A félelem irodalma

A határoktól távol a magyarok – ha csak nem bukkantak fel nagyobb csapatban a krónikás szülőföldjén – csak akkor tettek szert hírértékre, ha Magyarországon valamilyen nagy horderejű történelmi esemény történt. Az európai közvélemény figyelmét egyaránt kivívta, ha a magyarok jelentettek veszélyt, vagy ha Magyarország került veszélybe – békés

421„…et autant que je les az hantez, je me fieroys plus en la promesse d’ung Turc que je ne ferois d’ung Hongre.” – Le Voyage d’Outremer de Bertrandon de la Brocquière 238.

422 „Je me passe de parler plus au long de la situation du pays depuis Vienne jusques icy pour ce que pluseurs sçavent bien quel il est et se je dis vray ou non.” – Le Voyage d’Outremer de Bertrandon de la Brocquière 261.; SZAMOTA I.: Régi utazások 98. Útja során naplót vezetett, s feljegyzései alapján állította össze a végleges szöveget.

423 ERNEST THÉODORE HAMY: Le livre de la description des pays de Gilles Le Bouvier dit Berry, premier roi d’armes de Charles VII, roi de France. Recueil des voyages pour servir à l’histoire de la géographie.

Paris, 1908.

424 HAMY,E.T.: Le livre de la description 48-49.

esemény ritkán került a figyelem középpontjába. A történelmi krízishelyzetek viszont szinte azonnal, az eseményekkel egy időben megjelentek az elbeszélő forrásokban, és nem csupán a szomszédos országokban-tartományokban, de a kontinens távolabbi vidékein is. Az egykorú történeti irodalom ily módon pontosan jelzi, melyek voltak a magyar történelem európai horderejű, közfigyelemre méltó eseményei. A történeti irodalom azonban azt is szemléletesen mutatja, hogy az adott eseményt csak megtörténtekor érezték-gondolták jelentősnek, vagy az esemény után egy-két emberöltővel, esetleg századokkal később is számon tartották. Minél nagyobb a „hír” krónikás említéseinek száma, minél szélesebbek az említések földrajzi elterjedésének határai, és minél jobban széthúzódik az említések időbeli megoszlása, annál biztosabbak lehetünk az adott esemény (vagy eseménysor) történelmi fontosságában.⁴²⁵

A mai gondolkodás szerint a magyar királyságot ért súlyos mongol támadásnak, az úgynevezett tatárjárásnak feltétlen kiemelt hely járt az egykorú krónikákban, a források azonban nem erről tanúskodnak. A tatárok 1241. március 12-én törtek be Magyarországra, a következő évben, 1242 márciusában vonultak ki – a két március között eltelt épp egy esztendőnyi időben hatalmas pusztítást vittek végbe, egész vidékeket néptelenítve el.⁴²⁶

„Ebben az évben Magyarországot, mely háromszázötven éven át fennállott, a tatárok hada elpusztította” – jegyezte be a niederaltaichi monostor évkönyvébe az 1241-es esztendőben Hermann apát.⁴²⁷ Lakonikus kijelentése szerencsére nem felelt meg a valóságnak – Magyarországon szörnyű pusztítást végzett a tatár had, de az országot nem sikerült elpusztítani. A rövid bejegyzés azonban szemléletesen jelzi a magyarországi – mégoly tragikus – események iránti érdeklődés csekély voltát is. Habár a tatár támadás híre – mint arról több krónikás is megemlékezett – a kontinens távolabbi vidékein is nagy riadalmat keltett,⁴²⁸ a történtekről kevés érdemi információ került be Európa évkönyveibe,

425 Erre lásd pl. a középkori Európa gazdag Szent István irodalmát: GOMBOS A.: Szent István történetírásban.

426 A rettegés generációk múlva is emlegetett esztendejéről részletes és érzékletes beszámolót készített a tatárjárás hű krónikása, Rogerius mester. Ahogy ajánlásában írta, „valótlan adatok belevegyítése nélkül” írta meg Siralmas énekét. Életéről, művéről lásd: HORVÁTH JÁNOS: Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái.

Budapest, 1954. 239-254.; KRISTÓ GY.: Magyar historiográfia 60-64.; A^LMÁSI TIBOR: Rogerius. In: Korai magyar történeti lexikon. 576. Kiadása: SRH II. 543-588., magyar fordítása: A tatárjárás emlékezete. Szerk.:

Katona Tamás. Magyar Helikon, 1981. 111-152.

427 „Hoc anno regnum Ungarie, quod 350 annis duravit, a Tartarorum gente destruitur.” – CFH II. 1147.

428 „Mert ez a barbár nép nagy riadalmat keltett még a távolabbi országokban is, a félelem nemcsak Galliát szállta meg, megszállta Burgundiát és Hispániát is, amely országokban a tatár név ezelőtt ismeretlen

krónikáiba.⁴²⁹ Jelzésértékű, hogy a 13. századi keletet nagyon jól ismerő, a tatár hódítás egyes szakaszairól akkurátusan beszámoló Hayton örmény herceg a Magyarországot elpusztító tatár támadásnak, a „tatárjárásnak” mindössze egy mondatot szentelt összefoglaló művében, a Fleur des histoires de la terre d’Orient-ben.⁴³⁰ A magyar határoktól távol a legalaposabban az angliai St. Albans kolostorban vezetett Chronica Maiora foglalkozott a Kelet-Európát ért tatár támadással.⁴³¹ A szerző, Matthew Paris tájékozottságát egykorú uralkodói levelekből szerezte, amelyeket be is illesztett krónikája szövegébe – érdeklődését azonban láthatólag elsősorban nem a lemészárolt magyarok és más keresztények, hanem a „vad és embertelen”, szörnyeknek tekintett tatárok keltették fel. A Chronica Majora magyar ismereteit azonban csupán kevesen olvashatták, a szélesebb közvéleményhez ugyanis csupán rövidített változatai jutottak el, amelyekből kimaradtak a kelet-európai utalások.⁴³²

Az egyetlen valóban részletes korabeli tudósítás Tamás spalatói esperes nevéhez fűződik, aki Historia Salonitanorum Pontificum atque spalatensium, vagyis A salonai és spalatói főpapok története című művében Magyarországról jött szemtanúk (köztük az 1249-ben spalatói érsekké választott Rogerius) elbeszélése, illetve – Béla király spalatói napjairól – saját tapasztalatai alapján írt részletesebb beszámolót a „tatár veszedelemről”.⁴³³ Magyarország pusztulását sötét, túlzásoktól sem mentes, de alapvetően hihető képekkel ecsetelte. Leírását záró értékelése szerint az ország hatalmas emberveszteségét részben maga a tatár támadás, részben annak következményei – az éhínség, illetve az elszaporodott vadak pusztításai – okozták: „… a barbárok dühe Magyarországot féktelen fegyverével már egészen összetörte, most még a nyomban bekövetkezett éhínség veszedelme is az éhhalál dögvészével tizedelte a nyomorult népet. Mert amíg a tatár veszedelem dühöngött, a szerencsétlen

volt.” – A kölni Szent Pantaleon-kolostor évkönyvei. CFH I. 172-173., magyarul: A tatárjárás emlékezete 200-201.

429 A forrásokat számba veszi: PAULER GY.: A magyar nemzet II. 513-514., BARTONIEK E.: Magyar történeti forráskiadványok 91-93.

430 „Il che vaucha ensuite jusqu’au royaume de Hongrie ou il trouva des Coumansqu’il fit prisonniers.”

– Croisades et pèlerinages 834. A műre lásd fent, a 159-160. jegyzetet.

431 MATTHAEUS PARIS: Chronica Maiora. In: Henry Richards Luard (ed.): Rerum Britannicorum Medii Aevi Scriptores. London, 1872-1883. (Rolls Series 57.); a tatárjárásra vonatkozó szövegeiből magyar fordítást közöl: NAGY BALÁZS: Tatárjárás. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. (Nemzet és Emlékezet) 48-52.

432 PAPP ZSUZSANNA: Magyarország-kép a 13. századi Angliában. In: Bárány A. – Laszlovszky J. – Papp Zs.: Angol-magyar kapcsolatok I. 234-240.

433 CFH III. 2232-2244., magyarul: A tatárjárás emlékezete 172-193.

parasztok nem tudták földjeiket bevetni, nem lehetett az elmúlt aratás termését betakarítani;

így aztán, mivel élelmiszerük nem volt, az éhínség kínjától emésztve, egyre csak hullottak.

Ott hevert az utakon, a mezőkön a rengeteg holttest, ezért általános volt a vélemény: az éhínség eme keserves csapása nem kevésbé pusztította a magyar nemzetet, mint a tatárok öldöklő kegyetlensége. Mindezek után, mintha az ördög barlangjából jöttek volna elő, tömegestül tűntek fel a ragadozó farkasok, ezek aztán csak az emberi vérre szomjaztak, de már nem alattomos fortéllyal, hanem nyíltan rohantak a házakba, és az anyák öléből ragadták el a csecsemőket, és nemcsak a kisdedeket, hanem csoportokba verődve megtámadták még a fegyveres férfiakat is, és kegyetlen fogaikkal szétmarcangolták őket.”⁴³⁴

Az európai közvéleményt – mint egyéb forrásainkból kitűnik – különösen a megpróbáltatások szélsőséges formái hozták izgalomba: az éhség következtében fellépő emberhús-evés, valamint a vadállatok Tamás esperes által oly érzékletesen megrajzolt támadásai. Míg az egykorú hazai forrásokban nincs nyoma a kannibalizmusnak, a külföldi elbeszélőknél az eseményektől időben távolodva egyre szélsőségesebb leírásokra bukkanunk.⁴³⁵ A heilingenkreutzi évkönyvek egykorú folytatása szerint „borzalmas és sohasem hallott éhínség tört Magyarország földjére, és többen hullottak el az éhínség, mint a pogányok miatt. Kutyákat ettek, macskákat meg embereket; az emberhúst nyíltan árulták a vásárokon”.⁴³⁶ Az 1300-ban elhunyt francia bencés történetíró, Guillaume de Nangis IX.

Lajos francia királyról írt életrajzában hasonló hírről számolt be: „Azt mondják, hogy ezután a tomboló öldöklés után akkora éhínség ütötte fel a fejét Magyarországon, hogy az élők

434 „Licet autem barbarica rabies totum regnum Hungaricum imoderato gladio attrivisset, e vestigio tamen famis subsecuta pernicies miserabilem plebem tabe inedie devastavit. Instante namque furore Tartarico non licuit colonis miseris arvis semina tradere, non valuere preterite messionis recoligere fruges; sic ergo, non exstantibus alimentorum subsidiis, cadebant infelicium corpora clade famis absorpta. Iacebant per campos, per vias innumera vulgi cadavera, ut non minus credatur hec acerbalues inedite gentem Hungaricam devastasse, quem pestilens immanitas Tartarorum. post hec vero rabidorum luporum multitudo quasi de diaboli caverna emersit, qui non nisi humanum sanguinem sicientes, non iam occultis insidiis, sed palam irrumpebant in domos et de matrum gremiis parvulos rapiebant, nec solum parvulos, sed ipsos eciam armatos viros facto agmine invadentes, sevis dentibus lacerabant.” – CFH III. 2244.; A tatárjárás emlékezete 191.

435 „minél későbbiek, annál cifrább alakban jelentkezik” az emberhús-evés e szövegekben – állapította meg már Pauler Gyula is: PAULER GY.: A magyar nemzet II. 519.

436 „Interea fames horribilis et inaudita invasit terram Ungarie, et plures perierunt fame quam antea a paganis. Canes edebant et cattos et homines; humana caro publice vendebatur in nundinis.” – CFH I. 777-78., magyarul: A tatárjárás emlékezete 202-204.

megették a halottak testét. Még kutyákat is ettek és minden effélét, amit csak fellelhettek.”⁴³⁷ Martinus Oppaviensis krónikája szerint „a rettenetes éhínség miatt az anyák gyermekeik húsával táplálkoztak”,⁴³⁸ lengyel évkönyvi feljegyzésben pedig arról olvashatunk, hogy

„Magyarországon farkasok, rókák (!) és sasok irtották az embereket”.⁴³⁹ A heilingenkreutzi évkönyv is beszámolt az elszaporodó farkasokról, amelyek „kíméletlenül szedték áldozataikat”, hogy végül levonja a Spalatói Tamásénál is határozottabb konklúziót: „Krisztus születése óta egy országban ekkora csapást és nyomorúságot nem látott, de még csak nem is hallott az emberiség, mint amilyen Magyarországon volt az elkövetett bűnök miatt.”⁴⁴⁰

A tatárjárás – noha pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre – feltehetőleg a legnagyobb és egyben legkegyetlenebb támadás volt, amely az országot fennállása alatt érte.⁴⁴¹ A középkori magyar állam területére ezt követően százötven évig nem hatolt számottevő ellenséges sereg, e téren a 14. század végén, a törökök megjelenése hozott gyökeres – és a tatárjárástól eltérően – hosszantartó változást. Az ország déli területein, elsősorban a Szerémségben és a Temesközben az 1390-es években jelentek meg az első török portyázók, hogy felprédálják a településeket, elhurcolják a lakosságot és javait. A portyák hírére a helyszínre siető magyar csapatok általában már csak a pusztítás nyomait találták, a törökök – foglyaikkal, zsákmányukkal együtt – a lehető leggyorsabban elhagyták az országot,

437 „Tantaque post illam debacchationem fames invaluisse dicitur in Hungaria, ut homines vivi comederent mortuorum corpora. Canes etiam edebant, et quicquid tale invenire poterant.” – GUILLAUME DE NANGIS: Gesta Ludovici IX. In: Recueil des historiens des Gaules et de la France. T. XX. Éd. Pierre-Claude-François Daunou et Joseph Naudet. Paris, 1840. 312-465.; a vonatkozó rész CFH II. 1102-1103., magyarul: A tatárjárás emlékezete 206.

438 „ut pre fame pervalida matres puerorum suorum vescerentur carnibus” – CFH II. 1575., magyarul: A tatárjárás emlékezete 207.

439 „Eo tempore in Ungaria lupi, vulpes, aquile occiderunt homines” – CFH I. 176., magyarul: A tatárjárás emlékezete 201.

440 „A nativitate Christi non est tanta plagaet misera visa et audita in aliquo regno, sicut in Ungaria propter peccata eorum.” – CFH I. 778., magyarul: A tatárjárás emlékezete 204.

441 Az ország emberveszteségének nagyságát a történészek máig vitatják, egyes becslések szerint a lakosság 10-15, mások szerint akár 50%-a is áldozatául esett a tatár harcmodor szerves részét képező esztelen pusztításnak. S^ZŰCS JENŐ: Az utolsó Árpádok. Budapest, 1993. (História könyvtár. Monográfiák 1.) 3-6.; konkrét számításokhoz lásd: GYÖRFFY GYÖRGY: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I-IV. Budapest, 1963-1997. köteteit, pl. I. 49. 166. 205. 258. stb. A rettegve várt, de az elsőhöz képest jelentéktelen 1285-ös második tartárjárásról elsősorban lásd: SZÉKELY GYÖRGY: Egy elfeledett rettegés: a második tatárjárás a magyar történeti hagyományokban és az egyetemes összefüggésekben. Századok 122 (1988) 52-85.

de ha időben érkeztek, és legyőzték a török seregeket, győzelmük már akkor is kevés volt ahhoz, hogy megállítsa a délvidéki helyzet romlását. A támadások többsége a későbbiekben is főleg erre a területre irányult, a déli megyék mellett azonban a török portyázók egyre újabb és újabb területekre is eljutottak, vagyis a front évtizedről évtizedre egyre szélesebbé vált.⁴⁴² A tatároktól eltérően a török csapatok ritkán nyúltak az öncélú mészárlás eszközéhez, egymást követő portyáik sora azonban összességében már az ország három részre szakadása, a török hódoltság létrejötte előtt a tatárjáráshoz hasonló nagyságrendű pusztulást eredményezett.⁴⁴³

Az 1390-es évektől, az első Magyarország ellen indított portyáktól kezdve három teljes évszázadon át, egészen a felszabadító harcokat lezáró 1699-es karlócai békéig a török kérdés kiemelkedően fontos szerepet játszott a magyar kül- és belpolitikában, és társadalmi hovatartozástól függetlenül meghatározó eleme volt a magyarországi közgondolkodásnak. Az országot külföldön is a leggyakrabban a török veszéllyel kapcsolatban emlegették – a

„kereszténység védőpajzsa” állandó jelzőt a magyar királyság a 15. század elejétől viselte.⁴⁴⁴ A török kérdés dominanciája a külföldi elbeszélő forrásokban is megfigyelhető.⁴⁴⁵ Az 1440-es évektől Magyarországról szólva békeidőszakban is megemlítették, hogy állandó harcban áll a

442 ENGEL PÁL: A török-magyar háborúk első évei 1389-1392. Hadtörténelmi Közlemények 111 (1998) 561-577. (megjelent még in: Engel Pál: Honor, vár, ispánság. Válogatott tanulmányok. Válogatta, szerkesztette, a jegyzeteket gondozta Csukovits Enikő. Budapest, 2003. [Milleniumi magyar történelem. Historikusok] 555-577.); ENGEL PÁL: Magyarország és a török veszély Zsigmond korában (1387-1437). Századok 128 (1994) 273-287.

443 A déli országrészben akadtak olyan területek, ahol a 16. század közepéig a településeknek a 90%-a eltűnt a térképről– ENGEL PÁL: A török dúlások hatása a népességre: Valkó megye példája. Századok 134 (2000) 267-321. A Mohács előtti török-magyar küzdelem áttekintésére elsősorban lásd SZAKÁLY FERENC: A török-magyar küzdelem szakaszai a mohácsi csata előtt (1365-1526). In: Rúzsás Lajos – Szakály Ferenc (szerk.):

Mohács. Tanulmányok a mohácsi csata 450. évfordulója alkalmából. Budapest, 1986. 11-57.

444 Elsősorban TERBE L.: Egy európai szállóige életrajza 297. skk.; BENDA KÁLMÁN: A magyar nemzeti hivatástudat története a XV–XVII. században. Budapest, 1937.; FODOR PÁL: Az apokaliptikus hagyomány és az

“aranyalma” legendája. A török a 15-16. századi magyar közvéleményben. Történelmi Szemle 39 (1997) 21-49.;

MARTON JÓZSEF: Magyarország képe és megítélése Enea Silvio Piccolomini életművében. Irodalomtörténeti Közlemények 110 (2006) 469. skk.

445 Egyúttal az is megfigyelhető, hogy a török-kérdés feltűnéséig Magyarország keveset is szerepelt a nyugat-európai történeti irodalomban. „Hiteles magyar vonatkozású információt a 14. század jó részének történeti szövegei alig tartalmaznak” – állapította meg a francia nyelvű történeti irodalmat vizsgálva Csernus Sándor. C : Francia történetírás 165.

törökkel, háborús időszakokban, nagyobb hadjáratok idején pedig láthatóan széleskörű érdeklődés kísérte az eseményeket.⁴⁴⁶

Mennyisége – és részben feltáratlansága – miatt lehetetlen számba venni az 1390-1526 közötti hosszú időszaknak a török veszélyről, támadásokról, illetve a török elleni küzdelemről tudósító európai forrásanyagát. A kérdés megközelítésének, megjelenítésének módját, az európai közvélekedést azonban szemléletesen mutatják a legjelentősebb összecsapásokról, a nikápolyi, a várnai és a mohácsi csatáról tudósító történeti munkák. A három ütközet kiválasztása nem a történész szeszélye, ugyanis már a 16. században ezeket az összecsapásokat tartották a török elleni küzdelem legfontosabb eseményeinek.⁴⁴⁷

A Magyarországot – és közvetve az egész kereszténységet – fenyegető török előretörés kérdése már az 1390-es években, az első támadások után beszédtémává vált a nyugat-európai udvarokban. Zsigmond király a török megállítása érdekében erőteljes diplomáciai offenzívát indított – követei sorra járták a legfontosabb udvarokat, ahol épp ezekre az évekre szárba szökkent a terjeszkedő oszmán hatalom elleni keresztes hadjárat eszméje.⁴⁴⁸ A magyar követek, Kanizsai Miklós és Szepesi Jakab a legjobbkor, a százéves háború harcainak elültekor érkeztek meg a hadi dicsőségre kiéhezett francia illetve a burgundi udvarba.⁴⁴⁹ Felhívásuk látványos sikert aratott: 1396 tavaszán jelentős lovagi kontingensek indultak Európa különböző vidékeiről, júniusra becslések szerint már több ezer fős lovagsereg gyűlt össze Budán. A nemzetközi had augusztusban átkelt a Dunán, elfoglalta Vidint, szeptember 12-én pedig ostrom alá vette Nikápoly várát. A tervezett elsöprő győzelem helyett azonban a

446 Lásd például Gilles le Bouvier fentebb idézett megállapítását („Országuk gyakran áll nagy háborúságban a szaracénokkal”)

447 Lásd például Johannes Cuspinianusnak a mohácsi csata után a német fejedelmek előtt elmondott híres beszédét, amely először 1526 végén jelent meg nyomtatásban: Oratio protreptica Joannis Cuspiniani ad Sacri Ro. Imp. Principes et proceres…; magyar fordítása: Katona Tamás (szerk.): Mohács emlékezete. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1979. (Pro memoria) 245-276., a hivatkozott rész: 256.

448 A keresztes gondolat felújításában, propagálásában jelentős szerepet játszott Philippe de Mézières lovag, a ciprusi, majd a francia király diplomatája, főként Nova religio passionis című munkájával, illetve a kor ismert költője, Eustache Deschamps, Exhortation à la croisade című költeményével. CSERNUS S.: Francia történetírás 66., 277.; B^ÁRÁNY ATTILA: Magyarország és a kései keresztes hadjáratok. In: Magyarország és a keresztes háborúk 148.; B^ÁRÁNY ATTILA: Angol lovagok a nikápolyi csatában. Hadtörténelmi Közlemények 118 (2005) 524-528.

449 Kanizsai Miklós beszédét Boucicaut marsall életrajza őrizte meg: Le Livre des faicts du bon Messire Jean Le Maingre, dit mareschal Boucicaut. Ed.: Denis Lalande. Geneve, 1985. 88-91.; említi: BÁRÁNY A.:

Angol lovagok 539.

hadjárat súlyos vereséggel ért véget: az ostromlott vár felmentésére érkező Bajezid szultán megsemmisítette a keresztes hadat. Zsigmondnak sikerült elmenekülnie, számos előkelő azonban fogságba esett.

A nyugati lovagok készülődéséről, magáról a hadjáratról, a nikápolyi vesztes ütközetről és gyászos következményeiről nagyszámú elbeszélő forrás tudósít, köztük több olyan leírást is találunk, amelyek hosszan és részletesen taglalják a történteket.⁴⁵⁰ E források közül különösen három egykorú krónika méltó a történész figyelmére (annál is inkább, mert a középkorban is népszerű olvasmánynak számítottak): a „hivatalos” francia krónika-sorozat, a Grandes Chroniques de France aktuális szerzőjének, Michel Pintoin-nek a munkája,⁴⁵¹ a nikápolyi hadjáratban személyesen is vitézkedő Boucicaut marsall életrajza,⁴⁵² valamint a hadjáratnak kiemelkedően hosszú részt szentelő Jean Froissart krónikája.⁴⁵³

Az eseményekről részletesen beszámoló francia történetírók láthatólag azonos, összetett céllal fogtak a nikápolyi hadjárat leírásába: egyrészt pontos tudósítást szándékoztak írni a történtekről, másrészt e tudósításon belül szerették volna minél jobban kidomborítani a francia vitézséget, ugyanakkor a vereség felelősségét lehetőség szerint a keresztes sereg más kontingenseire, elsősorban a magyarokra hárítani. E téren a szerzők közül Pintoin volt a legkiegyensúlyozottabb, aki Zsigmond királyt mindvégig a hadjárat racionális, bölcs vezéreként, pozitív szereplőként tünteti fel.⁴⁵⁴ A bukást megközelítése szerint a franciák fennhéjazása, önzése okozta, nem pedig a magyarok más szerzők által kiemelt „gyávasága”.

450 A nyugat-európai források számba vételét lásd: BÁRÁNY A.: Angol lovagok 517-520.; CSERNUS S.:

Francia történetírás 174-184., 342. (103.jegyz.); a nikápolyi csatának szentelt konferencia előadásainak kiadása:

Nicopolis, 1396-1996. Éd.: Jacques Paviot – Martine Chauney-Bouillot. Annales de Bourgogne 68 (1996); a magyarországi konferencia tanulmányainak kiadása a Hadtörténelmi Közlemények tematikus, Memoria rerum Sigismundi regis címet viselő számában (HK 111 [1998]).

451 Chronique du religieux de Saint-Denys; rövid ismertetés a munkáról: CSERNUS S.: Francia történetírás 76-88., a Pintoin által a nikápolyi ütközetről írt részről: uo. 175-179.

452 Le Livre des faicts; ismertetése: NORMAN HOUSLEY: Boucicaut marsall Nikápolynál. Hadtörténelmi Közlemények 111 (1998) 593-602.; CSERNUS S.: Francia történetírás 180-183.

453JEAN FROISSART: Chroniques. I-IV. Librairie Générale Française, 2001. (Le Livre de Poche, Lettres gothiques). A franciaországi elindulástól a török fogságból való hazatérésig: IV. 525-710.; a hadjáratra vonatkozó rész sajnálatos módon kimaradt a krónika szemelvényes magyar fordításából (Froissart krónikája.

Válogatás. Gondolat, Budapest, 1971.). A magyar vonatkozásokat említi: CSERNUS S.: Francia történetírás 183.

Az említett művek olvasottságáról, népszerűségéről: SOT, M. – BOUDET, J.-P. – GUERREAU-JALABET, A.:

Histoire culturelle 284.

454 Chronique du religieux de Saint-Denys495.;C S.: Francia történetírás 178.

Sokkal kevésbé árnyalt a Boucicaut-életrajz megközelítése: az egész munka, így a nikápolyi rész is a francia lovagok dicsőségét hirdeti, súlyos vereségüket nem a franciák hibás taktikájával, hanem a magyarok hitványságával magyarázza. „Halljátok a magyarok nagy hitványságát, hitszegését és gyávaságát, akiknek viselkedése örökre szégyent hoz rájuk” –

Sokkal kevésbé árnyalt a Boucicaut-életrajz megközelítése: az egész munka, így a nikápolyi rész is a francia lovagok dicsőségét hirdeti, súlyos vereségüket nem a franciák hibás taktikájával, hanem a magyarok hitványságával magyarázza. „Halljátok a magyarok nagy hitványságát, hitszegését és gyávaságát, akiknek viselkedése örökre szégyent hoz rájuk” –

In document – B 2013 V A -E - M N Csukovits Enikő 1 (Pldal 114-127)