Na, miután ennyit sikerült összehordanom az egyetemről, visszakanyarodok az első vizsgákhoz. Azért szólok róluk külön, mert ez volt az első próbatétel, még igencsak döcögő orosz tudással. Egy jóra, matekből, a többi pedig kitűnőre sikeredett az első nekifutásra.
Könnyű, mondhatná akárki, mert műszaki tárgyak voltak, és mert bizonyára elnézők voltak az oktatók. A műszaki jelleg tényleg sokszor segített át a nyelvi akadályokon, de a kímélet ritka volt, mint a fehér holló. A matematika vizsgáztató hölgy volt az egyetlen, akire úgy emlékszem, nagyon szeretett volna belőlem kitűnőt elővakarni és ezért kínzott vagy másfél órát, de általában nem kímélték a külföldieket, az egyik prof mondta is: a maguk tudása rólunk ad bizonyítványt, nem tehetjük, hogy engedékenyek legyünk. Nem is volt!
Nyelvtudás: egyszerűen mérhető fokozatai vannak. 1. jól olvas és megérti, amit olvas, 2. meg tudja értetni magát egyszerűbb helyzetekben, 3. szabadon beszélget, 4. jól és helyesen ír idegen nyelven, 5. a vicceket is megérti, 6. szabadon beszélget telefonon, 7. jól adja elő a vicceket, 8. az álmai az adott idegen nyelven jelennek meg, 9. nem veszik észre az akcentusát.
Kb. így valahogy. A telefon hamar nem ment, mármint, hogy hamar hívtak lányok telefonon és nem értettem őket. Harmadévesen értem el a 8. fokozatot, közben a II. évtől kezdve mind nagyobb népszerűségnek örvendtek a jegyzeteim, a III. évfolyamon vadásztak rájuk. Egyetem után, utazóként viszont bejött e 9. fokozat. Orosz foci-csapat is utazott a gépen, amelyen Moszkvába repültem, tárgyalásokra. Végig a mellettem ülő edzővel beszélgettem. Leszállás előtt megkérdezte, moszkvai vagyok-e, vagy repülök tovább? Azt hitte, SZU-béli vagyok.
Azóta persze elszállt ez a tudás, most már „ahhoz képest” lett. Ahhoz képest, hogy közel 50 éve nem a nyelvi közegben élek...
Történt egyszer, hogy kemény télből léptem be az egyetem előcsarnokába és pont jött velem szemben a dékán arisztokratikus tartású titkárnője. Megállított és megfedett: amint belép egy épületbe, le kell venni a kalapot! Igaz, nem kalapot hordtam éppen a fejemen, és a fülessapkát nem láttam nagyon lekapkodni, de igazat kellett adnom neki: olyan szidás, ami – mivel helytálló – nem fáj. Inkább azért maradt meg az emlékezetemben, mert egy kis pozitív pontocska az orosz- (és világ-)kultúra tengerében. Olyankor ugrik be, amikor oktalanul és határtalanul barbározzák az oroszokat, mint nemzetet.
Nem szándékom, hogy itt taglaljam az orosz kultúra mérhetetlen nagyságát, nem akarok írókkal, költőkkel, irodalommal, festészettel, zenével, filmművészettel foglalkozni, ahhoz nincs időm és energiám. Csupán néhány élményt és érdekességet említek meg.
Jaj, dehogynem: az orosz irodalmi életbe akkor robbant be Jevtusenko és „király” volt, a magyar szleng bármilyen értelmezésében. Tudtam fogni, érteni a verseit, a lázas, lüktető ifjúság friss forradalmi vágyának kifejezését. Azt hitte szegény, mint rettenetesen sokan, én is, hogy a hruscsovi fordulat igazi visszatérés valahová az eredeti eszmék megvalósításához.
Nem tudtuk még, mekkorát tévedtünk. Pedig Jevtusenko mellé felsorakozott a már nem élő nagyok serege, Ahmadulinával az élen. Jevtusenko az épphogy csak befejezett Luzsnyiki stadionban (!!!) tartott felolvasó, nem, szavaló esteket. A százezres stadionból körülbelül ugyanannyian kiszorultak, lovasrendőrök próbáltak rendet tartani. Hihetetlen népszerűséget kiváltó, elképesztő hatást gyakorolt a háborús és sztálini rettenetet túlélt tömegekre. Mint
sivatagi vándorok a szomjhalál küszöbén az első kortyokat, úgy itták magukba a friss költészetet.
És ekkor jelenhetett meg Szolzsenyicintől – Hruscsov személyes engedélyével – az „Iván Gyenyiszovics egy napja”, ez a remekmű. Megadatott, hogy eredetiben olvassam, akkor és ott. A háromórás felolvasás után a tények nem jelentettek újat, de a személyes átélés, a nagyon tömör és visszafogott rajzolat megrendítőnek bizonyult.
Több évtized után újra kiadtak olyan szenzációs írókat, mint Ilf és Petrov (Aranyborjú, Tizenkét szék) és Bulgakov, akinek „Mester és Margarita” című művét a világirodalom egyik gyöngyszemének tartom. Zseniális!
Itt kell leírnom az Átkos SZU egyik legpozitívabb jelenségét, egyik legnagyobb vívmányát:
mindenki olvasott, így, egyszerűen. Nem lehetett a metrón úgy utazni, hogy ne lett volna minden második utas kezében valami olvasnivaló, legalább újság, de inkább irodalmi folyóirat (Literaturnaja Gazeta) és főként könyv, könyv és könyv. Én elhiszem az állítást, hogy a Birodalom minden népét megtanították írni-olvasni. Igaz, sokszor ügyetlenül, mert a cirill-betűk nyakatekert változatait erőltették rájuk, de ez esetben a lényeg, hogy az analfa-betizmus megszüntetése futótűzként terjedhetett, ami pedig egyes kutatók szerint a demokra-tikus változások elengedhetetlen és legfontosabb feltétele.
A Nagy Színház világszerte ismert, és a külföldiek is kalapot emelnek az épület és az abban kialakult művészi színvonal előtt. Nehéz volt bejutni, szezon elején hosszú sor ült-állt a mellette lévő pénztár-épület előtt. Azért ült, mert komoly hidegek mellett is az árusítás megkezdése előtti nap délutánjától sorakoztak fel az emberek, hogy hozzájussanak pár jegyhez. Az opera-estek is szenzációsak voltak, de az igazi különlegességet a balett, az akkor szovjet balettként emlegetett műfaj jelentette. Néhány világhírű orosz balerinát szinte az egész világ ismert. Kevésbé örvendtek világhírnévnek a férfi balett-táncosok, akik egyébként jórészt grúzok voltak. Térölelő és magas ugrásaik a hatalmas színpadon se „tűntek el”, csak ámulattal lehetett adózni a magas fokon előadott művészetüknek. A Nagy Színház közönsége utánoz-hatatlan bőkezűséggel jutalmazta a szép előadásokat. A fergeteges tapsot túlharsogva kiáltoztak brávót és biszt, a nők pedig a felső szinteken előrementek a színpadig és hatalmas csokrokat dobáltak a táncosok lába elé. Ez az utójáték hamisítatlanul orosz. Az oroszokról ugyanis többnyire csak azt tudják, hogy kemény, durva, agresszív emberek, azt nem, hogy ezekkel a tényleg létező tulajdonságokkal békésen megfér a hatalmas adag szentimentalizmus.
Különösen a nőknél. A Nagy Színházat élveztem, szerettem, mint vidéki suttyó hajtottam meg a fejem előtte.
Teljesen megrendítő élményként hatottak rám a zenekari koncertek. Két templomába jártam hébe-hóba: a Konzervatóriumba és a Csajkovszkij-terembe. Az igazi csemegék színhelye a Konzervatórium volt, ahová ugyancsak nehezen lehetett bejutni. A nagyváradi püspöki misén kívül nem volt hazai emlékem szimfonikus zenekarról, amit Moszkvában átéltem, friss és megrázó hatású volt. Moszkvának több világhírű zenekarát ismeri a világ és a nagyzene-karokon, azok karmesterein kívül páratlanul jók a zenei iskolái: szenzációs zongora- és hegedűművészek sorát nevelték és nevelik ott. Elég talán Richtert és az Ojsztrahokat említeni.
Nem is lehet erről így írni, csak érdekesség-cseppeket próbálhatok felmutatni. Az egyik: a híres balti karmester, Janszonsz valamelyik moszkvai nagyzenekart vezényelte, majd a szimfónia harmadik tételének közepén leeresztette karjait és hallgatta ő is a zenekart, végül az utolsó tételt csak beintette. Tudom, ezt meg lehetne tenni az igazán nagy zenekarok
többségé-vel, mégis... dörgő sikerrel zárult a hangverseny. Rosztropovics még ott volt, dereng, hogy sikerült hallanom a játékát, akkoriban kezdték Casals-szal együtt emlegetni. Jézusom, milyen óriás! Mint ember is, később lesz róla szó.
Az Obrazcov-féle bábszínház valami egészen különleges ízt jelentett a moszkvai színházi életben! Egészen különleges, izgalmas bábok, remek szatírák, felnőtteknek szólt ott szinte minden. Nem is lehetett jegyet kapni.
Ugyancsak különleges zamatot jelentett Rajkin, akit évekkel később a magyar közönség is megismert és a „Válámi ván, csák nem az íígazí” felkiáltása szállóigévé vált.
A népi tánc is elragadó valaminek bizonyult, több világhírű együttest láttam, a hadseregétől kezdve a grúzokig (könnyebb volt jegyet szerezni). Szájtátva bámultam a fizikailag is szédítő mozgásokat.
Még egy megjegyzés a kultúrához: a jegyárak mindenki számára elérhetővé tették mindezt, hihetetlenül olcsók voltak, majdnem azzal kezdtem, hogy koldusok számára is.
Nagyon össze kell kapnom magam, ha Karácsony előtt végezni akarok ezzel az irománnyal.
(Ezt a Halaj kapitánnyal birkózva írtam, valószínűleg egy éven belül született?) Lássuk tömörebben a történteket, élményeket:
A moszkvai konyha? Rettenetesen szélsőséges. Az egyetemen nem volt étterem, csak büfé, illetve nagy kosárból árusított pirozski. Ennélfogva ritkán ebédelt az ember, csak bekapott valamit a büfében (ha lehetett, pirozskit, kedveltem ezt a darált hússal, esetleg lekvárral töltött, olajban kisütött tésztát), mert mire a kollégiumba ért, ahol lehetett ebédelni, már ebéd és vacsora közötti szünet volt. A kollégiumi konyha pocsék volt, a levesek, nem azért, mert oroszok voltak, hanem mert löttynek-ragacsnak főzték, a második fogások pedig minden szakácsmesterségbeli tudást nélkülözve készültek: ha hús, akkor csupa mócsing, ha darálthús, akkor hideg, ha hal, akkor penetráns bűz övezi. Minden valami barnás szósszal leöntve! De enni kellett, többen belebetegedtek abba, hogy szinte semmit sem ettek vagy levest soha. Ki kellett választani a szibériai vagy keleti-déli ételeket, azokat nem tudták teljesen elrontani. A grúzok levese, a harcsó például nagyszerű volt, a borscs és a scsí is ritkán sikerült ehetetlenre, a hideg zöldségleves, az okroska pedig a nyári vizsgaidőszak alatt csodát tett az emberrel. A szibériai peljmenyi – levesesen készített hústáskák ecettel vagy tejföllel – ízlett talán a legjobban a második fogások közül.
Sok salátát fogyasztottak és szinte kötelező étek volt az előétel. A vinyegret nevű – nyilván-valóan francia eredetű – remek saláta is annak készült és annak tálalták, a gomba- és hal előételek jó hangulatot teremtettek, még ha a többi fogás nem is sikerült tökéletesre.
Kerülni kellett az édességeket: gyengéknek se nagyon lehetett értékelni őket.
Ha viszont az ember összeszedte magát és elment a városba enni és volt idege, meg türelme kivárni a rettenetesen udvariatlan sorbaállást, kellemes étkezésben lehetett része. Már a közepes szintű étterembe se lehetett azonban úgy bemenni, hogy „bekapok valamit”, elvárták, hogy négy fogást rendeljen az ember, erőssel kezdje (amikor nem volt tilos) és borral vagy pezsgővel kísérje az étkeket. A sör illetlenség-számba ment.
Feltétlenül részletesen kell foglalkoznom a vendégszeretettel. Most egyetlen élményt mesélek csak el. Egy ilyen „városban vacsorázok” alkalommal hozzák az első fogást és letesznek az asztalra egy üveg grúz konyakot is. Nem rendeltem, mondom. Tudom, – válaszolja a pincér –
küldték. Nem is értettem! Hogy-hogy küldték? Odabiccent a fejével a sarokba: az a grazsdanyin (polgártárs, ilyen helyeken nem használták a tovariscsot) ott. A „grazsdanyin”
köszöntő fejhajtással jelezte is, hogy ő a tettes. Teljesen zavarba jöttem, felkeltem, odamentem és áthívtam az asztalomhoz. Kiderült, grúz és látta rajtam, hogy idegen vagyok és
„nálunk így szokás, az idegent egy üveg jó itallal köszöntjük”. Tessék ezt megemészteni!
Ha igazán jó gasztronómiai élvezetben akart részesülni a vándor, akkor kaukázusi vagy keleti éttermet kellett keresnie. A Tbiliszi vagy a Jereván elsőrendű élvezetben tudta részesíteni a vendégeit, viszont közelharcba került bejutni vagy ismerőssel kellett rendelkezni. Talán az Üzbegisztán jelentette a csúcsot, a fűszeres húsleves peljmenyi-szerű hústáskákkal ragyogó, az omló birkahús remek volt, és a kiszolgálás is európainak bizonyult.
Nagyot ugrok előre, de itt mondom el, hogy orosz étteremben is el tudtam ámítani évekkel később a főnökömet, aki rettegett a moszkvai étkezésektől. A Rosszia szálló egyik éttermében a következő étel-italsort rendeltem: jeges vodka, marinírozott fehérgomba, szoljánka (sűrű uborkaleves háromféle húskockával, krumplival, egyebekkel, olajbogyóval és citrommal), golubcy (orosz töltöttkáposzta), fagylaltkehely és Cinandali (grúz bor). Gratulált, azt mondta, élete egyik legjobb vacsoráját fogyasztotta. A szoljánka kiváló szokott lenni a vonatokon is, ha az ember utazott vissza, Moszkvába, az első dolga volt megkeresni az étkezőkocsit és befalni egy jó sűrű szoljánkát.
Az éttermi koszt általános gyengesége miatt is meglepő volt viszont, hogy a legínségesebb időkben is „terülj asztalkám” csodákkal találkozott az idegen, ha házhoz kapott meghívást.
Számtalan fogás, sokféle ital, gazdag teríték és utolérhetetlen kedvesség. Túltesznek a mi büszkén hirdetett vendégszeretetünkön!
Van ennek a kedves traktálásnak hátulütője is, ugyanis többnyire nem ismernek határt a vodka kínálásában. Közvetett meghívást kaptam például egy akadémikushoz, hozzátették, jól készülj fel, mert aszerint ítéli meg a vendégét, mennyire tud lépést tartani vele a vodkázgatásban.
Elismerte ebbéli képességemet, addigra ugyanis sokat fejlődtem, technikák alkalmazásában is:
dupla sprotni, vastagon kent vajaskenyérrel és egyéb zsírosságok, ivászat közben pedig sok víz vagy hűsítő. Rajtuk is túltesznek a kaukázusiak, de erről regényt lehetne írni. Például a tamada intézményéről. Talán később.
A később most következik, amikor frissítem a Halaj kapitányt. Írtam róla a „Világok, népek, emberek” könyvemben, talán legegyszerűbb, ha idézem az ott írtakat. Hát nem, tévedek ismét, sokadszor. Hát akkor hol a csodában írtam meg?
Vad keresgélés közben akadtam rá végül Halaj kapitány pótlapjain a kaukázusi (grúz és csecsen) étkezési emlékekre. Bár részben (Csecsenföld) nem itt a helyük, most gyorsan át-helyezem ide ezt a „kiegészítő” szakaszt:
Kaukázusi élmények, amiket valamiért nem írtam meg az adott világgal foglalkozó oldalakon:
Grúziától nem szabad anélkül elszakadni, hogy az ember ne írna röviden a vendégszere-tetükről. Lelegyinthető az ügy azzal, hogy hivatalos utazónak kijáró traktálásban lehetett részem, ez azonban két megközelítésben sem igaz: egyrészt nyugaton is közlekedtem hivata-los emberként és a legnagyobb kegynek számított, ha meghívták az embert valami nagyon hétköznapi munkaebédre (a cég hivatalos étkezdéjének a főnökség részére fenntartott elegáns fertálya, jobb pub, ilyesmi) és különleges kegynek számított, ha jobb helyre vagy netán lakásra kapott az ember meghívást, talán egyszer fordult elő az utóbbi kivételes csoda, amikor a Yorkshire-i Stokes bácsi megvacsoráztatott otthon, másrészt a normális megvendégelt –
annak hiszem magam – megérzi, hogy a megtiszteltetés egyáltalán neki szól-e, vagy a vendéglátás a nemzet minden tisztességes tagja számára kötelező és annak vannak minimá-lisan betartandó szabályai, procedúrája. Grúziában több ilyen ünnepélyes alkalmon kellett részt vennem és leírnám néhány jellegzetes vonását, úgy, ahogy bennem rögződött. Az egyik legfontosabb jellemzője a parádénak, hogy a szinte szentírásnak tűnő procedúrát úgy abszolválják, hogy egy pillanatra sem érzi a megtisztelt vendég merevnek, erőltetettnek. A tamadát például elvileg választják, de ez olyan feltűnés nélkül, külső szemlélő vagy maga a vendég számára észrevétlenül történik, hogy csak konstatálni lehet: az asztalfőhöz idősebb férfi ül le és kezdi a csevegést. Nyilván a legidősebb és/vagy legtapasztaltabb szinte automa-tikusan adódik a számtalan helyről összefutó társaságból, szemvillanások, szavak rendezik a dolgot. A tamada kitűnő szónok, sem az ő, sem az általa felszólítottak tósztja nem lehet azon-ban hosszú, fárasztó. Cirkalmas, az egekig magasztaló, a felmenők sorának érdemeit ecsetelő igen, de fárasztó nem. Az asztal gazdag, vegyesen használják a kezüket és az evőeszközöket.
Sok a zöld és a gyümölcs, a vörös, nehéz hús. Az egyetlen érthetetlenül kegyetlen része az ünnepi étkezéseknek az italokkal traktálás. Minden pohárköszöntő után fenékig kell üríteni a poharat. Orosz vizeken edzett vodka-hajózóként már hosszú évek óta megálltam a helyem a legnagyobb viharokban is, az egyik ilyen tamada-vezérelte estig tartó ebéden azonban megbuktam, becsiccsentettek. Az ebédre végig emlékszem, meg a szálló halljára is (odáig elkísértek), de aztán csak valami kemény küzdelem dereng ruházattal, egyensúllyal, kerengő világgal. Borzalmas élmény. Nagyon edzettnek kell lenni és külön készülni kell a grúz meghívásokra, hogy az ember ne hozzon szégyent ivós hazájára.
Csecsenföldön is helyt kell állni az étkezések során mind nyelvileg, mind orátori minőségben, mind pedig italbíró-kapacitás tekintetében. A keresztény grúzokkal szemben, ahol a lábbelitől nem kell megszabadulni, a csecseneknél – mivelhogy muzulmánok – a cipő levételével meg kell tisztelni a házat. A nyelvet azért említettem, mert olyan tökéletesen beszélnek oroszul, hogy nem észlelni semmi különbséget. Mintha oroszokkal beszélgetne az ember. Emlékszem egy hármasban elköltött vacsorára. A kereskedelmi partner lakásán az állam főügyészével hármasban fogyasztottuk az asztalhoz nem invitált feleség főztjét, bizony a sokszor megdicsért orosz tudásommal se volt könnyű lépést tartani velük a pohárköszöntők szónoki világában. Az itallal viszont nem annyira kegyetlenek, ki lehet mondani, hogy nem megy tovább, de a végpont előtt kell elkövetni ezt az azért kellőképpen elítélt lépést, mert egy-két pohárral még meg kell utána inni. A ‘Csecsenföld’ oldalamon megírtam a véleményem a barbár orosz terrorról, amivel megtizedelték, kegyetlenül irtották ezt a szabadságszerető népet. Azon kívül, hogy egyenes derékkal szeretnek közlekedni a földgolyóbison, más okot nem sikerült felfedeznem. A szabadságszeretetük persze párosul olyan vonásokkal, amelyeket idegennek érezhet a kívülálló, mint például a megmosolyogni való ragaszkodás a fegyver-viselés szabadságához, de ez nem ok a kegyetlen elnyomásra. Elhangzott olyan büszke nyilat-kozat is, hogy náluk dicsőségnek számít az idegen becsapása. Nem mondom, hogy tiszteletet váltott ki belőlem, de hát ez az általános gyakorlat ezen a szennygolyón, legfeljebb kimondani óvatlanság.
*