Harmadik könyv
IV. FEJEZET
Kezébe kerül Cicero valamely munkája. Első lépés a megtérés útján!
1. Ilyen társak között forgattam én tapasztalatlan fejjel az ékesszólástan könyveit. Ezen a téren akartam ugyanis nemtelen, hiú vággyal múló emberi tetszések útján híres, nevezetes ember lenni.
A tanulmányok szokásos rendjén Cicero nevű író könyve került elém; nyelvét talán mindenki elismeréssel emlegette, felfogását már kevésbé. Az író abban a könyvben a bölcselet műve-lésére buzdít. Címe: Hortensius. Egész lelkivilágomat megváltoztatta, imádságomat feléd irányította, Uram s új vágyakat, új célokat adott nekem. Gyarlónak láttam egyszerre minden hiú törekvést, s hihetetlenül tüzes vágyakozás gyulladt ki bennem a bölcsesség örök alapjai után.
Ekkor kezdtem felkelni, hogy hozzád térjek.
Azt a könyvet én nem azért olvastam, hogy előadóképességemet gyarapítsam vele, amire nagyjában anyám pénzét költöttem (akkor már 19 éves voltam, s atyám két éve meghalt) -amint mondom, nem stílusomat akartam azzal a könyvvel fejleszteni, sőt nem is nyelve, hanem tartalma kapott meg engem.
2. Hogy lobogott bennem a vágy, Istenem, hogy lobogott visszarepülni e földi világból hozzád; de nem tudtam, mi szándékod van velem. Mert: „Nálad vagyon a bölcsesség!” (Jób 12,13) Philosophia görög név, értelme a bölcsesség szeretete, ezt lobbantotta lángra bennem az a könyv. Egynémelyek e nagy, kedves és fönséges névvel saját tévedéseiket kendőzve másokat félrevezetnek; e könyv azonban majdnem minden ilyen egykorbeli és régebbi írót felsorol és leálcáz s így valóra válik benne az üdvös intelem, amelyet kegyes és jámbor szolgád útján adtál:
„Vigyázzatok, hogy valaki titeket meg ne csaljon a világi bölcsesség és hiú ámítás által, mely az emberek hagyománya után, a világ elemei szerint és nem Krisztus szerint vagyon, mert őbenne lakik az istenségnek egész teljes volta testi valóságban” (Kol 2,8-9)
Te tudod, én Világosságom, hogy ezen apostoli szó akkor még ismeretlen volt előttem; a könyv egyedül azért ragadta meg lelkemet, mert nem ezt vagy azt az irányt ajánlotta, hanem arra buzdított, hogy magát a bölcsességet, bárminő formában, szeressem, keressem, járjak utána, tegyem magamévá s állhatatosan ragaszkodjam hozzá. Felrázott engem, lobogó lángra szított s ha valami lohasztotta kedvemet, csak az volt, hogy Krisztus nevét sehol sem találtam benne.
Mert ezt a nevet, Uram, Üdvözítőm nevét, a te Fiad nevét, könyörülő jóságodból zsenge szívem az anyatejjel szívta magába és mélyen rejtve őrizte. Amiből ez a név hiányzott, akármilyen irodalmi értékű, gondos és igaz volt is egyébként, nem tudott engem egészen lekötni.
V. FEJEZET
A Szentírást egyszerű nyelvezete miatt félredobja.
Így született meg bennem az elhatározás, hogy figyelmemet a Szentírásra fordítom, megtudni, miféle mű az. S íme azt találom, hogy sem a gőgös észnek nem egészen világos, sem nem gyermekien egyszerű, hanem szerény bekezdés után fölséges a folytatása, s az egészen titkok fátyla vonul végig. Sajnos nem volt olyan a lelkem, hogy be tudtam volna lépni s meghajolva lépésről lépésre tudtam volna benne hatolni.
Mert az Írás első forgatásakor nem úgy gondolkoztam, ahogy most beszélek. Akkor úgy láttam, hogy a Szentírást Cicero nagyszerű könyvével egy napon említeni sem lehet. Tudós gőgömnek nem tetszett benne a szerénység, viszont értelmem nem tudott behatolni mélységeibe. Pedig ez a könyv olyan, hogy együtt nő azzal, aki gyermeklélekkel kezdi olvasni; én azonban felfuvalkodott és tetszelgő nagyságomban magamhoz méltatlannak ítéltem, hogy gyermekké alacsonyuljak.
VI. FEJEZET
Megismerkedik a manicheusokkal.
1. Belekerültem ilyen érzülettel bolondul gőgös emberek társaságába.
Testiek ezek és fecsegők. Nyelvük az ördög kalodája, léprecsalogató raja Nevednek, továbbá az Úr Jézus Krisztus és a vigasztaló Szentlélek nevének szótagkeveréke. E nevek emlegeté-séből soha ki nem fogytak, de csak hang volt az és nyelvjártatás, egyéb semmi, lelkükben nyoma sem volt az igazságnak. „Igazság, igazság” - üvöltötték s nekem is sokat locsogtak róla, de soha igazság nem volt bennük, hanem minden tanításuk hamis volt nemcsak rólad, ki magad vagy az igazság, hanem teremtményednek, e világnak alkotó elemeiről is. Pedig később e tárgyban még a helyes nyomokon járó filozófusokat is meg kellett haladnom irántad való szeretetből, legjobb Atyám, egyedül szép minden szépség fölött!
Oh igazság, igazság! Mennyire lelkem mélyéből vágyódtam már akkor utánad, mikor folyton és minden vonatkozásban emlegettek előttem - üres szóval és temérdek vastag könyvben! Mit tálaltak fel ezeken a tálcákon feléd kívánkozásomnak? A napot, holdat, gyönyörű alkotásaidat, de mégis csak munkáidat s nem téged magadat! S még munkáid közül sem a legméltóbbakat!
Mert ragyogók ezek ugyan és égitestek, de lelkes teremtéseid mégis előbbrevalók. S az én éhes, szomjas vágyakozásom nem azon, bár legelső, dolgaidat kívánta, hanem téged, Igazság, akiben „nincs változás, sem árnyéka a változandóságnak” (Jak 1, 17)
2. Tálaltak elém tálcáikon egyéb cifrán kigondolt rendszereket is. Valóban okosabb lett volna elfogadni a napot, mert az legalább szemmel megfogott valóság, mint ama szemfényvesztő ostoba elméleteket. Én azonban azokat is bevettem, nem valami mohón ugyan, de bevettem, mert ott is téged sejtettelek.
Ajkaim nem érezték azt az ízt, amely a tied - de hisz az a sok hiábavaló képzelődés nem is te voltál -, s így nem tápláltak engem, hanem még jobban kizsaroltak.
Az álomban megjelenő étek egészen olyan, mint a valódi, csakhogy nem tudja táplálni megálmodóját, mert csak álmodja az evést. De azok még csak nem is hasonlítottak ahhoz,
csillagvilágnak; ezeket láthatjuk az állatokkal és madarakkal együtt és igazibb valóságok, mintha csak képzeletben szemlélnők őket. És viszont ezeknek elképzelése is több valóságot tartalmaz, mintha rajtuk túl más, nagyszerűbb, végtelen világokat sejtünk, amilyenek egyáltalán nincsenek.
3. Ilyen hiábavalóságokkal tápláltak engem akkor, vagy inkább nem tápláltak, mert nem tudtak kielégíteni.
Te pedig Uram, erős támaszom, ha rád hagyatkozom, nem vagy ez a testi világ, sem az, melyet az égbolton látunk, az sem, amit szemünk már el nem ér, mert mindez a te alkotásod s még csak nem is tartoznak legnagyobb műveid közé! Hát még az én képességeim! Milyen szörnyű messze estek tőled, hisz azok nem is voltak valóságok, sőt egyáltalán semmi voltak.
Ezeknél sokkal több valóságot tartalmaz a tárgyi világ fogalma, annál is többet a világ maga, de te még ezzel sem vagy azonos. Sőt azzal a lélekkel sem, amely a testet élteti (ezért az élet több és előkelőbb valami, mint a test), hanem te a lelkek élete vagy, minden élet Élete, ki magad élsz, de nem változol. Te vagy az én lelkem élete!
4. Hol voltál akkor, milyen messze tőlem? Én távol tőled bolyongtam, elzártan még attól a héjhulladéktól is, mellyel a sertéseket etettem. Mennyivel különbek voltak a nyelvészek és költők meséi, mint a filozófusok ama mesterkedései! Mert versforma és költemény és Medea repülése mégis csak értékesebbek, mint a sötétség öt barlangjából különböző módon össze-hazudott öt elementum, amelyek egyáltalán nincsenek és halálosan félrevezetnek minden hiszékeny lelket. Versből, költeményből még lehet igazi eledelt összeállítani; Medea repülését megénekeltem, de sohase állítottam s ha mástól hallottam, sohasem hittem el; azokat a bölcselkedéseket pedig, jaj, elhittem! Ezeken a lépcsőkön vezettek le engem a pokol fenekére, mert vergődtem és kivert az igazság vágyának láza és kerestelek Istenem. Megvallom, Uram, hogy te akkor könyörültél meg rajtam, mikor még nem tudtam vallomást tenni neked!
Kerestelek, de nem értelmes eszemmel, amely akaratod szerint magasra emel az oktalan állatok fölé, hanem testi érzékeimmel. Pedig te több voltál, mint amennyire a legmélységesebb és legszárnyalóbb gondolat elhatolhat!
Beleakadtam abba a szemérmetlen, oktalan asszonyba, aki Salamon király példázata szerint a ház ajtajában székel és így szól: „A titkos kenyeret egyétek szívesen s a lopott édes vizet igyátok” (Péld 9,17) Elcsábított, mert észrevette, hogy egész lelkem kint ül szemeimben s csak azon rágódom, amit szememen keresztül magamba vettem.
VII. FEJEZET
Keresi az igazságot, de nem találja. A manicheusok elbódították, de a maga oktalansága is igen akadályozta.
1. Nem tudtam akkor még, hogy nemcsak anyagi, hanem más igazi valóság is van.
Mintha nekem adták volna a bölcsek kövét, annyira helyeseltem ama kontárok ostobaságait, mikor ilyeneket kérdezgettek tőlem: honnan van a rossz? Van-e Istennek valami körülhatároló testi alakja? Van-e haja, van-e körme? Erkölcsös emberek-e a sok feleségűek? Hát a gyilko-sok? Hát az állatáldozók?
Járatlan lévén, megzavartak ezek engem; azt hittem, hogy közeledem az igazsághoz, pedig éppen eltávolodtam tőle.
Akkor még nem tudtam, hogy a rossz a jóban levő hiányosság s hogy a rossz a jón kívül önmagában egyáltalán nem létezik. De hogyan is tudhattam volna? Hiszen meddig terjedt egész látásom? Szemeimé a testekig, értelmemé a képzelet világáig!
Nem tudtam, hogy lélek az Isten, következőleg nincsenek tagjai, nincsen hossza és szélessége, nincs tömege, mert a tömeg okvetlenül kisebb bármelyik részében, mint egészében. Tehát ha felteszem is, hogy végtelen, kisebb lenne a bizonyos térrel meghatározott rész, mint a végtelen egész, következőleg nem tud a maga egészében mindenütt egészen ott lenni, ahol van. A lélek pedig ilyen, s Isten is ilyen.
Azt meg nem is sejtettem, mi az bennünk, amit az Írás úgy fejez ki, hogy „Isten képére”
vagyunk?
2. Nem ismertem az igazi, mély igazságosságot, azt, amely nem szokások szerint ítél, hanem a Mindenható örök törvényére támaszkodik. E törvények szerint kell alakulnia országok és korszakok erkölcsi életének úgy, hogy megfeleljen a nemzetek és a történelmi idők igényei-nek, maga a fundamentum azonban mindenhol örök ugyanaz, nem ekkor ilyen, máshol amolyan.
Ehhez hozzámérve voltak igazak és nyertek Isten ajkáról dicséretet Ábrahám, Izsák, Jákob, Mózes és Dávid; akiket pedig egynémely rövidlátók, az egynapos mérték szerint ítélők s az emberiség erkölcsi életét a saját erkölcsi szempontjuk szerint egyoldalúan méregetők bűnö-söknek bélyegeznek. Úgy tesznek, mint aki a fegyverzet egyes darabjainak célját, használatát nem ismerve a lábszárvasat fejére erőlteti, a sisakot meg a lábára s váltig morog, hogy nem illenek. Vagy mint mikor valaki azon nyavalyog, hogy perszünetes délutáni órákban valami adásvevési keresetet nem nyújthat be, holott délelőtt meg volt rá a lehetősége.
Vagy mikor valaki azt látja egyik házban, hogy a táblaterítőt eltilják valamely kézi foglala-tosságtól, amit a másik szolga megtehet, vagy hogy az istállóban megtörténik ugyanaz, ami tilos az ebédlőasztal körül, s nekiállana kifogásolni, hogy egy és ugyanazon házban, ugyan-azon családban nem mindenkinek egyforma a dolga.
3. Szakasztott ilyenek azok, akik zsörtölődnek, mikor hallják, hogy a régi korban az igaznak szabad volt, ami most tilos, s hogy Isten akkor más törvényt adott, mint ami most, a mai korviszonyok szerint érvényes. Pedig azok is, ezek is egyazon igazságnak szolgái, éppen úgy, mint ugyanazon embernél, ugyanazon napon s ugyanegy házban egyik családtagnak más a feladata, mint a másiké, és ami egy órával előbb szabad volt, immár esetleg nem szabad; vagy ami egyik helyiségben lehetséges, vagy kötelező, a másikban tilos és büntetést érdemel.
Vajon talán az igazság sokféle vagy változékony? Óh dehogy! Az igazításra, irányításra szoruló korszakok folyása nem egyforma, éppen mert korszakok, idők! A rövid földi életű emberek, mert sem maguk elé nem tudják képzelni a történelmi idők vagy más nemzetek viszonyait, sem meg nem tapasztalhatják, megütköznek rajtuk; ami ellenben szemük előtt van, amiről egyazon testen, napon vagy házban könnyen megértik, melyik milyen tagnak, milyen igénynek, résznek vagy személynek felel meg, abba belenyugosznak.
4. Mindezt akkor nem tudtam.
Nem érdekeltek. Meg sem láttam e dolgokat, pedig lépten-nyomon szemembe ötlöttek. Mikor verset írtam, nem tehettem akármilyen verslábat akárhova, hanem a versformák szerint kellett igazodnom s ugyanazon vers folyamán sem használhattam akárhol ugyanazt a verslábat; az elmélet azonban, amellyel dolgoztam, nem változott hely szerint, hanem mindenre egyformán kiterjedt. S nem vettem észre, hogy az isteni igazságosság, melynek jó és szent emberek
hogy önmaga változása nélkül a különböző korszakokban nem egyszerre mindent, hanem azt rendeli és parancsolja, ami azon időknek megfelel. Vakon gáncsoltam azon mód miatt a jámbor ősatyákat, ahogyan e világ dolgait használták. Pedig cselekvéseikkel nemcsak hozzá igazodtak Isten parancsához és megvilágosításához, hanem tetteikkel eljövendő dolgokat is előre jeleztek, ha Istentől kinyilatkoztatást kaptak.
VIII. FEJEZET
Minden erkölcs alapja Isten törvénye. Ami ezzel ellenkezik, az bűn.
1. Volt-e bármikor és bárhol kifogás az ellen, hogy valaki Istent teljes szívéből, teljes lelkéből, teljes elméjéből, a felebarátját pedig mint önmagát szerette? Éppen ezért a természetellenes bűnök mindenhol és mindig utálatosak és büntetnivalók, akárcsak a szodomabeliek bűnei.
Még ha minden nép rákapna is e bűnökre, Isten törvénye a bűnösség ugyanazon okán fenyegetné valamennyit, mert Isten nem arra alkotta az embereket, hogy szodomai módon érintkezzenek egymással. A viszony ugyanis, amelyben Istenhez kell állnunk, súlyos sérelmet szenved, ha a természetet, az ő szerzeményét torz bujaság fertőzi.
Ami pedig a társadalmi szokásokat sérthetné, azt kerülni kell, figyelemmel éppen e felfogások eltérő mivoltára, nehogy valamely országnak vagy népnek szokásjogai vagy előírással meg-erősített, általánosan kötelező megegyezését akármelyik polgár vagy jöttment lábbal tipor-hassa. Csúnya dolog, mikor az egésszel a beletartozó rész nem akar egy csapában járni.
Ha Isten bárkinek szokása vagy felfogása ellen elrendel valamit, meg kell tenni, ha egészen új is a parancs; ha feledésbe merült, meg kell újítani; s ha nem volt szokásban, szokássá kell tenni. Hisz a király is elrendelhet valamit országában, amit sem elődei, sem ő soha azelőtt nem követeltek. Alattvalói engedelmeskednek s engedelmességükkel nem sértik az állam rendjét; akkor sértenék, ha nem engedelmeskednének, mert a polgári élet fundamentuma a felsőbbség iránt való engedelmesség. Mennyivel inkább megilleti Istent, az egész teremtett világ kormányzóját az, hogy minden parancsát haladék nélkül teljesítsük. Valamint ugyanis az emberi társadalom hatalmi rendjében a magasabb hatóság engedelmességet követel az alacsonyabbtól, éppen úgy Isten az egész világtól.
2. Isten törvényei érvényesek a gaztettekre is, amelyekben mindig az ártó szándék érvényesül, akár személyi, akár jogi sértés útján, akár mindkettővel.
Ártó szándék van a bosszúállásban, ami ellenfelek között szokás. Ez van az idegen vagyon eltulajdonításában: a rabló árt az utasnak. Aki bajtól óvakodik, kárt tesz abban, akitől fél. Ártó szándék van az irigységben, mikor a szegény a gazdagot, a szerencséskezű azt, akitől ugyanazt a szerencsét félti vagy sajnálja, nem jó szemmel nézi. Sőt még az idegen bajon érzett kár-örömben is, mint a gladiátorjátékok szemlélőiben, vagy bármifajta gúnyolódókban és csúfol-kodókban.
Ezek a főbűnök, amelyek a hatalom vágyából, a szem és a test kívánkozásaiból, egyikből, vagy kettőből, vagy együtt mind a háromból sarjadzanak s bűnökbe merítik az életet, az első három, a többi hét s az egész tízhúrú hangszernek a jó és felséges Isten tízparancsolatjának lábbal taposásával!
De lehetséges-e ellened bűntény, mikor téged nem lehet megrontani? Támadhat-e ellened bűnösen ártó akarat, mikor benned nem lehet kárt tenni? Nem; te azonban azt bünteted, amit az emberek önmaguk ellen elkövetnek, mert mikor ellened vétkeznek, igen súlyosan saját lelküknek ártanak.
A bűnös mindig önmagát csalja, mikor megrontja és felforgatja kezedből kikerült természete rendjét; akár úgy, hogy a megengedett élvezetekben nem tart mértéket; akár úgy, hogy tilalmas dologra, természetellenes élvezetekre vetemedik; akár abban vétkes, hogy gondolattal vagy szóval dühösködik ellened és „rugódzik tulajdon ösztöne ellen” (ApCsel 9,5); akár úgy, hogy a társadalmi rend kereteinek szétrombolásában, átkos szövetkezésekben, torzsalkodásokban tölti kedvét aszerint, ahogy egyéni érdeke parancsolja.
3. Mindez annak az eredménye, hogy az emberek tőled, az élet forrásától, a világ egyetlen igazi alkotójától és kormányzójától elszakadnak és önző gőgjükben más valamit akarnak szeretni, s az a más valami hamis!
Alázatos megadás tehát az út, melyen megtérhetünk hozzád. Te azután kimosdatsz elgonoszodott szokásainkból; kegyelmet adsz a bűnvallóknak; füledbe veszed a behálózottak panaszait s kioldasz a magunk verte bilincsekből, csak ne emeljünk többé ellened lázadó homlokot, kapzsi reménnyel, hogy úgy többet nyerünk s nagy kockázattal, hogy mindent elvesztünk; nagyobb szeretettel saját érdekünk iránt, mint irántad, ki mindenek érdeke, java vagy.
IX. FEJEZET
Nem minden bűn egyforma; figyelembe kell venni a szándékot is.
A temérdek erőszak, gazság és egyéb bűn mellett ott vannak a jóra törekvők vétkei is. Okosan gondolkodók ezeket egyrészt a tökéletesség regulája szerint erősen korholják, másrészt a jó termés reményében dicsérik, mint ahogy a fiatal vetést szokás értékelni.
Vannak olyan cselekedetek is, amelyek igen hasonlatosak az erőszak vagy gazság bűnéhez, pedig nem is bűnök, mert sem neked, Urunk Istenünk, nincsenek sérelmedre, sem a társadalmi életnek nem ártanak. Például, ha valaki jelen s jövő szükségletei miatt valamiből sokat összehalmoz, s a közvélemény kapzsiságot sejt az eljárásban; vagy mikor a törvényes hatalom javítási szándékkal méri a büntetéseket, de nem lehetetlen, hogy esetleg ártó szándék vezeti.
Sok olyan cselekvés van tehát, amit a közfelfogás bűnösnek lát, a te ítéleted pedig helyesel, és viszont igéd sokat kárhoztat, amin az emberek lelkesednek. Mert nem egyszer más a csele-kedet külső formája, más a végbevivő szándéka; s ismeretlen előttünk a döntő pillanat mineműsége.
Mikor pedig egyszerre szokatlan és előre nem látott parancsot adsz ki, még ha régi tilalmad ellen irányul is, még ha elrejted is egyelőre rendelkezésed indító okát, sőt még ha a társadalom valamely részének szokásjogát sérti is, késlekedés nélkül végre kell hajtani, mert egészen bizonyos, hogy az a társadalom jár az igaz úton, amely neked szolgál. Boldogok, akik felis-mernek téged parancsaidban! A szolgálatodban állók minden cselekedete ugyanis vagy a jelen szükségét elégíti ki, vagy az eljövendőket hirdeti.
X. FEJEZET
Egynémely manicheus ostobaságról.
Ilyen dolgokban járatlan eszemmel ugyancsak gúnyoltam szent szolgáidat és prófétáidat. S gúnyolódásom mit hozott nekem? Azt, hogy gúny tárgya lettem teelőtted!
Lassan, szinte észrevétlenül mindig jobban belegabalyodtam a manicheus ostobaságokba. Már azt is elhittem, hogy a füge is, meg a nevelőanyja, a fa is tej-könnyekkel gyászolják egymástól elszakadásukat. Ha pedig valamely szent ember a nem saját, hanem más bűnös kezével szakított fügét megeszi és megemészti, valahányszor imádság közben sóhajt, angyalokat, sőt istenparányokat lehel ki magából, mert a fölséges és igazi isten parányai mindaddig abba a gyümölcsbe kötve rejtekeznek, míg valamely kiválasztott szentnek foga és gyomra ki nem oldja őket.
S az én szegény fejem elhitte, hogy több kímélet jár a föld gyümölcseinek, mint az embereknek, jóllehet valamennyi az emberek kedvéért terem. Mert ha valaki nem manicheus -éhségében hozzánk fordult, a legsúlyosabb átkokkal sújtottuk volna még a falatot is, amit közülünk valaki odaadott volna neki.