Kezdem azzal, hogy a neve kissé hamis, mert ebben az intézményben – az Oleg Kosevoj Szovjetösztöndíjas Iskolában – nemcsak szovjetösztödíjasokat okítottak, készítettek fel a nagy kihívásra: idegen környezetben, idegen nyelven végezni egyetemi tanulmányokat. Voltak Lengyelországba, Németországba, Csehszlovákiába készülődők is.
Ismét új, vadidegen világ következett, fent a Sashegy oldalában. Ma ezt a hosszú és idegenül csengő nevet említeni is súlyos vétségnek tűnik. Lássuk csak, milyen emlékek maradtak meg bennem és egyik tanáromban?
Először is: a fentebb már említett származási kritériumok mellett a tudás volt a válogatás legfontosabb szempontja. A diákok legalább 90%-a kitűnő koponya volt, a kevés „nem annyira tündöklő” a rendszer krémjének gyermekeiből állt össze (Farkas Vlagyimir, Rákosi Vlagyimir is szerepelt a korábban kiküldöttek között, mindkettő csődöt mondott). Ugyanígy válogatott erőkből állt a tanári kar is: kémiát a Műszaki Egyetem oktatója adott elő, oroszt anyanyelvi szinten beszélő hölgy oktatott és született orosztanár „felügyelt”.
Nem pumpáltak minket túlzottan politikai tudományokkal, inkább az oroszt oktatták erőltetett tempóban, napi két órát töltöttünk orosz órán (igaz, nem túl okosakon, itt sem a hétköznapi beszédre helyeződött ugyanis a hangsúly). Az orosz tanfelügyelő előtt nekem kellett például tündökölnöm, Puskint szavalva. Ment is, mint a karikacsapás, meg is dicsért engem is, a tanárnőt is, de pár hónap múlva Moszkvában szinte egy szót sem értettem a diáktársak hadarásából, megszólalni pedig sokáig egyszerűen képtelen voltam.
Itt osztálytitkárnak választottak, a változatosság kedvéért.
Orosztanárunk és egyben osztályfőnökünk, Ludmilla, az egyébként délszláv (itt van megint a délszláv, szerb lehetett) asszony szőke szépségként (nem a mai humorral mondom) a vágy és csendes udvarlás tárgyaként szerepelt a fiúk szemében. Valami ilyen irányú megjegyzés a fülé-be jutott, na meg az, hogy egyszerűen Ludmillázzuk, és – mint osztálytitkárt – kérdőre vont, tiszteletlennek érezte a felé irányuló vágyat. „Nem tehetünk róla, hogy ilyen szép” – fordultam az udvarlás apró trükkjéhez hirtelen, és ez hatott. Legyintett és nem került többé napirendre a téma.
Az M8 osztály és az osztályfőnök Ludmilla.
A Műegyetemről átszármazott kémiatanár kapacitált: „Jó érzéke van a kémiához, válassza azt pályaként” – mondta többször. Honnan vette, nem tudom, lehet, jól megtanultam a tárgyat, de semmi izgalom nem fogott el vele kapcsolatban. Sokáig nem is tudtam, mit pályázzak meg, mígnem lassan kialakult bennem: ha már lehetőség teremtődik a repüléssel foglalkozni, miért ne? És a repülőmérnöki egyetemet jelöltem meg a kérdőíven. Annál is inkább, mert regék szóltak arról, hogy Debrecen mellett óriási repülőgépgyár fog épülni. Magyar tervgazdál-kodás! Indulás előtt jött a hír, hogy nem lesz repmérnökire lehetőség, majd, hogy talán mégis.
Elég bizonytalan alapokon álltam a szeptemberi induláskor.
Az érettségi előtti hetekben aztán váratlan előadásra került sor, azt hiszem, az Oktatásügyi Minisztérium ösztöndíjasokkal foglalkozó vezetője tartotta. Hosszasan magyarázta, hogy a Szovjetunióban nem minden olyan kellemes és jó, mint ahogy arról eddig oktattak minket.
Találkozunk majd szegénységgel is, ellátási zavarokkal is és hasonlók. Magyarul: nem mind arany, ami fénylik. Szájtátva hallgattuk. Még jó, hogy szóltak, kissé könnyebbé vált a bizony igen kellemetlen meglepetések lenyelése.
Korábban udvaroltam, nem többet (sajnos), csak udvaroltam egy kerekképű, helyes kislány-nak, én voltam túlontúl bátortalan. Az Oleg Kosevojban csapott meg először a szerelem szele.
Tessék megkapaszkodni: kifejezetten csúnya arcú, igaz, szép alakú lány hozott izgalomba.
Megmutattam neki a verseimet, eljártunk néha uszodába. Nem viszonozta az érzelmeimet.
És most felidézem a volt történelemtanárunk véleményét. Rokoni (második feleségem nagybátyjaként) kapcsolatba kerültem vele és kiderült, iszonytatóan utálta az egész rendszert.
Nem állhattam meg, megkérdeztem: hogy van akkor, hogy a rendszer káder-jelöltjeit okította, mégpedig olyan tárgyra, amelyiknek az akkori tartalmával sem érthetett egyet. Egyszerű és világos választ adott: „Ragyogó koponyákból állt az a suli, mint a spongya szívták magukba a diákok a tudományt, élvezet volt ott tanítani. Egy pedagógus nem kaphat az élettől nagyobb ajándékot, mint olyan hallgatókat, akik gyorsan magukévá teszik a tanításokat.” Ellentétes platformon állótól ritkán hallani ilyen elismerő nyilatkozatot.
Pár barátság született a Kosevojban, de szétszóródtunk, alig maradt kapcsolatom onnan.
Az érettségi vizsga visszatekintve semmiségnek tűnik. Egyrészt az ember tényleg megtanulta a megtanulandókat, másrészt a tanárok pontosan tudták az értékeinket, hibáinkat. Azt hiszem, külső valaki elnökölt, neki se lehetett kellemetlen élmény ez az érettségi.
Én mindenesetre életemben másodszor is berúgtam, ezúttal kegyetlenül, a Budagyöngyében tartott érettségi találkozón. A két italozás között ugyanis egy csöpp alkohol nem csúszott le a torkomon. Erre se szívesen emlékszem vissza, a WC feldereng, meg az, hogy nehezen botorkáltam el a tetthelyről. Azóta minden 12 év körüli gyereket kapacitálok, igyon pár korty bort minden alkalommal, amikor a szüleivel étkezik, tréning nélkül könnyen be lehet rúgni.
Az Oleg Kosevoj is zárt intézményként működött, azaz kollégium volt az is. Érdekes, hogy mint ilyenről egyetlen emléket tudok elővakarni. A lányszobák a Sashegyre néztek. Vala-melyik pedagógusnak szóltak, hogy esténként fiúk gyülekeznek a bokrokban. Kiderült, hogy az egyik lány magamutogató volt, mezítelenül kiállt az ablakba, arra lettek figyelmesek, hogy esténként nagy csődület támadt az épülettel szemközti (akkor még) réten.
Igaz is: rendszeresen fociztunk az udvaron, jó csaták voltak! Meg röplabdáztunk.
Töröm közben a fejem, hogy értesült az ember akkoriban az olyan eseményekről, mint például Sztálin halála. Dereng, hogy a Kosevojban jutott tudomásunkra, és nekünk is 5 percig kellett némán állnunk, amikor az országos gyászt elrendelték: megszólaltak a gyárak szirénái, megálltak a vonatok és fütyültették a mozdonyokat. Ma elképzelhetetlen, csak az USA elnökeinek évértékelő beszédei hasonlíthatók hozzá: 60 álló taps, ováció az egy óra körüli beszéd alatt.
Moszkvában mesélték a diákok, hogy ők (felsőbb évfolyamosok) ugyanakkor háztetőkön mászva közelítették meg a temetést, a Vörös teret, mert az utcákon nem lehetett közlekedni, agyontaposták egymást az emberek.
*