek, másikat szereztem, nem feleségül, hanem ágyasnak, hogy lelkem nyavalyája egészen meg-maradjon, vagy e gyalázatos viszony szakadatlan fönntartása révén még jobban elmérgesedve átkerüljön feleséggel rendelkező állapotomba.
De azért amattól történt szakadásom sebe nem gyógyult meg, hanem az első lázas, kegyetlen fájdalom után bomlásnak indult, később megcsendesedett, de annál kétségbeejtőbben kínzott.
XVI. FEJEZET
Fél a haláltól és Isten ítéletétől.
Dicséret és dicsőség neked, minden könyörület forrása!
Minél inkább elnyomorodtam, annál jobban közeledtél hozzám: Már-már rám tetted jobbodat, hogy kiragadj a szennyből s megmosogass, és én nem is sejtettem.
A testi élvezet még mélyebb fertőjétől immár csak az tartóztatott, hogy féltem a haláltól és rákövetkező ítéletedtől. Mert ez soha ki nem kopott lelkemből, akárhányféleképpen változott is meggyőződésem. Mikor Alypius és Nebridius barátaimmal a jók és rosszak befejező sorsá-ról disputáltam, szívesen Epikurusnak adtam volna a pálmát, ha nincs meg az a hitem, hogy halál után a lélek élete következik, meg a leszámolás, amit Epikurosz nem akart elfogadni.
Feladtam a kérdést: Ha hallhatatlanok volnánk, s örökös érzéki gyönyörűségben élhetnénk anélkül, hogy ezen állapot elveszítésétől félnünk kellene, miért ne volnánk boldogok s mi okunk volna ezentúl más egyebet keresni?
Nem értettem, hogy ez maga az én nagy nyomorúságom! Az, hogy aljas vakságomban gondo-latom sem ért fel az erény világosságához s az örök szépség ingyen szeretetéhez, amelyet testi szemmel nem, hanem csak a lélek mélységeivel lehet meglátni. S nem jutott nyomorult eszembe megfontolni, hogy íme még ezen alacsony kérdéseket is jól esett baráti körben megtárgyalnom, s hogy barátaim nélkül nem tudtam volna boldog lenni, még akkor volt lelkiállapotomban sem, ha nyakig úsztam volna is érzéki élvezetekben. S barátaimat ingyen szerettem, s éreztem, hogy azok is érdek nélkül vonzódnak hozzám!
Oh úttalan utak!
Jaj, vakmerő volt a lelkem, mikor bizakodott, hogy tőled elszakad s helyetted valami jobbat lel! Hiába hánytam-vetettem magamat, hiába forgolódtam egyik oldalamról a másikra, durva-kemény volt minden hely; - te vagy egyetlen megnyugvásunk. S íme itt vagy, szabadítónk nyomorba tévedésünkből, kivezetőnk a te ösvényedre, vigasztalónk és bíztatónk: „Menjetek csak. Viszlek, jó irányba igazítalak és végigvezetlek rajta benneteket!”