Etyele-petyele, hat vak tyúk

Haggyuk elúszni a hat hattyút! (Mán hogy hagynánk?)

A Halaj-kapitányban írtam egy sor pótlandót. Most itt rendezem őket. Ha értéknek tartottam akkor, miért dobnám ki őket most, az emelkedő léggömböm kosarából?

Tehát a lezárás előtti pillanatokat éljük.

Az első téma: építkeztünk is az Átkosban. A vagyon tezaurálása kevés legális formáinak egyike volt: építs, ha tudsz. Mi is áldoztunk ennek az istennek az oltárán. Na meg a feleségem pihenésként kertészkedni, én vízen élni szerettem (volna csak, sokáig). Részben pedig kény-szerből építkeztünk: minket nem áldott meg az állam fedéllel, magunknak kellett megterem-tenünk. Sokszor bosszankodtam, amikor friss lakótelepi házak előtt gombamódra szaporodtak az előkelő autók. Hát, mint írtam: nem volt korrupciómentes rendszer, csak nem a fejétől büdösödött. Tehát:

Építkezés az Átkos korban:

Csak hogy tudják, akik most építkeznek! Nem végeztem pontos összemérést, csak a kész házak, lakások árából következtetek vissza: biztos vagyok benne, hogy az átlagkeresetekhez viszonyítva ma drágább építkezni, mint volt az Átkos időkben. A budapesti társasházi laká-sunk építésébe 1971-ben kezdtünk, az akkori ‘előkalkulált’ ár 4800,- Ft/m2 volt. Gazember kőműves építette, minden szintnél leállt és a legkülönfélébb – többnyire nem létező – költség-növekedésre hivatkozva megemelt tarifával volt csak hajlandó folytatni (fekete munkásokat alkalmazott, nem fizetett utánuk semmiféle járulékot). Így 8000,- Ft/m2 fölé kúszott fel a végleges bekerülés 1973-ra. Talán háromhavi átlagbér? Hm. Lehet, hogy tisztán a kivitelezés új lakásnál ma se drágább, de a helyért (budai dombok) a többszörösét elkérik. A balatoni nyaralónkat 1980 augusztus 19-én kezdtük el önszervezésben, jelentős saját és rokoni fizikai közreműködéssel. Az 58 m2 alapterületű, földszint + tetőtér elrendezésű (a tetőteret beszámítva 70-valahány m2-es épület mindenestül, egyszerű bútorzatot is beleértve 730.000,-Ft-ba került!!! ‘Házilag könyveltünk’ minden fillért (‘tartós kiküldött volt, ker. igazgató, káder!’ – beárnyékolt a gyanú). Ez 10.000,- Ft/m2, két-háromhavi átlagbér akkoriban, ismét-lem, bútorzattal együtt. Ma ennek megfelelő összegből nem lehetne kihozni. Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy a minőség persze – hál’isten – ég és föld. Akkor saját utánjárás mellett, az esetek 30-50%-ában ‘protekció’ (tégla, cserép, jó burkolóanyag, sorolhatnám) igénybevétele kellett ahhoz is, hogy az ember hozzájusson valamihez. Aztán megkapta az árut és az sokszor a selejt-szintet verte, legjobb lett volna kidobni. Kálvária volt a javából. És szarból várépítés! De nem volt annyira pénzkérdés, mint ma!

Néhány emlék az építkezésekkel kapcsolatban:

- A budai lakásunk lejtőn épülő házban készült. Már folyt az építkezés, amikor a víz táp-vezetékét és a szennyvíz-csatornáját nem engedték átvezetni a logikusan kiválasztott, alattunk fekvő beépítetlen telken. Először elsőfokon a Kerületi Tanács, majd másodfokon a Fővárosi Tanács utasította el. Nem értettük, nem zavarhatott az senkit. A többi lenti telek alkalmatlan volt ‘átvezetésre’: beépített telkek, az épületek és kerítések között a megengedettnél szűkebb

‘folyosó’. felfelé vinni óriási költség lett volna: emelőszivattyú, stb. Fellebbezés, istennyila.

Végül a Fővárosi Tanácsban a feleségemnek, mint eljáró jogásznak megsúgták: a szovjet

városparancsnok teljes valóságában vonult be hozzájuk és közölte, hogy azon a telken nem lehet átvezetni semmit, ott ‘jó elvtárs’ a tulajdonos. Ha meg tudunk állapodni valamelyik szomszéddal, engedélyezik a szabálytalan átvezetést. Egy kis jóindulat és kicsit több pénz megoldotta az egyik szomszéd szívét, így sikerült elkerülni a felesleges pénzkidobálást.

Gondolom, ennél fontosabb ügyekben is ott volt a szovjethatalom mancsa.

- Dolgozunk, dolgozunk, odaballag az egyik szemközti szomszédasszony Csopakon: Halmos úr, sok embert láttunk már dolgozni, városit, falusit, de amit maguk itt dolgoznak, olyat még nem. Kossuth-díjjal felér! (Hogy miért urazott, csak ő tudja, kifejezetten utálom, ha uraznak.) - Hasonló: Nagyon rosszul csinálták meg a tető-ácsolatot, a szigetelésre meg nem vállalkozott senki (vagy sokért?) A szigetelés nagyját a feleségemmel csináltuk meg, táblákat vágtunk be, majd arra több réteg pormentő, esőmentő és szigetelő, mindezt cserépléceken gubbasztva úgy, hogy alattunk helyenként 8 m szabadesési lehetőség. Valahogy egyedül kellett befejeznem.

Egy hétvégét dolgoztam úgy léceken guggolva, hogy csak enni és aludni mentem le. Az egyik szomszéd a kertjében dolgozgatott szombaton, láttam elmenni, majd másnap reggel jönni.

Felszól reggel: „Mi az, maga le se jött az éjszaka?” Keddtől napokig életem legkeményebb izomlázát élveztem.

- Egyik világbajnok erőbemutatóként feljegyezhető a nagy teljesítmények kiskönyvébe: az emeleti falakhoz szükséges, ha jól emlékszem cca. 1200 db blokktégla csak úgy felröppent a földszinti padlózatról az emeletire, mintha szárnyuk nőtt volna. Lent álltam és felhajigáltam az emlékeim szerint 5 kg körüli méretes blokkokat, a feleségem pedig a mélység szélén állva elkapta. Ma elképedek, ha rágondolok is. Ki tudja, melyikünk teljesítménye volt nagyobb?

Tegyünk egy = jelet. A közelmúltban ellenőriztem: 6,5 kg volt a blokk.

- Nehéz feltalálni a spanyolviaszt. Kétszer is azt hittem a csopaki építkezés során, hogy valami újat, sőt, korszakalkotót találtam ki. Az egyik ácsszerkezetben a lécek kettőzése, párhuzamos kötésben használata, a másik pedig betonoszlop közepén vízlevezető csatorna kialakítása. Mindkettőt büszkén mutattam a befejező munkákat végző mindenes kőműves mester úrnak (az úr ezúttal megsüvegelést jelent). Ühüm, – mondta mindkét alkalommal – így szoktuk ezt csinálni. Nesze neked tudós feltaláló. Molnár Lacinak hívták az általam csavaros eszű székelynek tartott rendkívül ügyes, szuper-rendes kőművest. Talán egy éve találkoztunk vele füredi Közértben (éppen Aldiban), nem ismertem meg: teljesen görcsbe rántott, csontsovány, fehér arcú rém állított meg. Vastagbél rákkal kezelték, műtötték, nem tudták megmenteni, utolsó heteit élhette. A régi kommunikációs csatornái nem éltek, a kíséretét ellátó hölgytől zavarunkban elfelejtettünk telefonszámot kérni, így nem tudjuk, csak biztosak lehetünk benne: egy igen értékes, egyszerűnek mondott emberrel kevesebb él a sárgolyónkon!

Kalapot le, még egyszer!

A csopaki építkezéssel függött össze az első szerencsés autóbalesetem. Évek múlva elszen-vedtem a másodikat – és egyben utolsót – is. Az első az én hibámból következett be, a másodikban ámokfutó rontott belém. Mindkettő egyformán végződött: szerencsés voltam, életben maradtam. Helyesebben szólva a hajam szála se görbült meg. Következzék tehát a két baleset, mentőangyalom van jelszó alatt!

1. Balesetem az M7-en:

Jópárszor voltam halál-veszedelemben életem során, a legközelebb azonban 1994 március 5-én, amikor Csopakról hazatérőben az M7-es autópálya 74. ‘kilométerköve’ előtt a másodperc töredékére elaludtam és Daihatsu Applause-ommal, 120 km/óra körüli sebességgel nekicsapódtam a korlátnak. Azt az estét vendégek társaságában vidáman töltöttem és másnap se gondoltam sokat a dologgal, de a következő éjjel felriadtam, nem tudtam elaludni és megírtam az ’M7-es sztráda, 64-es kilométerkő, 1994 március 5., 15h 05 p.’ című, állítólag gyenge versem az esetről. A Verseim közt megtalálható. Azért teszek említést itt is róla, mert azon kívül, hogy a biztos halál torkából menekültem, valószínűleg a jó kocsinak (egy Lada – merevségénél fogva – biztos bukfencet vetett volna és akkor nincs menekvés) és annak köszönhetően, hogy használtam a biztonsági övet, pár kapcsolódó emberi vonatkozása is volt az esetnek, jó is, rossz is. Vegyük csak sorra: több kocsi rezzenéstelenül suhant el mellettem, pedig vagy magát a két keréken táncolást, lehuppanást, újra két keréken lavírozást, majd a több, mint 180 fokos pörgést, vagy a kicsúszott, erősen megrongálódott kocsit látniuk kellett.

Végül a fehérvári leágazásról jött vissza egy fiatalember, aki megkérdezte, nincs-e bajom?

Ígérte, hogy küld szállító-kocsit, ehelyett bement a rendőrségre és azoknak szólt. Két rendőr-kocsi érkezett szirénázva pillanatokon belül, egy-egy fiatal rendőrrel. Az egyik körülnézett és eltávozott, a másik a következő kérdéseket tette fel: van-e valami sérülésem?, egyedül utaztam-e?, be volt-e kötve a biztonsági övem?, ittam-e alkoholt? Ezt követően megszon-dázott és eldobta a szondát. Telefonon szólt fuvarozónak, majd elkezdte a jegyzőkönyvezést.

Nem tudtam vele maradni, mert üstökös sebességgel megérkezett az Autópálya Felügyelőség és ugyan gratuláltak a második születésnapomhoz, de három perc alatt felmérték a kárt, amit a korlátban okoztam és íratták alá a jegyzőkönyvet velem, a még fel sem ocsúdott emberrel, aztán el. A rendőr viszont szuper-rendes volt. Közölte, hogy meg kell büntetnie „figyelmetlen vezetés” vagy ilyesmi miatt. Nem emlékszem az összegre, a pimf feletti lépcsőfok volt.

Nevetséges, de annyi se volt nálam. OK, mondta, akkor elintézem és aláíratta a jegyző-könyvet. Hogy intézte el, nem tudom, mert az összeg benne maradt a papiruszban. Rendes volt, de nagyon. A rendőrökön kívül a székesfehérvári Mohácsi autószerelő viselkedett több mint emberként. Oda vitettem a kocsit, meg magamat. Körbejárta a kocsit, ő is gratulált a második születésnapomhoz, aztán letessékelt a pincéjébe és megkínált vagy fél liter borral: fő a nyugalom. Aztán rendbe hozta a totálkáros járgányt.

2. Autó-balesetet szenvedtem:

Ez a második. Jövök a gyógyvíz-raktárból, ahonnan rendszeresen tankolok parádi gyógyvizet.

Pár méterre a Hízlaló-tér és egy csillag-kereszteződés. Ismerem, milyen őrülten száguldoznak a letáblázott főúton az autók, ezért – meg mert csöpörög az eső – duplán óvatosan nézem meg, mi jön balról, látom, elég messze, reflektorral jön egy piros furgon. OK, elkezdem a kanyarodást és durr, elcsapja a kocsim orrát egy fehér Citroen. Csak a fehér villanást látom, majd azt, hogy a kocsi csúszik, pattog, nekivágódik a szemközti útszegélynek és arra fel-pattanva, keresztben, az orrát az úttestre lógatva áll meg egy beton-villanyoszlopnál. A vezető nem volt ura a kocsinak. Újra születtem, semmi bajom, a kocsi alig mozdult az ütéstől (fizika:

a nagy sebességkülönbség miatt a kocsim tehetetlensége győzött). Ha egy méterrel hátrább kap el, halott vagyok. Az ipse tudta pontosan, hogy ő a ludas, nekem hirtelen vallott is: mikor követelte, hogy ismerjem el, én vagyok a felelős, különben rendőrt hív, mondtam, hogy az képtelenség, hiszen nem láttam őt, csak egy piros furgont. „A furgon mögött jöttem.” – felelte. De hát akkor előznie kellett. „Miért, nem szabad itt előzni?” A marha úristenit, nem

ismeri a KRESZ-t, esőben is száguld, előz: ámokfutó. Más baj is lehetett, nem mert rendőrt hívni, non-stop telefonált. Végül én hívtam rendőrt. Félóra múlva jelentek meg, közben igazi zápor árasztotta el a környéket. A Citroen-pilóta még a zivatar kitörése előtt visszahozta valahonnan a messzeségből a rendszámtáblámat, aztán visszalopózott két lépésben a kocsijával ütközés-közelbe, és nézegette-rakosgatta a szétszóródott roncsokat. A rendőrök előtti pillanatokban megjelent valaki, aki „a papája vagyok” címszóval elkezdett intézkedni, amíg a nyilatkozattal voltam elfoglalva, teledumálta a rendőrök fejét. A rendőröket semmi más nem érdekelte, csak hogy ki jött a mellékútról és ki közlekedett főútvonalon, leintették az

„előzött, igen nagy sebességgel jött” megszólalásaimat, írattak egy-egy nyilatkozatot és el:

„Menjen ki-ki a biztosítójához, azok majd elvitatkozgatnak.” Azóta megpróbáltam megtalálni őket, hogy megadjam a budapesti telefonjaimat, négy rendőrségi stációt végig telefon-csörögtem, nyomuk sincs. Amint a rendőrök elmentek, a pilóta és papája elkezdett fenyegetni:

„Nekünk jön, tönkreteszi az új kocsit és még be akar minket rántani az izébe... Ha nem hagyja abba a szövegét, hogy hol állt meg a kocsink, bűntető eljárást kezdeményezünk.” Én balga, naiv állat, csak akkor esett le, hogy miért szivárgott vissza az ámokfutó! Áttelepítette a kocsi véghelyzetét. Le fognak tagadni mindent. Az eddigi károm több mint 100 000 Ft, hol fog megállni a pénzrablás? Meg fogok kísérelni valamilyen „animációt” készíteni és a megtett út – sérülések alapon kiszámíttatni az ámokfutó sebességét, ha nem sikerül vagy nem tudom meggyőzni vele a „hatóságokat”, igazságszolgáltatást, itt állok megfürödve! Még jó, hogy élek.

A hatás persze fenomenális. Úgy tűnik, a halál szele túl közelről csapott meg, nem beszélve az aljasság lélekölő mérgéről. Semmihez sincs kedvem, a kisujjam mozgatásához sincs, a lakást elhagyni sincs és örök rajtam az álmosság. Pedig össze kell szednem magam: vár Manó úr, alias Benike!

Bepereltem a gazembert, fél sikerrel zárult az ügy: kiváló igazságügyi szakértő közreműkö-désével be sikerült bizonyítani, hogy nem én voltam vétkes. Nem volt a per tárgya, de világossá vált a rendőrség részrehajlása is. Nem sikerült viszont visszatéríttetnem a biztosító-val a befizetett CASCO-önrészt, mert egyszerűen tojtak rám és az igazságomra. Itt az eljárás leírása:

Egy baleset anatómiája, avagy kísérlet egy ámokfutó befogására

A május 8-i balesetem: Szemem közé köpött a halál és röhögve odébbállt!

Kezdem újra. Annyi a döbbenet, hogy nem tudok nem méltatlankodni hangosan. Figyelem!

Nem hazudok, nem várok túlságosan sokat (magyar) emberektől, rendőröktől, szolgáltató intézményektől. Ami azonban sok, az sok.

Azt már leírtam fentebb, hogy akivel ütköztem, az manipulálta a helyszínt és hogy a rendőrök a balesetnél jelen nem volt ‘papát’ hallgatták áhítattal, engem leintettek. Semmi aláírás, semmi szembesítés. Jegyzőkönyv születik, amit a baleset résztvevői nem látnak, két nyilat-kozat születik, nem ismertetik a ‘másik fél’ nyilatnyilat-kozatát. „Azt rögzítjük, amit látunk és majd a biztosítók elvitatkozgatnak.” Fénykép nem készül. „Kevés gépünk van és azokkal szabálytalanul parkoló autókat kell fotózni, ez van kiadva.” – tudom meg később. Mindenki ki van szolgáltatva a rendőrök kényének-kedvének, a baleset okozója és az áldozat egyaránt.

Tudva, hogy a fickó első böfögése lehet csak az igazság, elkezdtem az igazság felderítésén ügyködni.

Az első meglepetés akkor ért, amikor nem lehetett kideríteni, honnan jöttek a rendőrök. Nem hagytak nyomot maguk mögött, se egy név, se egy cím, se, hogy melyik kapitánysághoz tartoznak. Kezdtem a helyszín kapitányságával, 3-4 nappal az eset után, két részlegnél is kutakodnak: „Nem tőlünk mentek ki.” Menjen a Hungária krt-i központba. Telefon oda: mi csak a halálos és súlyos sérüléses eseteket kezeljük (a kerületi kapitányság ezt nem tudja?), menjen az X-utcába. Telefon: igen, de csak a ‘forgalomirányító’ részlegünk tud felvilágosítást adni. Telefon, hallhatóan két könyvet is böngésznek, sehol semmi. Mit tanácsolnak? Semmit.

Felhívnám a 107-et, ahol a kiszállásukat kértem. Két alkalommal is hosszú percekig nem veszik fel. Ez a rendőrség azonnali segítségnyújtás telefonja (!!!), hány halottja lehet annak, hogy nem működik?

Kárfelmérés. Egyértelmű, hogy a kocsim az ütést nem szemből, hanem oldalról kapta és hogy az ütközés komoly sebességgel történt. A kocsi átvételekor értesülök arról, hogy távollé-temben pótfelmérés készült, mert a kocsi mellső részét tartó acél kereszttartó másfél-két cm-t eltolódott jobbra. A kocsi karosszériája által csillapított ütéstől! Még nagyobb sebességet igazol. A kereszttartót elkérem, ez remekül fogja igazolni az állításom.

Az Autóklub ügyvédnője. Kettőt kérdez, nem vállalja. Csak az anyagi károm érdekli, az erkölcsi, a sérelem nem. Különben se szoktunk szabálysértési eljárásban részt venni: meg-hallgatásokra járni, amik ütköznek bírósági ügyek tárgyalásaival? Magyarra fordítva: csak ahol lehet valamit (pénzt) keresni, azt vállaljuk. Oda se megyek többé.

Ismerős ügyvéd. Nehéz lesz, de menjünk neki. Keresd a rendőrségi papírokat a lakhelyed szerinti kapitányságon, a legvalószínűbb, hogy oda küldték. Nem, nálunk sincs, de valami dereng, hívjon vissza pár óra múlva vagy holnap. Az első pozitív mozzanat, nem kell vissza-hívni a Balatonfüredi Rendőrkapitányságot, ők jelentkeznek: csak információt kértek önről, megadjuk, honnan kérték. Kapitányság, név, telefonszám. Puff, ahol a keresést kezdtem: a helyszín kapitánysága. A pozitív hangvétel folytatódik. Kedves hang: csak most kaptam meg.

Bejelentem, hogy meghallgatást kérek és ügyvéddel kell időpontot egyeztetnem. Rendben, szóljanak. Természetesen kiadjuk a jegyzőkönyv és a két nyilatkozat másolatát, jöjjön be érte.

Bemegyek. Ha jártak Átkos rendőrségen, hát ez is az, megmaradt 30-40 évvel korábbról.

Kopottság, poros külső és hangulat (a portán) és bunkóság. Cca. 20 perc várakozás, majd megjelenik a küldönc. Adnám neki az előkészített személyimet. Nem kell (!!) – mondja és átadja a személyi adataimat tartalmazó papírokat. Átvételt igazoló aláírást se kér. Akárki lehetnék, primitív disznóság. Csak belekukkantok a papírokba: a jegyzőkönyv egy kalap izé, hemzseg a hibáktól és rögzíti a Citroen pilótája és ‘papája’ által kreált, áttelepített végpontot.

Hál’isten: abszurd valamit pingáltak a semmire se jó rajzukba. Mintha a Citroen 5-6 méterre a csattanástól állt volna meg, többször teljes pörgést végrehajtva ezen a p..nyi távolságon.

Minden szakértő számára nevetséges lesz!

Közben centire, mérőszalaggal felmérem a helyszínt a sógorommal. Készítek fotókat. Az az útvonal, ahonnan a Citroen jött, dugig van figyelmeztetésekkel, szigorú óvatosságra intő, azt előíró jelekkel (zebra, újabb zebrára figyelmeztető tábla, buszmegálló, a második zebra lámpával, szemközti buszmegálló). A sógorom figyel fel a záróvonalra. A kereszteződés előtti, 100 m-en belüli zebra előtt és mögött, egészen a kereszteződésig záróvonal! Aki itt, esőben gyorsan hajtott, már az is ámokfutó, aki előzött is, az őrült! Videóra akarjuk venni a

Citroen útvonalát, hogy szemléletesebbé tegyük. Ismeretlen masina, elszúrjuk. Amikor a papírokért megyek, felveszem egyedül. Az első sarok előtt fészket építek a kesztyűtartó fölé a pulóveremből, beindítom a masinát és villogókkal befordulok az útvonalra. Ketten is figyelmetlenek, majdnem belém jönnek, a felvételen egyszerűen ijesztő. De amit be akarok mutatni, azt jól vettem fel. Mondom a kedves hangnak, hogy a meghallgatásra vinnék CD-t fotókkal és DVD-t videó-felvétellel. Nincs mód a bemutatásukra, nem rendelkezünk megfelelő technikai eszközökkel (magyar rendőrség, XXI. század!!). Készítsen másolatokat a fotókról. Készítek, de istenem, a középkorban élünk?

Haladnék tovább, nagyon nehéz.

Telefonon tanácskozok ismerős igazságügyi szakértővel. Majdnem lehetetlen, mondja. Három dologra lenne szükség, fontossági sorrendben: a piros furgonra vagy tanúra, aki az előzést látta (lehetetlen feladat); tanúra, aki igazolni tudja, hogy a Citroen mennyit csúszott, hol állt meg (talántán?), és az összes kárfelmérési papírra, fotóra. Ez is szinte lehetetlen, nem adják ki, mondja nagy meglepetésemre. Ha legalább egyet prezentálok, megnézi, érdemes-e foly-tatni?

Keresek tanút. Az épület, amely előtt csattantunk, tele van ablakokkal. Kiderül, hogy az intézmény, amelyik benne lakozik, kárfelvételekkel foglalkozik és tőlük jött a kocsim kár-felvételét intéző szakértő is. Hívom az intézményt: keresek valakit, aki látta a Citroen végpontját. Először elhangzik, hogy egy kollega felkiáltott: baleset. Majd csendes, kemény tagadás. Nem láttunk semmit, csak azt, hogy beszélgettek. Pár nap múlva bemegyek személyesen, talán úgy megpuhulnak. Nem, ügyintézői szinten masszív az ellenállás. Kérem a főnököt. Nyitott ajtón keresztül hallja (hallotta az egész beszélgetést). Kilép és mondja (végre!), hogy ő annyit tud vallani, hogy látta a Citroent az ablaka előtt elhaladni, majd visszamenni. Elcsodálkozik, hogy ez is segítség és duzzogva ugyan, de elvállalja a tanús-kodást. Hatszor elmondja, hogy nem hajlandó hamis tanúvallomásra, hatszor nyugtatom meg, hogy nem erre kérem, csak az igazságra. Gyenge tanú lesz, fél. Mitől? Meglátjuk.

Hívom a Casco-biztosító ügyeit intéző személyt ugyanabban az intézményben, hogy kérném kiszolgáltatni a teljes kárfelvételi anyagot. Nem lehet, menjek magához a biztosítóhoz.

Telefonálnék oda, egy óra után, amit telefonnal kutatással töltök (küldöznek össze-vissza!) beülök a megjavított autómba és bemegyek a legközelebbi fiókjukba, hogy segítsenek. Nekik is csak második kísérletre sikerül megtalálni a címet és telefont. A telefon elcsuklásig csöng náluk, nem veszik fel. Teljesen feleslegesen mondom nekik, hogy az Átkosban érzem magam, akkor ment így minden. Fiatalok, halovány mosoly. Később elérek egy hölgyet, nem is nagyon érti, mit akarok én, a kocsi tulajdonosa. Mi célból kérem? Mi köze hozzá? Fizetem a nagy biztosítást és én vagyok a tulaj, meg aki bajban van. Lassan leesik, de nem tudja a megoldást, segítséget kér a főnökeitől. Majd: ha rendőrségi szakaszban van az ügy, csak a rendőrségnek adjuk ki, ha bíróságiban, a bíróságnak vagy ügyvédnek. Ki hallott ilyet?

Telefonálnék oda, egy óra után, amit telefonnal kutatással töltök (küldöznek össze-vissza!) beülök a megjavított autómba és bemegyek a legközelebbi fiókjukba, hogy segítsenek. Nekik is csak második kísérletre sikerül megtalálni a címet és telefont. A telefon elcsuklásig csöng náluk, nem veszik fel. Teljesen feleslegesen mondom nekik, hogy az Átkosban érzem magam, akkor ment így minden. Fiatalok, halovány mosoly. Később elérek egy hölgyet, nem is nagyon érti, mit akarok én, a kocsi tulajdonosa. Mi célból kérem? Mi köze hozzá? Fizetem a nagy biztosítást és én vagyok a tulaj, meg aki bajban van. Lassan leesik, de nem tudja a megoldást, segítséget kér a főnökeitől. Majd: ha rendőrségi szakaszban van az ügy, csak a rendőrségnek adjuk ki, ha bíróságiban, a bíróságnak vagy ügyvédnek. Ki hallott ilyet?