Kevés kolostor vészelte tehát át a nehéz időket, de úgy tűnik, ez elégnek bizonyult ahhoz, hogy megkezdődhessen egy ütemes építkezés. Az 1615-ös nagykáptalan jegyzőkönyve alapján a rend a következő kolostorokkal számolhatott. Horvátországban Lepoglava alá sorolták Csáktornyát és Remetét, a Magyar Királyságban Máriavölgy alá Elefántot, míg az osztrák részeken Bécsújhely alá Rannát és – vélhetően földrajzi közelsége miatt – a Sopron melletti Bánfalvát.111 Az 1615-ös állapotokhoz képest azonban a század folyamán némi terjeszkedést állapíthatunk meg: a fenti lajstrom is kiegészül Szveticével, Terebessel, Újhellyel, Késmárkkal és Varannóval.112
A működő és újjáéledő kolostorok – noha csak töredékei a késő középkori elterjedésnek – a lehetőségekhez képest jól lefedték azt a területet, amelyen a katolikus egyház tényleges, és nem csak szimbolikus befolyással bírt. A Királyság szinte mindhárom nagyobb táján (Dunántúl, Alsó- és Felső-Magyarország) volt legalább egy pálos rendház, amely biztosíthatta a rend folyamatos jelenlétét, még ha a szerzetesek figyelme nem is terjedhetett ki mondjuk egész országrészek pasztorációjára. Lelkipásztorkodás tekintetében a Királyság félkörívében délnyugatról haladva érdemes megemlítenünk az államhatárhoz közel eső
110 A földrajzi helyzet mellett érdemes lenne vizsgálni a kolostor körüli társadalom – etnikai, felekezeti, jogállásbeli – jellemzőit, a gazdasági lehetőségeket, ahogyan ezt a középkori rendtörténetre vonatkoztatva F.
Romhányi Beatrix már elvégezte. Az Országos Levéltárba 1786-ban beszállított pálos anyagok, az Acta Paulinorum kolostorok szerint rendezett anyaga elsősorban jogbiztosító iratokat tartalmaz, ami gyakran szól a gazdasági tevékenységekről is. F. ROMHÁNYI 2010.
111 KISBÁN 1938, 296.
112 1638-ban a generális káptalan határozatai között szerepel egy jegyzék a működő kolostorokról: ez alapján három nagy kör rajzolódik ki: a Dráván túli területek (Lepoglava, Remete, Szvetice, a Dráva melletti Csáktornya), a Magyar Királyság (Máriavölgy, Elefánt, Pápa, Wondorf, Sátoraljaújhely), Ausztria (Ranna, Bécsújhely). Látható, hogy a megmaradt kolostorok a Horvátországtól Nyitra vármegyéig húzódó – hol szélesebb, hol keskenyebb – sávban helyezkednek el: két távolabbi helyszínnel kiegészítve. Nyugaton Ranna (Felső-Ausztria), keleten pedig a későbbi felső-magyarországi újratelepülés bázisa, Sátoraljaújhely képviseli a pálos rendi jelenlétet. Egyetemi Könyvtár (Budapest), Kézirattár, Ab 154. Tom. I. f. 9v–10r.
36
Bécsújhelyt is, hiszen a XVII. század folyamán a rendi utánpótlás-nevelésben játszott fontos szerepet,113 nem utolsó sorban pedig az alsó-ausztriai lakosság számára elérhetővé tette a rendet.
Az ország legnyugatibb működő kolostora a XVII. században a Sopron melletti Sopronbánfalva volt.114 A Bécsújhelyhez való közelség miatt e két kolostor kapcsolata ‒ miként a fent idézett, 1615-ös igazgatási forrás példája is mutatja – folyamatos volt a korszakban. A szabad királyi város Sopron különleges státusa újabb lehetőségeket (és egyben nehézségeket) is kínált. A város jóval szélesebb jogkörrel bírt, mint a magyarországi települések többsége, önrendelkezése, önálló joggyakorlása pedig szintén a középkortól kezdve folyamatos. Noha Sopron ekkor alapvetően protestáns többségű volt, a század folyamán katolizált nyugat-dunántúli főnemesi családok időről időre befolyással tudtak lenni a város életére. A társadalmi környezet (nagybirtokos katolikus arisztokrácia birtokközpontjainak közelsége) mellett a kolostor sikeres működéséhez minden bizonnyal hozzájárult a Sopronban találkozó országutak, Bécs és Pozsony elérhető távolsága. A környék katolikus lakossága körében népszerű volt a leégett, de szentélyében sértetlenül megmaradt bánfalvi templomrom, ezért az 1600-as évektől kezdve a helyhez kötődő jeles alkalmakkor (Szent Wolfgang napján és Mária-ünnepeken) gyakran látogatták kisebb-nagyobb csoportok.115 A kolostor igazán csak a noviciátus felállításakor vált jelentőssé, az erre vonatkozó összefüggésekre alább kitérek.
Noha nem tartozik szorosan a vizsgálat elején kijelölt területhez, érdemes megemlíteni a horvátországi kolostorokat, Lepoglavát, Remetét és Csáktornyát is. A magyar-horvát határhoz közel eső Csáktornya rendháza hasonló földrajzi adottságokkal bírt, mint a sopronbánfalvi. Nem volt a közvetlen közelében szabad királyi város, de ez a település is egy országos méltóságokat viselő katolikus nagybirtokos arisztokrata család figyelmét élvezhette, minthogy a Zrínyiek egyik legfontosabb birtokközpontja volt a kezdetektől fogva, ez pedig Zrínyi György 1622-es katolizálását követően a rend számára még inkább felértékelődött.116
113 KISBÁN 1938, 216. 1637-ben esett a választás Bécsújhelyre, ahol ettől fogva munkálkodtak a filozófiai iskola fölállításán. Wondorfhoz hasonlóan ez is elhúzódott, 1668-ra lett csak készen. Időközben azonban a nagyszombati egyetem mellett sikerült házat venni, ezért a filozófiaoktatás fontosabb terepe már 1651-től a jezsuita vezetésű egyetem lett. GALLA 1941, 123–222. és 204–206.
114 Minthogy a feldolgozás elsősorban a század közepétől kezdődő időszakot kíséri figyelemmel, a főszövegbeli felsorolásból kihagytuk a Fertő-tó melletti Nezsider pálos kolostorát. Az alapításra már a magyarországi török uralom lezárultával került sor Hamerla Györgynek köszönhetően, aki 1686-ban felajánlotta nemesi házát és telkét a rend számára. DAP II, 82‒90.
115 BÁN 1939.
116 Nem egyértelmű, hogy Zrínyi György felekezetváltása milyen hatásnak köszönhető: a szakirodalom egy része Pázmány Péternek tulajdonítja a fordulatot, míg a rendi emlékezet szerint Bakich János pálos térítette vissza a főurat. Pongrách Ignác Triumphus Pauli... című művét hivatkozva idézi BORIÁN 2004, 22.
37
Határtelepülés voltának köszönhetően is hasonlítható Wondorfhoz: míg az előbbi Ausztria felé, addig utóbbi Horvátország és rajta keresztül a Földközi-tenger felé jelentett összeköttetést, amiben úthálózata segítette.
Máriavölgy és Elefánt helyzete épp fordított a fentiekhez képest. Az országos méltóságot viselő nagybirtokos főurak közvetlen közelsége mindkét település esetében hiányzik, megjelenik azonban egy másik, mind a pasztorációs lehetőségek, mind pedig a kolostor „védettsége” szempontjából fontos tényező: Nagyszombat, a magyarországi egyházmegyés rekatolizáció központja. Ahogy Máriavölgy, úgy Elefánt is az esztergomi főegyházmegye területén fekszik. Közös bennük, hogy jelentős szlovák (tót) kisebbség él a környezetükben, eltérő azonban, hogy míg Elefánt környékén zömmel falvak, kicsit távolabb pedig Nyitra püspökvárosa helyezkedik el, addig Máriavölgy Sopronbánfalvához hasonlóan egy országos jelentőségű szabad királyi város, Pozsony néhány kilométeren belüli hatósugarában fekszik. A Pozsonyban föllelhető katolikus jelenléttel szemben Elefánt helyzete kevésbé volt kedvező: az északnyugati országrészben jelentős lutheránus lakosság élt, ez sok esetben okozott gondot a kolostor lakóinak.117 Mind Máriavölgyet, mind Felsőelefántot elkerülték a forgalmasabb utak, előfordult azonban, hogy egy-egy török vagy kuruc portya érintette a települést.
A Dunántúlon feküdt Pápa mezőváros, amely egyházi közigazgatását tekintve és társadalmi összetételében is különbözött a fentiektől. A hódoltság határához közeli végvár nem csupán a militarizált és civil lakosság együttélése, de a jelentős protestáns lakosság miatt is sokkal vegyesebb képet mutatott mind felekezeti, mind etnikai és társadalmi értelemben. A pápai rendházat Csáky László alapította 1638-ban; nem sokkal később a szerzetesek iskolát nyitottak a rendház mellett, amelynek már az 1660-as években közel száz tanulója volt.118
Ugyancsak a rend oktatási tevékenysége miatt volt fontos Nagyszombat. 1652-ben a házat szerzett a rend a városban, ettől kezdve az egyetemet könnyebben látogathatták a növendékek, 1671-ben pedig Kéry János rendfőnök felállította ugyanitt a rend saját teológiai iskoláját.119 1672-ben a nagyszombati világi lakosság pasztorációját is átvehették azzal, hogy
117 A Szepességben uralkodó, kissé autokratikus állapotokról árulkodik, hogy amikor Pázmány Péter arra kötelezte az 1606-ban – még fölszentelése előtt szepesi préposttá kinevezett – Hosszútóthy Lászlót, hogy végezzen egyházlátogatást a joghatósága alá eső területen, a protestáns lakosság fellázadt az ötlet ellen.
Hosszútóthy a vármegyétől kért oltalmat a fölfegyverzett helyiekkel szemben, de az nem volt hajlandó védelmet biztosítani: mi több, tizenöt napos gondolkodási idő után a hatóságok kijelentették, hogy az egyházlátogatáshoz nem járulnak hozzá, mert hetven éve nem volt példa ilyesmire a Szepességben, és ha valaki látogatni akar, az csak a lőcsei lutheránus lelkész lehet. A préposti egyházlátogatás ezek után elmaradt. PIRHALLA 1899, 402–403.
118 DAP III, 160. A városi jelenléthez tartozhat, hogy a pápai konvent az 1650-es évektől egy győri ház tulajdonosa volt. UO. 179.
119 DAP II, 3‒4.
38
Szelepcsényi György rendelkezésükre bocsátotta a protestánsoktól elvett Szent József-templomot.120
Az alsó-magyarországi kolostorok ‒ részben az ausztriai és horvátországi házakkal, valamint a Dunántúlon Pápával kiegészülve ‒ viszonylag összefüggő egységet alkottak.
Elefánttól kelet felé a pápai rendház alapításával egy időben újjászervezett sátoraljaújhelyi kolostor vált az északkeleti országrész pálos terjeszkedésének kiindulópontjává szimbolikus és gyakorlati értelemben is.121 Az 1638-tól újjáépítés alatt álló templom 1653-ra lett kész, Kisdy Benedek egri püspök szentelte föl.122 A kolostor később a pálos missziók megszervezésében kiemelkedő szerepet játszott, és ide (valamint a területileg illetékes egri egyházmegyéhez) köthető a rend legismertebb vértanújának, Csepellényi Györgynek is a tisztelete.123
A nyugat-magyarországihoz hasonló terjeszkedés figyelhető meg az 1670-es években a keleti országrészben is. A sátoraljaújhelyi rendház mellett kolostorok szerveződtek Zemplén megye északabbi területein is: Varannón 1672-ben a katolikus Homonnai Drugeth György özvegye, Esterházy Mária a rendnek ajándékozta a korábban ferences plébániatemplomot, az ide érkező két szerzetest azonban kuruc hatalmaskodások fenyegették.124 A kolostor végül a kuruc mozgalmak elmúltával, a XVIII. században vált fontosabbá. Ugyancsak az 1670-es években Bársony György egri püspök jóvoltából Késmárkon is házat szereztek a protestáns lakosság érdekeinek rovására.125 A sátoraljaújhelyihez hasonló sorsú, egykori középkori alapítású terebesi kolostor lakói már az 1650-es években visszatérhettek rendházukba, és a század folyamán csak gyarapodtak birtokaik.126
A rend tehát a középkori Magyar Királyság intézményrendszerét és struktúráját öröklő országrész mindhárom nagyobb régiójában jelen volt: a Nyugat-Dunántúlon Wondorf jelentette a bázisukat, a Dunántúl szívében Pápa, Alsó-Magyarországon Máriavölgy, és Elefánt, Felső-Magyarországon pedig Sátoraljaújhely és Terebes, később Varannó és Késmárk.
120 DAP II,3.
121 A pálos missziók bázisává lett a század második felében a város. A pálos missziókat és a felső-magyarországi görögkatolikusokat felkaroló Benkovich Ágostonhoz lásd: VÉGHSEŐ 2007b.
122 DAP II, 70.
123 GALLA 2015, 357–365.
124 DAP III, 165.
125 DAP II, 198. A késmárki vár Thököly-kápolnáját 1673. augusztusában veszik át a pálos szerzetesek; nem egészen egy évvel később kezdődnek a rend és a felső-magyarországi bujdosók közötti összetűzések.
Késmárkhoz lásd továbbá: GALLA 2015, 286–315.
126 DAP III, 2‒25.
39
A rendtagok ‒ alkalmazkodva az egyházi gyakorlat adta lehetőségekhez127 és a praktikus szempontokhoz128 – szívesebben tértek vissza azokra a helyekre, ahol megtelepedésük kontinuus volt középkori jelenlétükkel, még ha ez sokszor nehézségekbe is ütközött. Ugyanakkor nyitottságra utal, és az expanziós lehetőségekre adott pozitív válaszként értelmezhető a pápai kolostor alapítása a kezdeti időszakban, amely sejteti azt az elkötelezett rekatolizációs szerepvállalást, amivel a rend a Tridentinum iránymutatásához alkalmazkodott.
A földrajzi környezetről összességében elmondható, hogy a XVII. század folyamán a pálos kolostorok zömmel az ország két nagyobb közigazgatási csomópontja köré szerveződtek: nyugaton Pozsony és Nagyszombat volt igazodási pont, míg keleten Sátoraljaújhely (utóbb Késmárk) és általában Zemplén megye. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy a kolostoroknak lehetősége nyílt kihasználni a nagyobb városokba futó úthálózatot, amely biztosította a szomszédos tájakkal való összeköttetést. Az utak azonban nem csak kereskedelmi vagy kulturális transzfernek adtak teret: számolni kellett a hadak felvonulása nyomán érkező pusztulással is. A XVII. században működő kolostoroknak helyet adó falvak vagy városok mindegyike kiváltságolt és/vagy erődített település volt, vagy legalábbis közel feküdt egy szabad királyi városhoz (Máriavölgy, Wondorf). Feltételezhető ezért, hogy az elért sikerekben szerepe volt a kolostor körüli társadalomnak is. A rend újjászervezése a század végén Erdélybe irányuló missziók129 ellenére sem volt realitás a protestáns vezetésű Erdélyi Fejedelemségben, vagy az oszmán megszállás alatt lévő hódoltságban, de nem csupán a kedvezőtlen környezet és a háborúk miatt, hanem azért sem, mert a kolostor működéséhez szükséges anyagi javakat csak a királyi országrészben lévő kolostorok birtoktestei tudták előteremteni.130 Egyedül ezek a gazdasági egységek voltak ugyanis képesek fenntartani a pálos kolostort, eltartani a szerzeteseket.131
127 Egy új rendház felállítása főpásztori engedélyhez kötött.
128 100‒120 év után is a kolostorok egy része alkalmas volt a felújítás utáni használatba vételre, a szerzetesek pedig a XVI. század közepétől folyamatosan fenntartották igényüket az egykori kolostorok birtokaira, ahogyan erről a zálogügyek, hagyatéki ügyek fölötti jogi procedúrák is tanúskodnak. A XVII. század közepétől is kifejezett célja a rendfőnököknek az egykori ingó és ingatlan javak visszaszerzése.
129 GALLA 2015, 395–402.
130 A XVII. század első felében a rend megszilárdításának legfontosabb része volt az állandó bevételi források megteremtése és szüntelen biztosítása. Stassewsky Miklós rendfőnök a század közepén a Máriavölgyben tartott nagykáptalanon három pontban fogalmazta meg a rend legfontosabb törekvéseit, első helyen említve a rendi javak, a birtokok visszaszerzését, karbantartását és általában a gazdasági helyzet stabilitását. KISBÁN 1938, 215.
A kolostorok birtokaiért komoly küzdelmek folytak, nem egyszer hosszú éveken vagy évtizedeken keresztül: a bécsi Udvari Kamarához a XVI‒XVII. század fordulójától folyamatosan érkeztek mind a pálosok, mind a világi birtokosok részéről kérvények, hogy a vitás tulajdonú birtokok és javak helyzetét tisztázzák. (Lelőhely: ÖstA HFU, XVI. század második felétől.)
131 A pálos kolostorok a középkor végére uralkodói és főúri pártfogóiknak köszönhetően tekintélyes nagyságú birtokokkal rendelkeztek, amelyek egyúttal állandó bevételi forrást is jelentettek számukra. A XVI‒XVII. század fordulóján a rend visszatérési-megerősödési kísérleteinek első és talán legfontosabb állomása volt a néhány
40
A pálos rend kora újkori magyarországi térhasználatának kérdése, főként a társadalmi környezet szerepe mindeddig feldolgozatlan – jóllehet a búcsújárás és a pálos gondozású kegyhelyek táji térszervező ereje világos a kutatás számára. Galla Ferenc a missziókat tárgyaló munkájában állandóan utal a rendházak és a táj kapcsolatára, e kérdésnek a missziókon túlmutató, részben társadalomföldrajzi szempontú feldolgozása azonban talán új adatokkal is szolgálhat a későbbiekben.
A térhasználati kérdéseket tárgyalva nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy Pázmány Péter és a jezsuita rend mellett a pálosoknak is fontos szerep jutott főúri családok rekatolizációjában.132 A befolyásosabb családok közül nem egy nyíltan föl is vállalta a pálos renddel való kapcsolatot: elég a Zrínyiekre gondolnunk, vagy a máriavölgyi kolostort segítő Nádasdyakra. A Báthory Zsófiát (II. Rákóczi György feleségét) és fiát, Ferencet megtérítő szerzetes, Skotniczky Alfonz is pálos volt, így válhatott a Zemplén vármegyei Újhely pálos kolostora a felső-magyarországi missziók bázisává.133 A táji-térbeli elhelyezkedés tehát nem csupán a rend működésére, hanem közvetve a pálos szerzetesi hivatás formálódására is hatással volt, különösen olyan területeken, ahol más felekezetű társadalom vette körül a rendtagokat, vagy ahol vándormissziókban, háborús viszonyok között, vagy politikai kérdésekben kellett állást foglalniuk és képviselniük rendjük (tágabban pedig a barokk katolicizmus) értékrendjét.
A fentiek mellett a rendi térhasználat másik fontos aspektusa a kolostorok vonzáskörzetén keresztül mutatkozik meg. A rendhez köthető búcsújárás tájszervező hatása ugyan régóta világos, de legalább ekkora figyelmet érdemel a rendbe lépő újoncok származási helyének vizsgálata is, amelyet a jelen dolgozat keretei között elvégeztem, és később alkalmasint ennek eredményei, rávetíthetők a búcsújárás vonzáskörzeti térképére. Szintén érdekes lehet az „ellenhatások” föltérképezése: mennyire volt hatással egy kolostor életére a környező táj hagyománya, igénye a pasztoráció különböző formáira.
évtizeddel korábban elveszített birtokok visszaszerzése. A rendházakhoz tartozó malmok, halastavak, szántók és szőlők birtoklásának virtuális igénye a korszakban folyamatos volt, noha azok legtöbbje ‒ más magyarországi rendek birtokaihoz hasonlóan ‒ kikerült kezükből. Wondorf legfontosabb gazdasági tevékenységéhez, a szőlőműveléshez lásd: BOJTOS 2014b.
132 Ahogyan a XVI. század közepén a kegyurak felekezetváltása elszakította a mecenatúrától a rendet, úgy a XVII. században épp ennek ellentéte jelentett anyagi stabilitást, kedvezően elősegítve ezzel az ország felekezeti arányainak megfordítását is. A rend történetének ezen szakaszában érzékelhető leginkább, hogy mennyire jelentős volt a katolikus vagy katolikussá lett világi birtokosok támogatása. Fentebb már utaltunk rá, hogy a nyugati határszél országos méltóságot viselő főurai olyan összefüggő birtoktestekkel rendelkeztek, amelyeknek lakossága az arisztokrácia felekezetváltása esetén országrésznyi területeket tett ismét katolikus többségűvé.
133 KISBÁN 1938, 238‒239.
41