Valahogy ide kívánkozik az oroszok gyermekszeretete és az idősek tisztelete. Humoristák is előszedték néha a témát: a gyermek mindenekelőtt. Például: rendőr, aki leállítja a forgalmat, hogy átengedjen egy tipegő apróságot. Nem tréfa, komoly valóság, hogy a sok nyomor és szenvedés, pusztulás közepette vagy éppen abból eredően az oroszok gyermekszeretete párját ritkítja. Vakon tapogatódzom, amikor azon okoskodok, előfordulhatott-e, hogy a szovjetek tömegirtó táborai és kegyetlen bosszúhadjáratai során gyereket is öltek volna. Jaj, istenem, sajnos igen! Hiszen csecsen mesélte, édesanyja szavaira emlékezve: amikor a 48 óra alatti kitelepítésük folyt Kazahsztánba, a zsúfolásig teli vagonok ajtaját a téli hidegben három napig nem nyitották rájuk. Amikor végre kinyitották, hullottak ki a halottak. Az édesanyja kezéből kitépték a halott húgát és egyszerűen kihajították a hóba. Ugrott utána, hogy legalább a hóba bekaparja, puskatussal verték vissza. A szerelvény indulásakor az anya még látta, amint kutyák kezdik marcangolni halott gyermekét. Akiket nem sikerült bevagonírozni, azokat csűrökbe, egyéb nagyobb létszámot befogadó épületbe terelték és rájuk gyújtották. Ott se nagyon ügyelhettek a gyerekek megmentésére. Ördög és pokol: milyen hihetetlen ellent-mondások. Egy nép és a hatalom természete! Emberi jóság és a fegyverek barbár gonoszsága!
Megemészthetetlen. Aki tud angolul, olvasson bele a Csecsenföld-ről írtakba.
Kizökkentem, de megkísérlem folytatni. Nekem nagyon tetszett, ahogy az oroszok az idősebb korosztály tagjait, különösen a szemmel láthatóan nem fényűző életet élőket kezelték.
Elkezdték tegezni őket. Bátyuska, gyeduska, bábuska és tegezés. A nem nagyon kultivált udvariasság ezzel a 70 év feletti korosztállyal szemben magára talált. Segítették, támogatták őket. A tegezést se lehetett félreérteni, nem lekezelésként hangzott, hanem a gyermekkorba visszasüllyedés elismeréseként vagy, hm, vagy a legközelebbiek közé fogadást fejezték ki vele. Mondtam egyszer egy barbár, részeges magyar vállalkozónak, vita során, hogy legalább a koromat tisztelné. A kor nem érdem, hanem állapot. – válaszolta. Rosszabb vagy az oroszoknál, azok tisztelik a kort. – én. Pár hónap múlva meg is vert a barom!
Én itt mindinkább a hétköznapi élet pillanataival, egy nemzet, illetve nemzetközösség jellegzetességeivel, szokásokkal foglalkozom, pedig az olvasókat nyilván a hatalom, a szovjet szörnyhatalom érdekelné. Talán az a baj, hogy az erről alkotott véleményem 1995-ben meg-írtam az „A garasországi neokapitalizmus természetrajza” című korszakalkotó (huh!) művem-ben. Tessék olvasni!
Az orosz konyháról írtaknál csak megemlítettem, hogy enni kell. Most részletesebben kitérek arra, mennyire fontos, hogy idegen környezetbe csöppenve a vándor egyrészt minél mélyeb-ben merüljön el a környezetémélyeb-ben, minél jobban eméssze meg a szokásokat, adaptálódjék, mert ezzel megkönnyíti a befogadását és ezzel a saját életét, másrészt, hogy legyen megfelelő szintű tűrőképessége. Sok aprósággal lehetne ezen a kérdéskörön belül foglalkozni, de egyetlen egyet emelek ki: az éghajlatot. Mint említettem, megérkezésünkkor, szeptemberben hűvös-esős idő fogadott bennünket. Október 20-a körül lehullott az első hó. Végigsöpört a városon valami északi-északkeleti szél, befújta a havat a fasorokba, ligetesekbe, sarkokba. Ez a hó pár nap múlva még elolvadt, de november elejétől fogva rideg tél uralkodott egészen május első napjaiig. És ez így ment négy éven keresztül: a november 7-i felvonuláson havat tapostunk, május 1-én ugyancsak. Május 2-án jött meg a tavasz, sütött a nap, ki lehetett ülni
napozni, ez volt a szabadlevegős randik premierje. Na, de a lényeg, hogy hónapokig kopogós hideg tartotta magát, a -20, 25 hetekig tartott és napokig vagy hetekig -30 alatti hőmérsékleten közlekedett az ember: gyalog a villamosig, majd metró, majd ismét gyalog jópárszáz méter.
Ha fújt a szél, rettenetes kínt jelentett, ha csikorgó napsütésben kellett közlekedni, akár kellemes is tudott lenni. És menni kellett, levegőn mozogni, mert aki begubózott, nem edzette hozzá magát az iszonyatos hideghez, az tönkrement. Vagy az 54-55 vagy az 55-56 tele (inkább az utóbbi) olyanra sikeredett, hogy a mi Karácsonyunktól kezdve január utolsó napjaiig nem emelkedett a hőmérő szála -34 fölé. Idegbaj kerülgette az embert, ha a reggeli hírekben újra figyelmeztettek minden hallgatót, hogy akár -37-38 is lehet. Ekkor történt, hogy magyar film vetítését hirdették meg egy közeli diákszállóba. Ha magyar film, menni kell.
Induláskor ránéztem a hőmérőre, mínusz 38 fokot mutatott, amikor kiszálltam a metróból, jóval hidegebbnek éreztem az ájert, pár lépés után tűszúrásos zsibbadást éreztem a combjai-mon, majd semmit, a lábam valami automatikus mozgással vitte a testem, a két pár kesztyűbe bújtatott kezem zsebrevágtam, mert az is átfagyott, pillanatokig tartó zsibbadás után érzéket-lenné vált. Azóta tudom, hogy aki nyugodtan beszél a Horthy-rendszer aljas kalandjáról, fiatal magyar legények feláldozásáról a remélt koncért az orosz fronton, az nem tudja, mit beszél.
Lövészárokban -38-42 fokban, arra felkészületlenül: maga a biztos halál! Legalább a minimá-lis ismeretekkel rendelkeznie kellett volna a vezérkarnak és az áldozatoknak: több réteg öltözék, csukló, boka, nyak lezárandó, bőrcipő vagy akár csizma = tuti fagyás, kiálló testrész, mint a fül, nem maradhat fedetlenül, a fejet meleg kucsmával kell védeni! És tanítani kellett volna a légzés-technikát: a levegőt beszívni és kifújni is az orron keresztül kell, aki szájon keresztül vesz levegőt, „leforrázza” a tüdejét, aki orron keresztül szívja be, de a száján keresztül fújja ki, az elfagyasztja az orrát. Hátborzongató hallani, milyen felkészületlenül hajtották ki a fiataljainkat!
Nekem hamar sikerült átvennem az orosz diákok hideggel kapcsolatos szokásait, illetve, amikor tényleg szükség volt rá, a védekezési módszereket. A diákszálló épületblokknak csak a széles utca túloldalán lévő épületében lehetett étkezni. Ehhez több réteg öltözéket felvenni senkinek se volt kedve, úgy szaladtunk át 150 m-re, ahogy éppen voltunk, legfeljebb, ha éppen havazott, összehúztuk a zakó kihajtókáját a nyakunk előtt. Így ment ez -35 fokig, az alatt néha a fejünkre csaptunk egy usánkát, meg kesztyűt húztunk, sálat tekertünk a nya-kunkba. Megtanultam: megfázni nem könnyű, vagy az ember kezének-lábának kell alaposan kihűlnie vagy a bőrfelület nagyrészének átfáznia. Párszáz méter nem számít.
Láttam persze olyan oroszt is, aki -38 fokban is ingujjban ment a metró felé és nem látszott rajta, hogy a legkisebb mértékben is kellemetlen lett volna számára a dolog, de ez más kategória: biztos fóka-génjei voltak vagy mélyhűtőben jött a világra. Persze az is lehet, hogy egyszerűen szibériai volt. Azok állítják ugyanis, hogy ott a száraz, szélcsendes -52 fok semmivel se rosszabb, mint a moszkvai szélben a -30.
És figyelték egymást az emberek. A megfagyott testrésznek ugyanis van egy jó tulajdonsága:
kifehérszik, mint a frissen meszelt fal. Szólnak egymásnak, hogy melyik testrész dörgölendő meg hóval, esetleg segítenek is. Nekem akkor, egyetemista koromban kétszer szóltak, egyszer az arcom fagyott meg, kis dörzsöléssel helyreállt a rend, egyszer meg – magyar film – a metró-megálló előtt szóltak, nem foglalkoztam már a fagyással, a metróban felengedett. Azt mondják, jobb, ha még a hidegben áll helyre a vérkeringés, nem a melegtől. Nem tudom, így igaz-e, mindenesetre másnap három szép függőleges hasadék támadt az orromon (aztán
begyógyult, persze). Láttam viszont hölgyet, aki színházból hazatérve nem öltözött át (vissza téli ruhába) a színházban és mínusz 30-valahányban a villamoson ráfagyott a kapron-harisnya a lábára. Először csak kiment a peronra, hogy ott váltson harisnyát, aztán visongani kezdett, mert a harisnyával együtt ment a bőre is. Körülvették, elvitték valahová. Nem kellemes emlék.
*